Sétanapló a Velencei Biennále idején
William Kentridge önarcképei1
Az Arsenale negyed legérdekesebb kiállítását a Biennále területén kívül kell keresnünk, az Arsenale Institute for Politics of Representation (a filozófus Wofgang Scheppe által igazgatott) épületében. Ez William Kentridge (1955–) videósorozata, melyet kilenc, egyaránt harmincperces film alkot. A sorozat a Covid idején készült, rögtön az elején reflektál is a „Torschlusspanik” helyzetére, mely egészen más értelmet nyert a tényleges lezárások idején, amikor a művész (még inkább, mint alkotómunkája során) saját műtermének foglyává vált. A műterem atmoszféráját a vetítőhelység is megidézi, mintegy reprodukálva Kentridge tárgyait és rajzait (a rajzasztaltól a felvevőkameráig, a biedermeier foteltől és a rajta elhelyezett tubától a falat borító rajzokig, fotókig, újságkollázsokig, az asztalon mászkáló papíregerekig…). Naponta kétszer vetítik le az egész sorozatot, bárki bármikor bekapcsolódhat és távozhat. Az első rész címe, „A műterem természettörténete”, Plinius Természettörténetét idézi, és a művészi alkotás sokrétű folyamatába enged betekintést. Már az első képsoron megfigyelhető a valóság és fikció játéka: Kentridge a rajzai előtt sétál, majd belép saját alkotásába, és tovább rajzolja magát. Ez a megkettőződés tovább folytatódik, amikor önmagával készít interjút. Két különböző énje ül egymással szemben: az egyik elemzőbb és kritikusabb, a másik a képzelet világában élő művész, aki saját műtermére úgy tekint, mint koponyája belsejére, melyben megelevenednek gondolatai és álmai. A műterem a darabokra hullott világot próbálja összerakni, miközben tudatában van annak, hogy az így létrehozott tárgyak nem felelnek meg valós másuknak. Például a festő nem iszik az asztalára helyezett kávéfőzőből, hanem festéktartónak használja, akkor is, ha a fekete folyadék szétfolyik, és szinte lehetetlen festeni vele. Az elrontott és széttépett kávéfőzőt ábrázoló rajzokból viszont bármikor összeállhat – szinte önmagától, művészi beavatkozás nélkül – egy kis rinocérosz papírmasé figurája, aki aztán táncra perdülhet egy papír kávéfőzővel, felidézve Kentridge animációinak és bábszínházának mágikus világát. A filmetűdökben is megfigyelhetjük, amint a műteremben a művészt saját magánmitológiája veszi körbe, az általa vizionált tárgyak pedig tőle független, önálló életet élnek.
1
WILLIAM KENTRIDGE: SELF-PORTRAIT AS A COFFEE-POT. Arsenale Institute for Politics of Representation, Velence, 2024. április 17 – november 24., URL: https://www.arsenale.com/
A második, címadó rész az önarcképkészítés problémáira reflektál. A videó elején Kentridge megpróbálja lerajzolni saját árnyékát, de mozdulatának hatására elmozdul az árnyék, így csak egymásra rétegződő körvonalakat tud felskiccelni, de nem tudja megragadni önmagát. Már ez a mozgássor is olyan, akár egy performansz, a művész táncossá válik, aki hol hasonmásával, hol csontvázával, hol egy törékeny dél-afrikai táncos-koreográfussal (Dada Masilóval) táncol. A táncosnő mintha Degas egy kisplasztikájáról vagy rajzáról lépett volna ki, légies könnyedsége éles ellentéte Kentridge darabos sutaságának. Táncuk közben kilépnek a valós térből és egy könyv terében (Robert Burton monumentális Anatomy of Melancholy-jának lapjain) folytatják a mozgást. A tánc jelentheti a gondolkodás metaforáját (mint Nietzschénél vagy Alain Badiou-nál2), de tekinthetünk rá a művészi alkotás paradigmájaként is. Eszerint olyan szabadon és játszi könnyedséggel kellene alkotni, ahogyan a táncos táncol. Kentridge mégis más módon szabadítja fel magát, nem a test, hanem az imagináció segítségével. Így tud átlépni saját fizikai határain, miként a tükör két oldala közt is könnyedén átsétál, tükörképével táncolva vagy kergetőzve. Ám mindeközben önmagával szemben távolságtartó marad: kritikus énje kijavítja a művészi énje által készített rajzokat, szigorúan kommentálja őket. Kentridge azonban a saját tanácsait sem fogadja meg, önmagával is vitázik. A különböző ének megsokszorozódása végül odavezet, hogy az önarcképkészítés lehetetlen feladattá válik, hiszen ki tudná megmondani, hogy az énnek melyik énje portréját kellene elkészítenie? Vagy miért is ne ismerhetne a művész leghitelesebb önarcképére egy kávéfőzőben? Arra, hogy miért épp egy kávéfőzőben, nincs más válasz, mint hogy Kentridge már évtizedek óta rajzolja őket (különösen a Bialetti kávéfőzőket és különféle formaváltozataikat), ahogy más tárgyakat és állatokat is (gondoljunk a villanypóznákra, telefonokokra, írógépekre, harsonákra, macskákra, rinocéroszokra…). Bármelyik lehetne művészi önarckép, és talán mind az is, hiszen Kentridge-nél a tárgyak életre kelnek, átlelkesülnek, és egy olyan sajátos világot alkotnak, mely elevenebb, mint a valóság világa, és amely segít kitörni vagy kivonulni (a jellegzetes menetek vagy felvonulások során) a valóságba zártságból. A járvány alatt a johannesburgi műtermébe zárt művésznek a korlátlan és szabad művészi képzelet segítségével sikerült megalkotnia egy olyan etűdsorozatot, mely humort, életszeretetet és optimizmust sugároz, és amely – a kis tárgyak felé irányuló lankadatlan figyelmével – valódi nagy művészet.
2
Alain Badiou: La danse comme métaphore de la pensée, in Petit manuel d’inesthétique, Seuil, Paris, 1998, URL: http://lesilencequiparle.unblog.fr/2010/02/16/petit-manuel-dinesthetique-la-danse-comme-metaphore-de-la-pensee-1-alain-badiou/
© Fotók: Eln Ferenc
