180 szín

Az 1960-as évek közepétől Richter festészeti érdeklődése többirányú lett. 1966-ban megfestette első úgynevezett színmintaképeit (Farbtafel-Bilder): a képein lévő átfestett színskálakartonokról Josef Albers, François Morellet, Ellsworth Kelly, Jim Dine azonos témájú művei juthatnak az eszünkbe, ám Richter akkor még nem ismerte őket. A színmintaképek a fotófestmények vizuális ellentétei: az elmosódott, homályos szürke tónusú figurális olajképekkel szemben kolorisztikus, tűéles kontúrokkal és lakkal megfestett, geometrikus, szigorú rácsos formába rendezett munkák. Az ipari színminták mint ready-made absztraktok megfestésével Richter egyfelől a színmezőfestészet és a hiperrealizmus egymásba omlasztását demonstrálta, ugyanakkor ezek tekinthetők a művész első, mechanikus módon létrehozott, minden spirituális vagy szimbolikus dimenziótól tudatosan megfosztott absztrakt festményeinek. De tágabban a szín mint anyag és mint művészi idea kettősségének – németül a Farbe szó egyaránt jelent ’szín’-t és ’festék’-et – visszatérő kérdése is megjelenik a sorozatban. Richter a színeket véletlenszerűen helyezte egymás mellé a különböző felületeken, hogy vizuálisan „szép értelemnélküliséget” hozzon létre.

1960-as években Gerhard Richter számos képet készített ajtókról, ablakokról, folyosókról, függönyökről, oszlopokról, amelyekben a sík és a háromdimenziós tér, a pontos, mértani struktúra és az illúzió festészeti kérdéseivel foglalkozott. A kép tárgya maga a kép lett. Az Ablak-sorozat redukált formanyelvű, egy motívumot többszörösen ismétlő festményszéria, ahol a művész a négyzetrácsot a vetett árnyék mimetikus alakzatával társította, és így teremtette meg az absztrakció és a realizmus sajátos szintézisét. Az ablak motívuma ebben a kontextusban nemcsak Leon Battista Alberti „nyitott ablakára” vonatkozik, hanem a „festészet ablakát bezáró” Marcel Duchamp-ra is, és a festészet folytathatóságával kapcsolatban felmerülő kételyekre.