Velence: 48 portré

Az 1972-es év fordulópont volt Gerhard Richter életében: ő képviselhette a Velencei Biennálén Németországot és az az évi kasseli documentára is meghívták.

Az 1930-as években épített velencei Német Pavilonban Richter történelmi arcképcsarnokot állított ki, „briliáns elmék panorámáját”: 48 azonos méretű, fekete-fehér, szemből, vagy bal, vagy jobb profilból megfestett portrét szorosan egymás mellett. A festmények kiindulópontját filozófusok, természettudósok, írók, zeneszerzők különböző enciklopédiákban és lexikonokban megjelent arcképei jelentették. A sorba sem képzőművész, sem politikus nem került be; és egy nő sem, ami miatt később számtalan kritika érte Richtert. Richter olyan fehér, elsősorban (közép-)európai és észak-amerikai férfiakat festett meg, akik saját korukban nemzetközi szintű teljesítményeket értek el és világszinten ismertek voltak, mára azonban csupán lexikonokba zártan élnek, és csak töredéküket ismerjük fel arcképük alapján. Richter semmit nem közölt a férfiakról: csak a puszta tekintetüket állította elénk. A valós és a festett alakok között feloldhatatlan ellentmondást teremtett: míg az életben nem lehettek volna egymással helyettesíthetők, addig a homogén arcképcsarnokban bármelyik kép bármelyikkel fel- vagy kicserélhető, hiszen az arcok „tulajdonságok nélkül” voltak megfestve. A monumentális műegyüttes egyszerre szólt a személyes és történelmi identitáskeresésről, Richter generációjának elveszett apaképéről, a régi-új Vaterland megtalálásának vágyáról és a történelmi emlékezetről, miközben a személyes képi valóság uniformizálásának, anonimizálásának, formalizálásának és szerializálásának egyik kiemelkedő alkotása.