Julien Boily: Memento Vastum, 2012, (részlet)

Beszélgetés Nathalie Bachanddal* | 1. rész

Szegedy-Maszák Zsuzsanna: A Ludwig Múzeumban tartott előadásod1 azzal az állítással kezdted, hogy erősödik a médiaművészet jelenléte a művészeti világban. Pontosítanád ezt? Véleményed szerint erősebb a médiaművészet jelenléte az egyéb műfajok mellett az olyan nagyszabású kiállításokon is, mint a különféle biennálék, vagy inkább a kifejezetten médiaművészeti fesztiválok és kiállítások válnak egyre inkább jellemzővé? The Dead Web – The End2 (A halott háló – A vég) című legújabb projekted a hagyományos és az újmédia együttélésének tematikáját veszi górcső alá. Szerinted melyik verzió szolgálja jobban a médiaművészet érdekeit – ha külön platformja van, vagy ha beágyazódik?

Nathalie Bachand, experiencing The Object of the Internet by Projet EVA (2017). © Fotó: Julia Frainier.

Nathalie Bachand: Szerintem mindkettőre szükség van: kiegészítik egymást, és más-más közönséget szólítanak meg, amit nagyon fontosnak tartok. A médiaművészet a megjelenésétől fogva, éveken át a kortárs művészeti közeggel párhuzamosan fejlődött, és bizonyos művek nagyobb hivatalos nyilvánosságot kaptak – ilyenek voltak Nam June Paik3 munkái, hogy az egyik legkézenfekvőbb példát említsem. Egyébiránt leginkább érdekességnek számított az „igazinak” tekintett művészet mellett. Azután, ahogy a kérdésedben is megfogalmaztad, a kifejezetten a médiaművészetnek szentelt fesztiválok és események lassan bevezették a művészeti szcénába, de legalábbis abba a szcénába, amit létrehoztak. Gondoljunk csak a New York-ban 1966-ban megrendezett 9 Evenings: Theatre and Engineering (9 est: színház és technológia) programsorozatra, amely E.A.T., azaz Experiments in Art and Technology4 (Művészeti és technológiai kísérletek) néven vált ismertté, és melynek során művészek a Bell Lab mérnökeivel együttműködve hoztak létre kísérleti performanszokat. Az E.A.T.-re a média és digitális művészeti események hálózatának leghíresebb elődjeként tekinthetünk: ez a hálózat nagyon is jelen van Európa-, Ázsia-, és Amerika-szerte, hogy mást ne említsek, mint a híres linzi Ars Electronicát,5 amely az 1979 óta uralkodó fesztivál-forma egyik fő képviselője. Az eseményeknek ez a nagyon erős hálózata éveken át a média- és digitális művészetek fő megjelenési formája volt. Még ma is az, bár a kortárs művészeti világ egyre „nyitottabban” fogadja be a médiaművészetet a sorai közé. Lassú változás ez, ami éppen napjainkban éri el tetőpontját. Gondoljunk csak az alt+R, Alternative Reality6 (alt+V – Alternatív valóság) kiállításra, amelyet idén június-júliusban rendeztek a párizsi Palais de Tokyoban, különös tekintettel Grégory Chatonsky7 újmédia művész Terre Seconde (Második Föld) című installációjára. A mesterséges intelligencia által vizionált új világot bemutató installáció fontos példája a médiaművészet egy jelentős múzeumban való megjelenésének. Közelebb áll hozzám Rafael Lozano-Hemmer8 nagyszabású egyéni kiállítása, amit 2018 nyarán rendeztünk a Montreal Contemporary Art Museum-ban,9 illetve Olafur Eliasson10 egy évvel korábbi kiállítása. Jelentőségteljes lépés volt a múzeum részéről, hogy ekkora nyilvánosságot biztosított a médiaművészeti gyakorlatoknak, még ha kissé megkésve is. De nem vagyunk-e mind megkésve, ha arról van szó, hogy megértsük a technológia nemcsak a művészetekre, de általában véve a kultúrára és lényegében az egész környező világunkra gyakorolt hatását?

Jelen pillanatban két folyamat zajlik párhuzamosan. A médiaművészet számtalan specializált színtérre oszlik, miközben egyre jobban beágyazódik a tágabban vett kortárs művészeti kontextusba. Fontos, hogy kivezessük az újmédia művészeket a „digitális gettóból”, ugyanis van mondanivalójuk a világunkról, és azt gondolom, be kell őket vonni a kortárs művészeti diskurzusba. Az újmédia és a digitális művészet képes a jelenkori valóságunk nyelvén fontos dolgokról szólni.

Grégory Chatonsky: Terre Seconde, 2019. Exhibition view alt+R, Alternative Réalité, Palais de Tokyo. Fotó: © Jean Christophe Lett for Audi talents. Image: courtesy of the artist.

Grégory Chatonsky: Terre Seconde, 2019. Exhibition view alt+R, Alternative Réalité, Palais de Tokyo. Fotó: © Jean Christophe Lett for Audi talents. Image: courtesy of the artist.

Grégory Chatonsky: Terre Seconde, 2019. Exhibition view alt+R, Alternative Réalité, Palais de Tokyo. Fotó: © Jean Christophe Lett for Audi talents. Image: courtesy of the artist.

Sz-MZs: A kanadai kortárs művészeti szcénában létezik intézményesült diskurzus az újmédia művészetről? Gyűjtenek a múzeumok kibernetikus, számítógépes művészetet és net.art-ot?

NB: A kanadai kortárs művészeti múzeumok gyűjtenek médiaművészetet, de a többi művészeti gyakorlathoz képest elenyésző arányban. Általában kortárs művészetet említenek, legyen bár szó robotikus művészetről, számítógépes művészetről, vagy net.art-ról. Még nem tették magukévá az ez irányú szakszókincset, amely különbséget tesz a médiamunkák és a kortárs művészet egyéb területei között. Jelenleg egy a médiaművészet megőrzését vizsgáló kutatáson dolgozom, és minden egyes múzeumi restaurátor, akivel interjút készítettünk, nagyjából ugyanazt mondta: ugyanúgy állnak a médiaművészeti munkákhoz, ahogy a többi művészeti ághoz. Ez egyfelől jó, mert nem kirekesztő, de ugyanakkor rossz is, mert azt jelenti, hogy nem feltétlenül veszik figyelembe, illetve nem alkalmazzák azokat a konkrét technológiai elvárásokat, amelyeket a médiaművészeti alkotások hosszú távú megőrzése igényelne. De majd idővel elválik, mint mindig… Mindemellett Kanadában a művészek által működtetett művészeti központok („artist-run centre”) – amely egy olyan művészeti intézmény-modell, amelynek az üzemeltetői javarészt művészek, és az igazgatótanács is többségében művészekből áll – sokkal specifikusabb szókincset alkalmaznak, ha média- és digitális művészetről van szó. Némelyikük kifejezetten a média- és digitális művészet terjesztésére szakosodott. A szakosodott és általános művészeti központoknak ez az egymás mellett élése arra ösztönzi a művészeti közeget, hogy egy olyan közös nyelvet alakítson ki, amely révén mind megértjük egymást. Érdemes megjegyezni, hogy létezik Kanadában egy szervezet, a Conseil québécois des arts médiatiques – CQAM11 (Quebec-i médiaművészeti tanács), amely a független filmtől a digitális művészeti közegig magába sűrít minden művészeti központot és művészt, és fontos kérdéseket vet fel a művészek jogaitól a vonatkozó politikai problémákig. Ez a szervezet a québec-i médiaművészeti közeg működésének fontos alkotóeleme, és többek között a terminológiai bizonytalanságok tisztázásában is szerepet játszik.

COD.ACT (CH), πTON, ELEKTRA BIAN 2018 | Fotó: ©gridspace

Sz-MZs: Van kedvenc műfajod a médiaművészeten belül?

NB: Nincsenek preferenciáim. Nekem minden olyan művészeti gyakorlat nagyon szimpatikus, amelyik okosan képes szólni a korról, amiben élünk, és általában a világról, legyen az médiaművészet, vagy más. A montreali Elektránál,12 illetve a BIAN13 (International Digital Art Biennial – Nemzetközi digitális művészeti biennále) szervezésében betöltött szerepem miatt évek óta dolgozom médiaművészettel, de rendelkezem vizuális művészeti háttérrel is, és emiatt a művészeti gyakorlatok széles palettáját érzem közel magamhoz, a festészettől a webes művészetig.

Light Society (QC-CA), Whispers, ELEKTRA BIAN 2018 | Fotó: ©gridspace

Kurt Hentschläger (AT/US), FEED.X, ELEKTRA 2019 | Fotó: ©gridspace

Edwin van der Heide (NL): Laser Sound Performance, ELEKTRA 2019 | Fotó: ©gridspace

Sz-MZs: A mostanában rendezett kiállításaidról tartott prezentációd kapcsán feltűnt, hogy sok munka alkotóeleme volt a hang, sok pedig hangot, képeket, vagy szövegeket generált. Tükrözi ez a válogatás a saját személyes érdeklődésedet, vagy az újmédia-művészet jelenlegi tendenciáinak kifejezetten beszédes példáit látod bennük?

NB: Nos, nem én rendeztem az összes kiállítást, amit az előadásban említettem. Szerepeltek benne saját projektek, de olyan alkotásokkal kívántam átfogó képet nyújtani a kanadai médiaművészetről, amelyeket fontosnak tartottam bemutatni. A hangot, képet, vagy szöveget generáló munkák (például a prezentációmban is szereplő Véronique Béland generatív installációja, a This is Major Tom to Ground Control,14 2019) évek óta szerepelnek a kortárs médiaművészeti gyakorlatok között. De nemcsak Kanadában: lényegében mindenhol, ahol érdeklődés mutatkozik a kódolás, az algoritmusprogramozás, a mesterséges intelligencia és egyéb technológiai kutatási területek iránt, ami nyilvánvalóan erősen jelen van Kanadában és az Egyesült Államokban, elég csak a Szilícium-völgy technológiai iparára gondolni. A tudás és az eszközök hozzáférhetősége mindig is szerepet játszott a médiaművészeti „trendek” alakulásában, ezek pedig a világ más részeinek művészeti identitását alakítják.

Véronique Béland: This is Major Tom to Ground Control, 2019. Musée des beaux-arts de Sherbrooke. Espace [IM] Media 2019 / Sporobole. © Fotó: François Lafrance. Image: courtesy of the museum.

Véronique Béland: This is Major Tom to Ground Control, 2019. Musée des beaux-arts de Sherbrooke. Espace [IM] Media 2019 / Sporobole. © Fotó: François Lafrance. Image: courtesy of the museum.

Véronique Béland: This is Major Tom to Ground Control, 2019. Musée des beaux-arts de Sherbrooke. Espace [IM] Media 2019 / Sporobole. © Fotó: François Lafrance. Image: courtesy of the museum.

Az elektromechanikus műalkotások, amelyeknek egyaránt vannak mechanikus és elektronikus alkotóelemei, a kanadai újmédia-színtér másik jelentős szeletét teszik ki. Gondolok itt például Michel de Broin Thresholds15 (Küszöbök, 2017) című interaktív installációjára; Robyn Moody Wave Interference16 (Hulláminterferencia, 2012) című kinetikus fény- és hanginstallációjára; illetve Darsha Hewitt Electrostatic Bell Choir17 (Elektrosztatikus csengettyűkórus, 2012–2013) című hanginstallációjára.

Érdemes említést tenni a fantasztikus 3D animációkról és digitális képekről is, olyan művészek kezei közül, mint Sabrina Ratté,18 Julie Tremble19 és Philippe Hamelin,20 de nem hagyhatjuk figyelmen kívül poszt-internet művészetet sem, amelynek egyik jeles képviselője Jon Rafman21 kanadai újmédia-művész.

Michel de Broin: Thresholds, 2017. Production: Quartier des spectacles Partnership. Video: Jules Beauchamps-Desbiens and Amélie Pelly. With the help of Samuel St-Aubin, Aida Lorrain, Paul Duchaine, Pierre Fournier, Alexis Gosselin, Fred Monat, Hans, MO., Christopher Fusaro, HMB Controls. Courtesy of the artist.

Robyn Moody: Wave Interference, 2012. Lightning Guerilla, Ljubljana, Slovenia (2015). Fotó: © DK. Image: courtesy of the artist.

Darsha Hewitt: Electrostatic Bell Choir, 2012–2013. © Blackwood Gallery. Fotó: Toni Hafkenscheid. Image: courtesy of the artist.

Darsha Hewitt: Electrostatic Bell Choir, 2012–2013. © Blackwood Gallery. Fotó: Toni Hafkenscheid. Image: courtesy of the artist.

Sabrina Ratté: Alpenglow, 2018. Image: courtesy of the artist.

Sabrina Ratté: Inscape, 2019. Image: courtesy of the artist.

Sabrina Ratté: Geometry of the Dream-Space, 2019. Image: courtesy of the artist.

Julie Tremble: Dans nos villes, animation numérique, 2018. Still from digital animation, 5 min 30 s. Image: courtesy of the artist.

Julie Tremble: untitled, 2018. Digital print (ink jet). Private collection. Image: courtesy of the artist.

Philippe Hamelin: Les amis (à l’infini), 2014. Still from 3D animation. Image: courtesy of the artist.

Jon Rafman: You are standing in an open field (Waterfall), 2015. Image: courtesy of the artist.

Sz-MZs: Szerinted lehet az újmédia-művészet társadalmilag elkötelezett?

NB: Igen, abszolút. A médiaművészek „veleszületett” képessége, hogy a jelenről beszéljenek, ezért a médiaművészet szükségképpen valós problémákra reflektál. Nem minden esetben, persze, de a médiaművészet többnyire korunk fontos társadalmi, politikai, ökológiai vagy gazdasági problémáit feszegeti, még ha olykor talán metaforikus vagy szimbolikus távolságból is.

A kérdésre adott válasz attól is függ, mit értünk társadalmi elkötelezettség alatt… Hogy a médiaművészet proaktív? Reflektál? Mindkettő? Én azt gondolom, hogy napjaink problémáira reflektálni – noha kevésbé látható –, de éppúgy társadalmilag elkötelezett, s épp oly hatásos gyakorlat, mint proaktívnak lenni: eszmékkel megváltoztatható az emberek gondolkodása, és hát minden ott kezdődik. Talán még messzebb is visz, mint a konkrét, fizikai cselekedet, ugyanis nincsenek korlátai, és a nyelvek közötti fordítás manapság gyerekjáték. Az eszmék bizony messzire képesek eljutni, és időtálló, alapvető fontosságú alkotások létrejöttéhez vezethetnek. A médiaművészet nyelve képes olyan, a társadalmainkról alkotott eszmék és szempontrendszerek közvetítésére, amelyek egybehangzanak azzal, ahogy a világ valóságait megközelítjük: ahogy egyre inkább a műszaki eszközeink segítségével lépünk egymással kapcsolatba, és folyamatosan kapcsolatban is vagyunk, ugyanolyan fontos, hogy aktiváljuk és erősítsük a technológiával szembeni kritikai hozzáállásunkat. Ennek a kritikai megközelítésnek egy módja a médiaművészet általi kifejezése.

WHITE BOX | PREVIEW, 2011 | Video: Yan Breuleux, Music: Alain Thibault

Sz-MZs: Mesélnél kicsit bővebben a montreali Elektra Fesztivál és a Nemzetközi Digitális Művészeti Biennále történetéről és fejlődéséről?

NB: Az Elektrával eltöltött tíz év során lehetőségem volt nemcsak közelről látni, de hozzá is járulni e két szerveződés, a fesztivál és a biennále alakulásához. Az Elektra és a BIAN, az International Digital Art Biennale ugyanannak a szervezetnek és csapatnak a két nagyon eltérő projektje. Míg az Elektra egy évente megrendezett 4-5 napos, rövid formátumú fesztivál, performanszokkal és többnyire hangalapú, illetve vizuális munkák bemutatóival, a Biennále pedig egy egész hónapon át, vagy még tovább tartó kiállítás, ami a médiaművészeti gyakorlatok széles palettájáról válogat installációkat: interaktivitás, generativitás, mesterséges intelligencia, robotika, elektronika, 3D animáció, hang, videó stb. Viszont, amíg a Biennále relatíve fiatal még (először 2012-ben rendeztük meg), az Elektra már régóta létezik. Idén volt a huszadik. Alain Thibault,22 maga is művész és elektronikus zenész, azzal a szándékkal alapította az Elektrát, hogy láthatóvá tegye a bekategorizálhatatlan és kevéssé ismert művészeti gyakorlatokat. 1999-ben a médiaművészet sokkalta kísérletibb, és jóval kívülállóbb művészeti forma volt, mint manapság. Az Elektra további célja volt, hogy elősegítse, ösztönözze, és nagyobb közönség elé tárja a zenészek és a képzőművészek együttműködését. Akkoriban még nem volt fóruma az AV (audiovizuális) performansznak vagy a videózene-művészetnek, ahol az arra fogékony közönség elé kerülhetett volna. Szóval részint a kanadai közönség és a művészeti közeg ez irányú igényének a kielégítésére született az Elektra.

… 2. rész

THE DEAD WEB – újmédia és a kurátori gyakorlat
THE DEAD WEB – újmédia és a kurátori gyakorlat