Egész életemben (át)utazó voltam

Beszélgetés Sean Scullyval

Átutazó a címe a világhírű absztrakt festő, Sean Scully retrospektív kiállításának,1 amely október 14-én nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. A Fehér Dávid által rendezett nagyszabású tárlat mintegy 110 alkotást bemutatva vezet végig a festő életművén, a korai figurális kompozícióktól egészen a legfrissebb alkotásokig. A kiállítás a művész első nagyléptékű múzeumi önálló bemutatkozása a régióban. Sean Scully a megnyitóra érkezett Budapestre, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

Zsikla Mónika: Tudom, hogy nem most jár először itt. Mesélne a Magyarországhoz fűződő viszonyáról?

Sean Scully: Feleségem, Liliane szülei magyarok, ahogyan a felmenőik, a nagynénjeik, nagybátyjaik és a nagyszüleik is. Ami egyben azt jelenti, hogy a fiam genealógiája félig magyar, az én részemről pedig félig ír (és bizonyos mértékben angol is). Vagyis Magyarország és Írország a második otthona. Nyaranta gyakran utazunk a Balatonra a nagymamához, de többször előfordult már az is, hogy Bajorországból egyenesen átautóztunk oda. A tó északi partján, Révfülöpön, egy vicces kis helyen szoktunk megszállni. Van egy gyönyörű fényképem a helyi vasútállomásról – ez egy, az ötvenes évek hangulatát idéző épület –, amely a II. világháború filmjeire emlékeztet, és azt a benyomást kelti, mintha megállt volna az idő. A nagynénik villája – a környék építészeti stílusának egy tipikus példája – mindig érdeklődéssel töltött el. A kertben van egy kis kút, Liliane nagybátyja ebbe ugorva lett öngyilkos. Egy kút és körülötte egy apró, klausztrofób építmény. A nagypapája szintén ilyen nyomasztó körülmények között halt meg: egyszer hóviharban leszállt a vonatról, elindult a havazásban, leült egy dombra, és meghalt. Magyarországon nagyon sok a bánat, ami engem is mélyen megérint. A saját történeteim is hasonlók, az én nagyapám felakasztotta magát.

Tavaly nyáron, amikor autóval átszeltem az országot, hogy megnézzem a budapesti Szépművészeti Múzeumot, útközben a helyi zenei csatornát hallgattam, és valahogy nagyon közel éreztem magamhoz a melankolikus cigányzenét. Vezetés közben pedig azon töprengtem, hogy Magyarországnak a mezőgazdasági adottságai miatt az egész kontinens biológiai gyárának és Európa egyik leggazdagabb országának kellene lennie. Mert az ország éghajlata tökéletes, a föld fekete és termékeny, sok a nap és az eső. Vagyis minden szempontból tökéletes. Az embereknek át kellene ugraniuk a saját árnyékukon, de a múlt visszatartja őket.

ZsM: Az életének mindig is fontos része volt az utazás. Ennek hangsúlyozásaként lett a budapesti kiállítás címe Átutazó, azaz Passenger?

SS: A cím teljességgel önéletrajzi. Egész életemben (át)utazó voltam. Egy fiatalkori utam Írországból Angliába vezetett, és erről az átkelésről anyám mesélt később, amikor egy álmomról beszéltem neki, amely egy folyamatosan körülöttünk járkáló férfiról szólt. Anyám ekkor mesélte el ennek a korai utazásunknak a történetét. Egy hajó fedélzetén utaztunk, a szegények számára elkülönített részen. Rettenetes köd volt, eltévedtünk, és a rádiókapcsolat is megszakadt, a tenger pedig tele volt aknákkal, ami nagy veszélyt jelentett a háború után. A kapitány és a hajósinasok fel-alá rohangáltak a fedélzeten, és megpróbálták eltolni az aknákat a csónaktól, még lőttek is ezekre, hogy felrobbanjanak. Anyám azt mondta, hogy erről a pillanatról álmodhattam. Ezután két festményt is készítettem Precious (1981, 1987) címmel, ahol a festmény kompozíciójába egy kisebb festményt is belekomponáltam. Ez a kisebb festmény én magam voltam. A Passenger (Átutazó) cím ebből a tapasztalatból származik, hogy egy nagyobb entitás magába foglal egy kisebb entitást, és hordozza is azt.

ZsM: Hogyan dolgozik együtt kurátorokkal, teoretikusokkal?

SS: Ez nagyon informális, és általában barátságokon alapszik.

ZsM: Tegnap élőben jelentkezett be a budapesti kiállításról a kurátorral, Fehér Dáviddal közösen a Brooklyn Rail nevű független New York-i kulturális és közéleti folyóirat online platformján: a David Carrierrel és Deborah Solomonnal folytatott beszélgetésben2 utalt arra, nagy szerencse, hogy a legjobb időben érkezett New Yorkba.

SS: Nem ismertem senkit, amikor New Yorkba érkeztem. Nagyjából olyan érzés volt, mintha azt képzelné, hogy focizik, de a csapatban, amiben játszik, ön az egyetlen játékos, míg a másik oldalon húsznál is többen vannak, középen pedig egyetlen labda. Nekem ilyen volt New York. De nagyon szerencsés vagyok, mert az első hely, ahol éltem, Boston volt, miközben mindenki, aki először érkezett New Yorkba, megsemmisült, mert nem volt felkészülve New York lélektani hatásaira. Mindig azt mondom: boldog vagyok, hogy nem vagyok olasz. Mert el sem tudom képzelni, hogyan lehet egy olyan helyről, mint Olaszország, New Yorkba integrálódni. Ha London egy rosszabb részéről indulsz neki New Yorknak, nagy valószínűséggel sok minden rendben lesz, mert vannak hasonlóságok. Azt hiszem, nekem csak azért sikerült New Yorkot kezelnem, mert durva volt a környezet, ahol nevelkedtem, ahonnan származom.

ZsM: A budapesti kiállítás Fehér Dávid által szerkesztett katalógusában szinte az összes tanulmány szerzője egymástól függetlenül megemlíti 1964-es, Kaktusz című csendéletét. Mi az Ön saját viszonya e korai munkájához?

SS: Nos, természetesen könnyen lehetett volna belőlem figuratív festő. Jól tudok rajzolni, és régebben gyönyörű portrékat készítettem. De mindig valami nagyobb, szabadabb, kiterjedtebb és nemzetközibb dolgot szerettem volna csinálni, ám semmi esetre sem olyat, mint Lucian Freud. Sokan gondolják úgy, hogy Lucian nagyszerű művész, és szerintem is remek realista, de én nem tartom nagyszerű művésznek, mert a munkája túl hermetikus, és ugyanezt gondolom Frank Auerbachról is. Én olyasmit akartam létrehozni, ami több emberhez, szélesebb közönséghez jut el, és nagyobb a hatása. A festészetemet nagyon kedvelik Németországban, Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban, Amerikában és Kínában, de Angliában nem igazán. Véleményem szerint mindez leginkább arra vezethető vissza, hogy az Egyesült Királyság elszakadt Európától, és a művészetére is ez a fajta elkülönülés jellemző. A brit művészet lényegét tekintve excentrikus. Ismeri azt a bohém attitűdöt, a felsőbb társadalmi osztályok kiváltságát, amikor a dolgoknak, amikkel foglalkoznak, semmi köze ahhoz, amivel a való életben foglalkozunk? Az én művészetem alapját azok a ritmusok adják, amelyek a világot keresztül-kasul behálózzák. Számomra ezek mindennél fontosabbak és érvényesebbek. De ettől függetlenül: sohasem tudtam igazán kijönni az angol művészeti színtérrel.

Szeretem a kaktuszokat, mert vigyáznak magukra, a legínségesebb körülmények között is életben maradnak, és akkor virágoznak, amikor kedvük tartja. Mindig kivárják a legmegfelelőbb pillanatot: előfordul, hogy hét évig nem virágoznak, majd három egymást követő évben is virágba borulnak. Már többször mondtam a tanítványaimnak, hogy a kaktusz számomra olyan, mintha a művész metaforája lenne. Gyerekként furcsa fiú voltam, és volt egy kaktuszgyűjteményem. Egyszer, amikor a gyűjtemény darabjait egy kartondobozban szállítottam, néhány rendőr megállított, és megkérdezte, mit viszek. Azt mondtam, hogy ez egy kartondoboz. Erre az egyik rendőr azt válaszolta: „Látom, hogy ez egy kartondoboz, de mi van benne?” Mire csak annyit mondtam, hogy olyan növények, amelyek megvédik önmagukat. „Rendben, akkor nézzük meg őket!” – felelte az egyik rendőr, majd bedugta a kezét a dobozba, és a kaktuszok megszúrták, ő meg így szólt: „Nagyon okos vagy, baszd meg.” Szép történet, igaz? Amikor tanítottam, a diákjaimtól is kaktuszt kaptam búcsúajándékként.

ZsM: Képeinek címei gyakran narratív vonatkozásokkal, metaforákkal és asszociációkkal telítettek. Hogyan viszonyul az irodalomhoz?

SS: Az irodalom jelentős inspiráció számomra. Egyik nagy kedvencem Karen Blixen Távol Afrikától című könyve,3 de több kelet-európai származású író is fontos számomra, például Arthur Koestler és Joseph Conrad. A Sötétség mélyént4 többször is elolvastam. Conradban azt szeretem, hogy angol nyelven ír, mégis mesterfokon műveli az írást, de megmaradt a gondolkodása és mondatszerkesztése lengyelnek. Amikor egy másik nyelven írsz, kilépsz a saját komfortzónádból, számomra mindig lenyűgöző, ha valaki képes erre az erőfeszítésre. Joyce is ezt tette, Ibsen írásaival akart foglalkozni, és ezért megtanult dánul. Beckett franciául írt, én pedig spanyolul. Nagyon érdekes dolog idegen nyelven írni. Conrad írásaiban leginkább az egzisztencializmusa tetszik. Leggyakrabban a brit birodalommal és azokkal az emberekkel foglalkozik, akik olyan furcsa helyzetekbe kerülnek, hogy a nyomás hatására megőrülnek. Nagyon szeretem a deprimáló orosz és kelet-európai dolgokat is: Alekszandr Szolzsenyicin írásait például faltam. Ez a fajta irodalom a végletekig lenyűgöz, de persze olvastam a klasszikusok többségét is: a Brontë-nővéreket vagy Jane Austen Értelem és érzelemjét.5 Austen a finom érzelmekkel foglalkozik, de azok végül mindig a kapitalizmus szolgálatában állnak. Szerelem? Igen. Társadalmi rang? Igen. Austen a kapitalizmus következetes védelmezője.

ZsM: És ha már az irodalom szóba került, a zenével milyen a kapcsolata?

SS: Zenészcsaládban nőttem fel, és az ír zene fantasztikus. Édesanyám énekes volt, az általa gyakran énekelt dal az Unchained Melody volt. Gyermekkoromban buszon utaztunk a varietébe (vaudeville) – tudja, a varieté az a műfaj, ami a változatos szórakoztató színpadi tartalmakat sűríti egybe, és egy-egy előadás alkalmával bűvészek, komikusok, zsonglőrök, táncosok és énekesek állnak színpadra. Az est sztárja a mindig az utolsóként fellépő női énekes. Nagy hatással volt rám ez a világ, amiben az anyám sztárként mozgott. De a nagyanyám, aki sokat ivott, szintén énekes volt, és gyakran szomorú ír dalokat énekelt a kocsmában, amiért itallal fizettek neki. Majd később nekem is lett egy rockzenekarom, amiben az öcsémmel és Johnny Hopkins barátommal közösen zenéltünk, aztán nyitottam egy bluesklubot, és lett egy nagy lemezgyűjteményem is: John Lee Hooker, Sonny Boy Williamson, B. B. King, Robert Johnson, Etta James. Szeretem a bluesnak azt az alapvető tulajdonságát, hogy sohasem lesz barokk. John Lee Hooker készített egy felvételt, amely így hangzott: “Boom, boom, boom, boom / I’m gonna shoot you right down”6 – azt hiszem, ez remek cím lenne egy mű számára is, mivel a festményeim párhuzamos vonásokkal készülnek, tudja: bumm, bumm, bumm, bumm.

ZsM: Itt most eszünkbe juthatna a kiállításról a Hammering (1990) című festménye is.

SS: Ó, igen! A Chimes of Freedom Bob Dylantól.7 Szerintem ő egy világraszóló zseni. Rengetegen próbálnak zenélni, de Bob Dylan egy másik szinten működik. Sok fülbemászó zenét és dalszöveget ismerünk, de kevés a Dylanéhez fogható.

ZsM: Gyakori a szakrális referencia és előkép a festészetében, gondoljunk akár a sienai piktúra olyan csodálatos mesterművére, mint Duccio di Buoninsegna Maestàja (1308-1311) vagy a novgorodi ikonfestő iskola Szent Borisz és Szent Gleb ikonja, 1335-ből. Máskor pedig olyan képcímek tűnnek fel, mint Madonna vagy Adoration. Mi a viszonya a szakralitáshoz és a szakrális terekhez? Ezt főként az 2019-ben, a velencei San Giorgio Maggiore templomterében bemutatott HUMAN című kiállítása8 miatt kérdezem.

SS: A szentség számomra nem szó szerint értendő, sokkal inkább atmoszféra. Mélyen kötődöm a szentség és a spiritualitás eszméjéhez. De nagyon liberális vagyok, ha vallási meggyőződésről vagy a saját viselkedésemről van szó. Magamra úgy tekintek, mint aki nem férne bele az odaadó vallás szigorába. Olyan vagyok, mint valami keljfeljancsi, amit hiába próbálsz fellökni, mindig felpattan. De a vallásnak minden vonatkozása megérint. Az a vágy vezérel minket, hogy spirituálisak legyünk, ezt azonban a világ jobbá tételével, és nem templomok építésével kellene elérnünk. Egyszer baleset ért a texasi Childressben, aminek mintegy 100 000 lakosa és nagyjából száz temploma van, de az volt az egyik legsivárabb és legbarátságtalanabb hely, ahol valaha jártam. Amiben én hiszek, az a spiritualitás, a kedvesség és a másokkal való törődés, mert szerintem ezek azok a dolgok, amelyek valóban hiányoznak. A velencei HUMAN című kiállításom alkalmával azt szerettem volna, hogy a tárlat anyaga ne egy körülhatárolt hitvilágot tükrözzön.

ZsM: A diptichon és a triptichon képformátumban szakrális utalásokat kell keresnünk, vagy inkább a hegeli tézis-antitézis-szintézis dialektikáját kell látnunk egy-egy ilyen kompozíciós sémában?

SS: Számomra ezek a képformátumok nem függenek össze a szakralitással. Ez sokkal inkább egy olyan párbeszédről szól, amelyben a panelek rákérdeznek egymás identitására. Némileg hasonlóan a tükröződés fogalmához és Narcisszusz mítoszához, aki a saját tükörképét csodálja. Ott is hasonló történik: az egyik fél a másikat fürkészi. Az egyik ilyen tükörfestményemet is kiállítottuk a budapesti kiállításon – úgy érzem, fontos bemutatni, mert ez egy eléggé nagyszabású sorozat. A triptichon olyan egész, amely megosztja önmagát. Egyesülésre törekszik, miközben részekből áll. Rengeteget foglalkozom ilyen metaforákkal. Visszatérve a hegeli asszociációra, én az egyesítésen és a megbontáson keresztül folyamatosan az egység fogalmával szembesülök.

ZsM: Nagyon érdekelne a festmények inset részeinek készülése. Amikor nézem a festményeit, szinte sohasem tudom eldönteni, hogy a beillesztett panelek technikailag hogyan készülnek. A festményekkel egy időben, vagy azoktól teljesen függetlenül?

SS: Külön festem őket, az a lényegük, hogy ezek insertek (betétek). Az inset beillesztése pedig teljesen külön művelet: beillesztem, ezzel pedig rákényszerítem őket egy pályára. Néha előfordul, hogy egy inset vizuálisan sokkal erősebb, mint egy másik, ennek ellenére a másik fizikailag mégis masszívabb. Sokat szórakozom ezekkel a szempontokkal.

ZsM: Ha jól tudom, a budapesti kiállításra több képen is kicserélte az inseteket. Mi a motivációja egy-egy inset cseréjének?

SS: Igen, az Uninsideout (2018–2020) – a nagy spray-triptichon – esetében megváltoztattam a betéteket, mert azt gondoltam, hogy az eredeti elképzelésem túl minimal volt, egyszerűen nem mondott eleget. Szerettem volna bonyolultabbá, vadabbá, ambiciózusabbá tenni – olyanná, ami több kérdést is felvet. De miután őrültebbé tettem, már nagyon tetszett. Tudja, ez a festmény a harmónia gondolatának megsemmisítéséről, az előtér és a háttér fogalmának lebontásáról szól. Ez az egyik kedvenc képem a kiállításon.

ZsM: Mi a következő tárlat, amire készül?

SS: Pillanatnyilag még nem tudom pontosan. November 5-én hivatalos leszek egy megnyitóra a Wuppertal közelében található Skulpturenpark Waldfriedenben rendezett kiállításomhoz9 kapcsolódóan [Sean Scully önálló tárlatát júniustól kezdődően a januári zárásig a pandémia miatt szakaszonként nyitották meg, egy-egy szobor felállításával – a szerk.], ezt követően pedig szervezek egy eseményt a New York-i stúdiómban. Szeretném bemutatni 12 Landline festményemet és egy fekete négyzetemet. Ezek a Landline festmények nagyobb méretűek, mint amiket a budapesti kiállításon bemutatunk, és a tucatnyi mű együtt monumentális képet ad ki.