Skip to main content

ROTERS&SZOLNOKI: Wunderblock és KESERUE ZSOLT: Nemzeti Tankönyv című kiállítása*

MODEM, Debrecen
2019. március 23 – július 7.

„Az önmagukba záródó mikrotörténetek a nagy elbeszélés elemeiként értelmeződnek újra. Kinyílik egy ablak, amelyen keresztül óvatos pillantást vethetünk az egyén elképzelései és az ideológia akarata közötti csatatéren formálódó kollektív történeti amnézia mintázataira.”

(Szolnoki József)

Max Roters levéltári anyagai a megőrzésüket követő törvényes idő lejárta után, 2010-ben megsemmisítésre kerültek volna, azonban a családtagok hazavitték a dokumentumokat. Az archív anyagok áttanulmányozása során derült fény Katharina Roters apai nagyapja életének ismeretlen részleteire. Max belépett a német Nemzetiszocialista Pártba, bírósági ülnök, valamint egy amatőr repülőegyesület NSFK (Nemzeti Szocialista Repülős Egység) tagja volt. Az 1940-es években készült róla egy egyenruhás portréfotó, amelynek két példányát megőrizték a családtagok: az egyiket Max gyermeke, Katharina édesapja, a másikat Max húga. A kiállításon egymás mellé kerülő két fotó azonos, de mégis teljesen más. Az egyikről ugyanis kiretusálták az NSFK jelvényt; eltüntették a múlt egy meghatározó időszakának nyomát.

ROTERS&SZOLNOKI: Wunderblock, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból) © Fotók: Eln Ferenc

Egy 1944-es datálású kinevezési előterjesztésben a következő jellemzést olvashatjuk Maxról: „Hozzáállásával kétséget kizáróan helyesli a nemzetszocialista államrendet”. A családi relikviák között megtalálható a Mein Kampf is, amit Max ‒ a háború után a szerző fotóját és a címlapot ugyan kitépve, de ‒ a haláláig megőrzött. A második világháborút követő nácítlanitás (Entnazifizierung) folyományaként a német állampolgároknak nyilatkozniuk kellett arról, hogy nem voltak olyan szervezetnek a tagjai, amely működésével és céljával veszélyeztette volna a szabad és demokratikus államrendet. 1962-ben Max ‒ sok más honfitársához hasonlóan ‒ aláírta ezt a dokumentumot.

ROTERS&SZOLNOKI: Wunderblock, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból)

Max Roters története Németországban sokaknak ismerős lehet: több tízezer ember írt alá ilyen dokumentumokat, és őrzött közben a náci Németországot idéző emlékeket, tárgyakat. És még több hozzátartozó volt kénytelen szembesülni az elmúlt évtizedekben a múlt személyes árnyaival, az elhallgatott történetek, az évek során elharapott félmondatok hátterével.

A náci párthoz való tartozás vajon feltételez-e eleve bűnösséget vagy léteznek árnyalatok? A nagyapa intim családi életébe az 1934-ben a nászútjukról készült, hatalmasra felnagyított üvegnegatívok segítségével nyerhetünk bepillantást. A fotók egy szűk labirintust jelölnek ki a kiállítótérben: az „emlékfalat” nem lehet kikerülni, ha a fotókat látni akarjuk, be kell magunkat „préselni” mások dokumentumai, emlékei közé.

ROTERS&SZOLNOKI: Wunderblock, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból)

Katharina másik, anyai nagyapja a II. világháborút követően, a Rákosi és a Kádár-korszak Magyarországának volt lakója. Az ő portréja is megjelenik a kiállításon egy félig levágott bajusszal. Ez egy 1961-ben történt eseményt idéz fel, amikor is viselője egy esti mulatozás során megszabadult a polgári múltját idéző attribútumtól. Ez részben a nagyapa családi hátterére, valamint 1956-os szerepvállalására is utal: részt vett a forradalomban, ugyanakkor az üzemi párttitkár(nő)t megmentette a lincselő tömegtől. A bajusz rituális levágása a múlt „bűneitől” való megszabadulás/feloldozás gesztusa. A rendszernek való behódolás az ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) vezető köreibe történő bebocsátást eredményezte, és ezzel egy új élet vette kezdetét.1

1

Hornyik Sándor: Az identitás hekkerei. Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetülete, Artmagazin online, 2017. 02.16, http://artmagazin.hu/artmagazin_ hirek/az_identitas_ hekkerei.3593.html?pageid=119

ROTERS&SZOLNOKI: Wunderblock, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból)

ROTERS&SZOLNOKI (Katharina Roters és Szolnoki József) Wunderblock című kiállítása a debreceni MODEM-ben Roters két nagyapjának életútjával, pontosabban annak a második világháborút követő párhuzamos időszakával foglalkozik. Két személyes történet „felfejtése” kapcsán azzal, hogy a ma már tankönyvbe írt narratívák hogyan válhatnak újra élővé, személyessé, valamint, hogy megváltozhat-e a viszonyunk jelentős történelmi eseményekhez és folyamatokhoz, ha konkrét élethelyzetek, épületek, tárgyak perspektívájából tekintünk rájuk? Hogyan fordulnak át a személyes vagy kollektív traumák tabukká és „hogyan hozzák létre a vakfoltokat, amik kitakarják a traumát”.2

A MODEM Újraírható történetek című tárlata tulajdonképpen két kiállítást, két témát kapcsol okosan össze: a Wunderblock egy személyes családtörténeti szálból kiindulóan a kollektív emlékezettel, a traumák látható és rejtett regisztereivel foglalkozik, Keserue Zsolt többéves kutatásának eredménye pedig, a Nemzeti Tankönyv különböző nemzetek középiskolás történelem tankönyveiben olvasható „Magyarország-képet” mutatja be a honfoglalástól 2004-ig. A kiállítótérben nem keverednek, hanem finoman érnek egymásba ROTERS&SZOLNOKI, valamint Keserue projektjének elemei.

2

Szolnoki József: Hackeld a múltat! Katharina Roters és Szolnoki József kiállításánk megnyitója, Esterházy-palota, Győr, 2016. január 22., BábolnaTV felvétele., https://www.youtube.com/watch?v=OTuBNhf7Xi4 (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.)

KESERUE ZSOLT: Nemzeti Tankönyv,, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból) © Fotók: Eln Ferenc

Mindkét kiállítás tehát a történelmi narratívák és az identitás konstrukciók összefüggéseivel, a személyes és a kollektív emlékezet kölcsönhatásaival foglalkozik. A közösség szerepét hangsúlyozzák az emlékezet életben tartásában, miközben ezen folyamatok különböző szempontú feldolgozására is kísérletet tesznek. A művészek kutatásmódszertanát tekintve is találunk hasonlóságokat: például a részvételiség és ‒ bizonyos szempontból ‒ a kritikai pedagógia mint a történelemfeldolgozás, a múlt feltárásának eszköze (erre később fogok bővebben kitérni), illetve a kanonizált olvasatok kritikai megközelítése terén. Középiskolások vettek részt a Nemzeti Tankönyv anyagának összegyűjtésében és feldolgozásában, ahogy Rotersék egyik munkájában (Anamnézis, 2016) a salgótarjáni Megye Háza homlokzati murália-jelenetét is gimnazisták dolgozták fel, élőképben elevenítették fel.

Az elmúlt két évtizedben számos képzőművészeti projekt vizsgálta a történelmi-társadalmi folyamatok és az egyéni élettörténetek összefüggéseit, olykor a fikcionalitással érzékeltetve annak komplexitását. A jelentős történelmi eseményekhez kapcsolódó személyes érintettség többnyire kimarad a nagy narratívákból, az „egységesítés” vagy a „tényszerűsítés” során a mellékszereplők kikopnak az iskolai könyvekből. A nemzeti történelemtankönyvek másik sajátossága, hogy egy nézőpontból, a nemzeti narratíva (aktuális) perspektívájából mesélik el a kiemelt dátumok történéseit. Keserue a hazai történelem multinacionális olvasatával a történelmi emlékezet nemzetekként eltérő, és gyakran egymásnak ellentmondó megközelítéseit mutatja be.

Hogyan „meséli” el egy 2011-ben kiadott ukrán tankönyv 1989-et, vagy mit emel ki egy osztrák 1956 Magyarországáról? Vajon szerepelne-e még az ukrán újabb kiadásában a következő jellemzés: Magyarország megmaradt Európa legstabilabb országának?

Az emlékezés helyei és az újrajátszás stratégiái

A bejárati termekben vetített filmek egyfajta vezérmotívumként vezetik fel az Újraírható történeteket. A filmekben a vállalt vagy választott kettős identitás békés egymás mellett élésének vagy egymáshoz feszülésének lehetünk tanúi.

Keserue egy tíz éve forgatott, a 19. században játszódó, kiegyezés kori betyár-csendőr film amatőr színészeit ‒ köztük képzőművészeket is ‒ kérdezett meg a szerephez és a film témájához kapcsolódó személyes indíttatásukról; arról, hogy mennyire tudnak azonosulni az eljátszott betyár vagy csendőr szereppel: „szerepjátékról” vagy egy vállalt identitásról van-e esetükben szó. A Dabi István képzőművész rendezte játékfilm végül nem készült el, azonban Keserue a felvételek idején rögzített interjúkból ‒ az ellenséges csapatokat egymással szemben „felsorakoztatva” ‒ egy kétcsatornás videóinstallációt készített, amit az Osztrák Kulturális Fórum 2017-ben, a művel azonos, Kiegyezés című csoportos kiállításán mutatott be először.3 Ennek pendant-ja Szolnoki József 2008-as Hun volt, hun nem volt című filmje, amelyben a Köln környékén élő, hun hagyományőrző csoportok lelkes tagjai, ‒ köztük Roters családtagok is ‒ a hunok történeteiről, rítusairól, mai életformájáról mesélnek.

3

Kiegyezés, Osztrák Kulturális Fórum Budapest, 2017. június 15 ‒ szeptember 15., kurátor: Kukla Krisztián

SZOLNOKI JÓZSEF: Hun volt, hun nem volt, 2008

A második világháborút követő évtizedek hazai történelme az újra és újra elmondott személyes történetek mellett, a köztereken felállított emlékművekben, épületeken elhelyezett jelképekben él tovább. Rotersék az elmúlt években különböző helyszínekhez kapcsolódó konkrét emlékekkel foglalkoztak: leletmentést végeztek, majd a közösségre bízták azok további sorsát.

Az egyik ilyen leletmentés tárgya egy salgótarjáni középület, az egykori Megyei Tanács, 1956-ban Bóna Kovács Károly készítette hatalmas szocialista életképet bemutató homlokzati domborműve volt, ami talán az utolsó még látható Rákosi-címer középületen. Ennek az ablakából lőttek ki ugyanebben az évben az előtte tüntető tömegre: több mint 130 ember vesztette életét, és így ‒ bár csak jóval később, a rendszerváltás után került be a középiskolai történelemkönyvekbe ‒ az 56-os forradalom eseményeinek egyik legvéresebb helyszíneként ismert.

A művészpáros azt vizsgálta, hogy másképp viszonyulnak-e a helyi fiatalok ahhoz az időszakhoz, amikor a nagyszüleik voltak annyi idősek, mint most ők. Mi történik, ha az akkori körülményeket megismerve, a fiatalok a szereplők bőrébe bújnak és megszólaltatják a munkást, a parasztot vagy a mérnököt? Hogyan lehet olvasni a történetet, a gesztusokat, a jelképeket, a szerepeket az újrajátszás eszközével?

A történelmi események újrajátszásának motivációi különbözőek lehetnek: kapcsolódhatnak hagyományos évfordulókhoz, például híres csatákat megismételve, vagy ‒ mint a már említett, 19. századi csendőr-betyár konfliktus újrajátszásakor ‒ a múlthoz fűződő nosztalgikus viszony határozza meg a vágyott miliő felidézésének módját: a szituációs játék során nem az újragondolás, hanem az ismétlés valósul meg. Ezzel szemben a salgótarjáni diákok újrajátszásának egyik lényeges eleme a megismerési folyamat: az, ahogy a jelen perspektívájából kritikailag közelítenek a múlthoz.

Épületen elhelyezett jelkép volt a témája Szolnokiék egy másik városi projektjének is. Egy győri lakóház homlokzatán elhelyezett majolika Rákosi-címert az 1980-as évek végén befalaztak. A művészek ‒ akik egy archív fotó segítségével bukkantak a leletre ‒ kibontatták, restauráltatták, majd a lakóközösség úgy döntött, hogy nem falaztatja vissza.4 Roters szerint: „Az eltávolított szimbólumok tulajdonképpen varázstalanított jelképek. A fal, a befalazás és a feltárás, az eltűnő, feltűnő, előtűnő jelképek és azok kivágása ‒ a zászlóból, az emlékezetből ‒ mind szimbolikus cselekedetek, művész se kell hozzájuk. Mi nem értelmezünk, nem értékelünk, hanem feltárunk, szemeket nyitogatunk… Ez egy állapotfelmérés, melyet a legnagyobb pedantériával, a napi politikai problémák érintése nélkül igyekszünk végrehajtani. Az Attila utcai Rákosi-címeres dombormű egy street art emlékmű. Kint maradása esetén nemcsak az adott és kijelölt ünnepnapokon, hanem az év bármely napján láthatjuk majd.”5

4

Az archív fotót a Hackeld a múltat! című győri kiállításukon ‒ ahol a salgótarjáni munka is ki volt állítva ‒ egy látogató mutatta meg nekik. (Esterházy-palota, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, 2016. január 23 ‒ február 28.)

5

Tolnay József: ötven6van. Beszélgetés Szolnoki József és Katharina Rothers képzőművészekkel, Új Művészet 2016/11., 17., http://epa.oszk.hu/03000/ 03024/00010/pdf/EPA03024_uj_muveszet_ 2016_11_016-017.pdf (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.)

Még ha a művészeknek nincs is szándékában azzal foglalkozni, az aktuálpolitikát ‒ véleményem szerint ‒ nem lehet a művek tágabb kontextusából kizárni, különösen nem egy olyan időszakban, amikor emlékműveket távolítanak el, hogy a helyükön újakat emeljenek, vagy éppen visszaállítsák a régebbieket; amikor utcákat és tereket neveznek át, újabb, látszólagos konszenzussal legitimálva a városrendezési tervet. A korábbi történelmi időszakok emlékezetpolitikájához hasonlóan ‒ amelyeknek szintén megvoltak a maguk ideológia-vezérelte erőszakos módszerei ‒ a múlt egy ellenmondásokkal terhelt új olvasata bontakozik ki a szemünk láttára.

Az emlékezet és a politika összefonódása az emlékezet különböző helyein és az oktatásban egyaránt érezteti hatását. A Wunderblock és a Nemzeti Tankönyv koncepciója egy kiállításban nem az újraírhatóság tényére, hanem annak különböző lehetőségeire kérdez rá, azt vizsgálva, hogy ki és milyen konszenzus alapján írhatja, írja újra ezeket a történeteket. Kérdés az is, hogy kinek a konszenzusáról beszélünk. Keserue projektje éppen erre, a konszenzus köpenyébe bújó nemzeti identitás konstrukcióra kérdez rá úgy, hogy különböző nemzetek Magyarországgal kapcsolatos narratíváit kutatja és fűzi össze.

A történelemkönyveket újraírják és utánnyomják, de a Nemzeti Tankönyv egypéldányos: kollázstechnikával készült egyedi könyvmű, a kiállítás utolsó termében színpadra (posztamensre) helyezve, bevilágítva. A „kőbe vésett” történelmi olvasatokra kérdez rá, a nemzeti narratíva ellentmondásait hozza játékba. Egy könyv, de több perspektíva: akár úgy is olvashatjuk, mint egy posztmodern regényt. Az egyes nemzeteket nemcsak Magyarország-vonatkozású szövegek, hanem az identitásuk nyelve (pl. cseh, észt, ukrán, japán, finn, lengyel) is képviseli, kellő (és elegendő számú) nyelvismeret hiányában nem tudja értelmezni a sorokat a látogató. A történelem-kollázs tartalmi megismerhetetlensége „szerzői” szándék, a kvázi történetíró egy már-már fiktív narratívát állított össze a kronologikusan elrendezett eseményekből.

KESERUE ZSOLT: Nemzeti Tankönyv,, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból)

A művész mint történész

Az Újraírható történek kurátora Szijártó Zsolt, a kiállításra megjelent Nemzeti Tankönyv katalógus bevezető esszéjében Hannes Böhringer egyik tanulmányát idézi,6 amelyben a német filozófus az emlékezet, emlékezési folyamat történeti átalakulásával, a tudás fogalmával, és ezek kapcsolatával foglalkozik. A személyes és a kollektív emlékezet különböző alakzatait sűríti ROTERS&SZOLNOKI projektje, míg Keserue a „(történeti) tudás konstrukciós mechanizmusait vizsgálja”.7 Szíjártó Böhringerre hivatkozva két tudásformát említ: az egyik a retorikus-szofista megközelítési mód, amely a közös hagyományok elsajátításán alapul, a másik pedig egészen a platóni filozófiáig visszamenően, a tények megismerésén és megkérdőjelezésén alapuló kritikai tevékenység.8

„A művész mint történész” kifejezés az 1990-es évektől egyre gyakrabban tűnik fel a kortárs művészetben olyan művészeti alkotófolyamatot és attitűdöt jelölve, amely egy történeti esemény (újra)feldolgozásán túl a történettudomány alkalmazott módszereinek és eredményeinek a kritikai vizsgálatára is kísérletet tesz.9 Mark Godfrey a The Artist as Historian című írásában a történelmi témájú kutatómunkát és a történelem reprezentációjával foglalkozó munkákat sorolja ehhez a tendenciához.10 Valójában a művészek történelem iránti érdeklődése nem új keletű: akár a mindenkori politikai igények és érdekek (megrendelők, mecénások, állam) kiszolgálóiként, akár éppen ezekkel szembe menve interpretálták a történelem érintett fejezeteit.

6

Hannes Böhringer: Nem a technika, hanem a művészet az emlékezetmédium. In: uő.: Daidalosz vagy Diogenész. Ford. Tilmann J., Terc, Budapest, 2009; valamint on-line: https://hannesmagyarul.wordpress.com/ 2012/01/11/hannes-bohringer-elmenni/ (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.)

6

Hannes Böhringer: Nem a technika, hanem a művészet az emlékezetmédium. In: uő.: Daidalosz vagy Diogenész. Ford. Tilmann J., Terc, Budapest, 2009; valamint on-line: https://hannesmagyarul.wordpress.com/ 2012/01/11/hannes-bohringer-elmenni/ (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.)

7

Szijártó Zsolt: A tudás formái. Keserue Zsolt: Nemzeti Tankönyv című kiállítása, In: Keserue Zsolt: Nemzeti tanköny, MODEM, Modern Debreceni Nonprofit Kft, Debrecen, 2019. 4-9.

8

u.o.

9

A kortárs művészet historiográfiai fordulatának protagonistái, többek között, Jeremy Deller, Thomas Hirschorn, Tacita Dean, Matthew Buckingham, vagy az Atlas Group.
A témáról magyarul ld. Tatai Erzsébet: A művész mint történész 2. Kortárs művészek és a történelem, Új Művészet, 2016/5., 38-42. http://www.epa.hu/03000/03024/ 00004/pdf/EPA03024_uj_muveszet_ 2016_05_038-042.pdf (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.); valamint Hal Foster: An Archive Impulse. October No.110, Autumn, 2004, 3-22; illetve: The Way of the Shovel: On the Archaeological Imaginary in Art, edited by Dieter Roelstraete. Museum of Contemporary Art, Chicago / University of Chicago Press, 2013, 176–177

10

Mark Godfrey: The Artist as Historian. October, No.120, Spring, 2007. 142-172.

KESERUE ZSOLT: Nemzeti Tankönyv,, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból)

A vonatkozó kortárs munkák a történelem igazságát, a hagyományos történészi módszertant, az attitűdöt, valamint az emlékezés és a múltfeldolgozás folyamatainak (irányított voltát) kérdőjelezik meg. Hayden White már 1973-ban, majd később, többek között A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című munkájában is, a történelmi szöveg fikcionalizáló technikáiról ír; arról, hogy amikor a történetíró adatokból és eseményekből álló narratívát rak össze, cselekményesít, s ennek struktúrája és törvényszerűségei vannak.11 A metatörténelem megkonstruálásának hátterében konszenzus húzódik, amely a történet (elmesélésének) retorikáját (tragédia, komédia, szatíra vagy románc) is meghatározza. Amikor a történelmi elbeszélés dekonstruálására nem a saját tudományának szaknyelvével teszünk kísérletet, akkor arra is rákérdezünk, hogy az adatokból milyen módokon, és milyen preferenciákkal lehetséges egy történeti narratívát megalkotni, és hogy beszélhetünk-e a létrehozott cselekménysor konszenzualitásáról?

A hivatalos oktatásban használt történelemkönyv a nemzet egynézőpontú történelmét rendezi kronológiába. Keserue Nemzeti Tankönyv projektjének nemcsak egy új, a történelem megismerhetetlenségét alátámasztó, különböző nemzetek történelmi perspektíváiból összeállított többnézőpontú könyv az eredménye, hanem egy ‒ akár oktatási célokra használható ‒ honlap, ahol az események, elbeszélések párhuzamosan, egymás mellett jelennek meg, eredeti nyelven és magyar fordításban egyaránt.12

A Nemzeti Tankönyvet a majdnem kétezer évet felölelő, különböző nemzetek iskolarendszerei által kanonizált történetek osztják egységekre, a Wunderblock a 20. századi történelem egy-egy fejezetét dolgozza fel.

A múlt közös feltárása és megismerése a társadalomtudományokban az 1960-as, 70-es években bekövetkezett szemléletváltás következményeként, az akkor kialakuló baloldali mozgalmak és a kisebbségi csoportok (nők, munkásosztály, etnikai közösségek) emancipatorikus törekvéseivel kapcsolódtak össze: a nagy történelmi narratívák mellett megjelent az elnyomottak története és emlékezete.13

Az emlékezés uralkodó paradigmája Michel Foucault „ellenemlékezet” fogalmával állítható párhuzamba, amely azoknak a csoportoknak az emlékeire fókuszál, amelyekre a tradicionális történetírás nem fordított ‒ és nem is fordít ‒ különösebb figyelmet. Ebben az értelemben a nemzeti történelmek helyett inkább ‒ a (nemzeti) történetírás ellenemlékezetének lenyomataiként ‒ alternatív történelmekről beszélhetünk (pl. Foucaultnál az őrültség vagy a szexualitás története).14

És mi történik akkor, amikor nincs hatékony eszköze egy közösségnek, egy népcsoportnak ahhoz, hogy megszólaljon, hogy saját történelme (és ne csak történetei) legyen? Keserue projektjében a hazai történelmi eseményeket a „kívülálló” nemzetek, illetve a másik, érintett fél, illetve felek beszélik el, míg egy másik munka, a Monitor ‒ kritikai platform és nyitott műhely tankönyv-projektje pedig azt vizsgálta, hogy milyen a reprezentációja, a mások által elmondott története azoknak, akiknek nincs módjuk megszólalni sem. A Monitor a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszékének alapszakos szemináriumára épülő diplomaprojekt volt, és a magyarországi cigányság történelmével és (ön)reprezentációjával foglalkozott.15

Kutatásuk a 2013–2014-ben érvényes Nemzeti alaptanterv (NAT) hivatalos történelemkönyveiből kiindulóan azt vizsgálta, hogy a cigányság milyen körülmények között, milyen eseményekkel kapcsolatban kerül említésre.16 Az eredmény ‒ amit egy kiállításban és egy tanulmányban foglaltak össze17 ‒ röviden az volt, hogy a romákkal kapcsolatos sztereotípiák megjelennek a tankönyvekben is: a cigányok és magyarok évszázados együttéléséből és ennek kulturális kölcsönhatásaiból elsősorban a konfliktusokra hívják fel a figyelmet, s a romákkal kapcsolatban nagy számban megemlített iskolázatlanság és a munkanélküliség okait, hátterét nem mutatják be.18

Keserue az Újraírható történetekben bemutatott Magyarországgal kapcsolatos sztereotípiagyűjteménye (időnként sztereotipikus kérdésekre adott, előre kódolható válaszokkal), a sztereotípiák esendőségét, a Monitor egy adott népcsoportot, a romákat érintő sztereotípiák tankönyvi kanonizálását leplezi le.

11

Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. Ford.: Heil Tamás. In: uő: A történelem terhe. Osiris Gond, Budapest, 1997, valamint White, Hayden: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth Century Europe. Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1973

12

http://nationaltextbook.hu/

13

Az ún „alulról jövő történettel” foglalkozó történészek, források például: History from below, ld. https://archives.history.ac.uk/makinghistory /themes/history_from_below.html (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.)

14

Michel Foucault: Language to Infinity. In Language, Counter-Memory, Practice. Ithaca, New York: Cornell University Press, 1977., 53-67.

15

A kutatást Kékesi Zoltán vezette, a hallgatók Ménesi Luca, Balázs Anna, Varga Krisztina és Horváth Balázs voltak (ld. https://monitorlive.wordpress.com/monitor-live-2-kesztyugyar/). A projekt kezdeményezője André Jenő Raatzch volt.

16

A kutatásukban Terestyéni Tamás 2004-es vizsgálatából indultak ki (Fekete pont. A középiskolai történelem- és társadalomismeret-tankönyvek romákkal kapcsolatos tartalmai. Beszélő, 2004. május 9. évf. 5. sz., ld. http://beszelo.c3.hu/cikkek/fekete-pont/ utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.), amely azt vizsgálta, hogy a tankönyvekben a cigányság milyen terjedelemben, kontextusban, retorikával jelenik meg.

17

Balázs Anna, Menesi Luca, Horváth Balázs, Varga Krisztina: Fekete pont 2014. ‒ A cigányság reprezentációja az általános és középiskolai tankönyvekben, 2013, ld. https://issuu.com/monitornyitottmuhely/docs /monitor_fekete_pont_2014_tank__nyvk (utolsó hozzáférés: 2019. augusztus 5.)

18

Gócza Anita: A cigányviccek sztereotípiái a tankönyvekben térnek vissza, 2014. december 13. https://artportal.hu/magazin/a-ciganyviccek-sztereotipiai-a-tankonyvekben-ternek-vissza

KESERUE ZSOLT: Nemzeti Tankönyv, 2019, MODEM, Debrecen (részlet a kiállításból)

A kritikai pedagógia mint a történelem dekonstruálásának és újraírásának eszköze

Az 1970-es, 80-as években jelent meg az intézményes oktatási ‒ tágabb értelemben a normalizáló hatalom végrehajtóját képviselő ‒ rendszerre reflektáló kritikai pedagógia.19 Ennek kiindulása Paulo Freire (1921–1997) brazil pedagógus munkájához kapcsolódik, aki az oktatásból kiszorított társadalmi rétegek (brazil írástudatlan parasztok) tanításának egyik fő feladataként azt látta, hogy képessé váljanak a fennálló hatalmi rend elnyomó stratégiáinak fel- és megismerésére. A társadalmi egyenlőtlenségből adódó feszültségek az oktatási intézményben a hierarchikus tanár-diák viszony újragondolását is eredményezték: az ismeretek témáit, illetve azok átadásának módját a folyamatos és kollektív újragondolás alakítja, határozza meg. Az alulról szerveződő mozgalmak módszerei a rendszerkritikus társadalomelméleti megközelítésekkel fonódnak össze: a kritikai pedagógia a kritikai elméletek (Walter Benjamin, Theodor Adorno) gyakorlati megvalósulásának példája, amelyet Freire mellett még sokan mások, például Henry Giroux, Peter Mclaren is képvisel.

Ha a művészetből ismert intézménykritika analógiájára aktualizáljuk a kritikai pedagógiai megközelítéseket, figyelembe véve a jelenkori hivatalos oktatási intézményeket és az azokat működtető fenntartói szándékokat, a kritikai pedagógiai nemcsak filozófia, vagy akár annak módszertani megvalósulása, hanem egy állandó kritikai hozzáállás kérdése is.

A megszerzett tudás megkérdőjelezése, az újratanulás folyamatának, az unlearning-nek a gyakorlata. Ez a szemlélet a reformpedagógiai kísérletek történeti és kortársi példáihoz is kapcsolódik: a megszerzett tudás dekonstruálása, a tudatos felejtési folyamat hangsúlyozása az eredmény-orientált tanulási modellek alternatíváit a közös megismerési folyamatokban látja.

Az elmúlt tíz évben a kritikai pedagógia egyre gyakrabban fordul elő kortárs művészeti kontextusban ‒ akár az oktatási fordulat elméleti kereteként ‒, különösen azokban az esetekben, amikor diákokkal együttműködésben valósul meg egy elképzelés, vagy amikor a mindenkori hivatalos oktatási intézményrendszer kritikájaként attól eltérő megközelítéseket javasol.20

Az egyik ilyen hazai példa a tranzit.hu 2012-ben kezdeményezett A Művészek az iskolában című programja, amely képzőművészek (többek között Szabics Ágnes, Khoór Lilla, Szabó Péter, de ebből a programból bontakozott ki a 2009-ben elkezdett Nemzeti Tankönyv is) bevonásával az oktatás új, közvetítő formáival kísérletezett középiskolákban.21

19

Felber Tamás: Michel Foucault pedagógiakritikája, avagy az oktatás mint a normalizáló hatalomgyakorlás hálózata, in: Pedagógiai Szemle, 57. évf. 11. sz. / 2007, 73–80.

20

Lázár Eszter: Oktatási fordulat a kortárs képzőművészetben és a művészetoktatásban, doktori disszertáció, Pécsi Tudományegyetem, 2019

21

A 2012-es felhívás: http://hu.tranzit.org/hu/projekt/0/2012-04-01/mvszek-az-iskolban-projekt, a 2013-as kiírás: http://hu.tranzit.org/hu/palyazat/0/2013-04-15/felhvs-mvszek-az-iskolban-2013, valamint a 2014-es felhívás: http://hu.tranzit.org/hu/palyazat/0/2014-03-24/felhivas-muveszek-az-iskolaban-2014. A megvalósult projektek: 2012-ben Szabó Péter, Keserue Zsolt, Khoór Lilla és Szabics Ágnes, Csoszó Gabriella: Nem privát színház; 2013-ban, valamit 2014-ben Mécs Miklós és a Művészeti és Művészetelmélet Szakkollégium ‒ Építész Szakkollégium -Vizuális- és környezetkultúra Munkacsoport.

A tudásátadás visszacsatolása a kritikai pedagógia részvételi tényezője. Az ismeretanyag frontális átadása helyett a közös munkán van a hangsúly. A kutatás és az anyagok feldolgozása Keserue munkájában a középiskolai történelemtanárokkal és diákokkal együtt, workshopokon történt, a ROTERS&SZOLNOKI páros a salgótarjáni domborműhöz kapcsolódó Anamnézisében drámapedagógiai módszerrel vizsgálták meg 1956 tágabb kontextusát. Keserue ‒ a projekt során változó számú és összetételű tagokból álló ‒ csapata pedig azt vizsgálta, hogy az egyes országok konkrét eseményekhez kapcsolódó történelmi emlékezete hogyan rögzül egy történelemtankönyvben és a történelmi emlékezetben. Vannak-e különbségek az egyes beszédmódok között, és amennyiben igen, hogyan változnak ezek?22 A történelem újraolvasása különböző (pedagógiai) módszerekkel is történhet: rekonstrukciós játékban,23 újrajátszásban és szerepjátékkal, amelyek révén az egyéni nézőpontok, megközelítések, érzelmek „visszaíródhatnak” a narratívákba.

A történelmi narratíváknak kettős szerepe van: egyrészt, hogy értelmet adjanak az eseménysornak, másrészt, hogy a befogadó számára valamilyen útmutatást kínáljanak az értelmezéshez. Nem feltétlenül, vagy kizárólag a történész vagy a „művész-történész” intellektuális szabadságról van szó, hanem inkább arról, hogy miként kell bizonyos dolgok iránt éreznünk: mivel az érzelmek segítségével jobban tudunk közelíteni, viszonyulni az (időben és térben) távoli dolgokhoz is.

Amennyiben nincsen személyes vonatkozása egy adott eseménynek, az időben egyre távolodó múlthoz való viszonyunk a kívülálló pozíciójából határozható meg. Ehhez hasonló lehet a látogató pozíciója is egy olyan jellegű kiállításban, mint az Újraírható történetek. A történelmi „feldolgozások csak egy lehetőséget adnak arra, hogy a visszahozhatatlan, általunk felidézni nem tudott személyes élményeket valóságosnak fogjuk fel, tudatában annak, hogy egy »védett« perspektívából tekintünk mások privát emlékeire, mások múltjára, és annak jelenére. Az emlékezés folyamata bármilyen körülmények között történik is, egy törékeny műveletsor, amely állandó figyelmet igényel nemcsak az emlékeket idézőktől, de azoktól is, akik meghallgatják azokat”.24

22

http://archiv.nationaltextbook.hu/index/ 1989/MQXhQ4RNXsBbiF6ERL9U?document= uXwm0oFY1E3oR8frj2Sw&page=1554584561062

23

A tranzit.hu kezdeményezésére.

24

Lázár Eszter: Megsejtett múltak, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem, 2006, ld. http://www.mke.hu/node/13596

KESERUE ZSOLT: Nemzeti Tankönyv, 2019, MODEM, Debrecen | SZTEREOTÍPIA REMIX: résztvevők: Balogh Ágoston Csongor, Böszörményi Csilla, Éliás Tamás, Farkas Gergely, Galsi Angelika, Jámbor Imre, Kovács Gergő, Mikó Ramóna, Pataki Zsolt, Pianovszky Noémi Diána, Seres Ákos Zoltán, Szalmen Renáta, Szemán Bence László, Tar Tímea Patrícia, Tóth Anna, Tóth Evelin, Tóthfalusi Petra, Vígh Péter, Zsólyomi Bernadett Anikó | workshopvezető: Váczi Lilla Éva