Személyre szabott kódrendszerek

Az alkalmazkodásban való túlélés lehetőségei

A 2021-ről 2022-re halasztott biennálén a magyar pavilonban Zsikla Mónika kurátor és Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítása látható majd. Keresztes Zsófia a fiatal és már nemzetközi sikereket is felmutató magyar művészgeneráció kiemelkedő képviselője. Alkotásaiban merészen átlépi és ugyanakkor ötvözi a művészeti ágak és stílusok határait. A pavilon terét egyetlen egészként kezelő, építészet, szobrászat és iparművészet határán mozgó, jellegzetesen női nézőpontú installációja önmagunk megismerésével és az emberi kapcsolatokkal foglakozik és a képzelet tájain tesz belső utazást, melyhez többek között Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből merített inspirációt.

Sirbik Attila: Milyen értelemben fontos számotokra az identitás megtalálásának kérdése?

Zsikla Mónika: Azt gondolom, hogy az identitás megtalálása egyéni és kollektív szempontból is élethosszig tartó projekt. Az önazonosság megtalálását nem csak a személyiségfejlődésünk és a szocializáció befolyásolja, hanem azok a társadalmi szerepek is, amelyekkel azonosulunk, és amelyek között folyamatosan ingázunk. Ezek összessége időről-időre (vagy folyamatosan) formálja az identitásunkat. Az identitás-típusokkal kapcsolatban bennem él egy hierarchia, és azt gondolom, hogy addig, amíg az egyén nem találja meg a saját ön-azonosságát, addig az olyan különböző „kollektív” identitásokat sem lesz képes stabil alapokra helyezni, mint a vallási vagy akár a nemzeti identitás.

Keresztes Zsófia: Számomra ez egy frusztráló kérdés, örök konfliktus, gondolom a legtöbben így vagyunk vele. Ráadásul napjainkban rendkívül nyomasztó társadalmi elvárássá nőtte ki magát az identitás keresése, de nem csak önmagunk, hanem a csoportok szintjén is. Elvárjuk egymástól, hogy minden körülmények között definiálni tudjuk önmagunkat, el tudjuk helyezni magunkat valahová. Nem egyszerű feladat nem elveszni ebben az állandó kényszerben.

SA: A Velencei Biennále Magyar Pavilonjába tervezett Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítás terve Keresztes Zsófia utóbbi években kiépített, filozófiai, pszichológiai alapkérdéseket feszegető koncepciójának szerves folytatásaként is tekinthető?

ZSM: A kiállítás az identitás megtalálásának kérdéseivel foglalkozik. A koncepció egyik közvetlen előzményeként Zsófia 2018-as Sticky Fragility2 című kiállítását említhetnénk. A bécsi Gianni Manhattan galériában bemutatott anyag inspirációját Arthur Schopenhauer porcupine dilemmája, avagy másképpen a hedgehog’s dilemma adta. A filozófus, majd a későbbiekben Freud és a modern pszichológia képviselői által gyakran használt metafora az intimitás természetét hivatott érzékeltetni. Az ember mint társadalmi lény képtelen arra, hogy egyedül éljen, ezért folyamatosan keresi azokat, akikkel megoszthatja gondolatait, szeretetét, érzéseit. Bécsi kiállítása alkalmával Zsófia ezt a schopenhaueri metaforát igyekezett 21. századi kontextusba helyezni. A velencei pavilonba tervezett kiállítás asszociatív kiindulópontját e gondolatmeneten továbbhaladva Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és holdvilág című regényének3 egy mozzanata adta.

KZS: A bécsi kiállítást azért emeltük ki, mert ott foglalkoztam először az identitáskeresés problematikájával: ezen belül is kiemelten érdekelt az empátia fogalma, mely által közösséget vállalunk egy másik lénnyel. Ennek a jelenségnek általában pozitív kicsengése van, pedig éppúgy lehetnek negatív hatásai is egy empatikus lényre nézve. A 2020-as New York-i Glossy Inviolability című szóló kiállításom,4 már fókuszáltabban, az utóbbi kérdéssel foglalkozott. A kisméretű kiállítótérben egy fakír sérthetetlenségét imitáló figuráját oltottam egy zsákmányára várakozó, kiéhezett pók testébe. A pók hálóiba ragadt feszes, ízletesnek tűnő könnycseppek mérgezettek is lehetnek (itt is visszacsatolnék a 2018-as kiállításra, ahol ezek a cseppek kifejezetten méregcseppekként voltak definiálva). A szintén 2020-ban, a Parthenón-fríz teremben megrendezett Conquered Storage című kiállítás5 már konkrétan a mérgezésről, a méreg szervezetben történő működéséről szólt. A salgópolcok és a hullámzó mozaiktestek mutációja, a tapasztalások raktára, melyek változásra késztetik ezeket a testeket. Ennek közvetlen folytatása lesz a velencei pavilon, ami már a felismerést és a konfliktusokra adott lehetséges válaszokat vázolja majd fel.

SA: A kiállítás tehát felvet, és bizonyos tekintetben körbejár mind pszichológiai, mind filozófiai kérdéseket, foglalkozik többek között a kiszolgáltatottság tényével is?

ZSM: Napjainkban a pszichológia egyik legtöbbet hangoztatott közhelye, miszerint „az ember társas lény”, nemcsak kézzelfoghatóbbá válik, hanem mind szorosabban össze is függ azzal a jelenséggel, hogy kapcsolatkereséseink, egyéni és társas közeledéseink egyre hangsúlyosabban helyeződnek át a virtuális térbe. Ezt a folyamatot a jelenleg zajló pandémia még fel is erősíti. Bár eddig is tudtuk, hogy alapvető – evolúciós múltunkban a túlélést segítő – igényünk a másokhoz való kapcsolódás, mások közelségének keresése, most azonban (kollektív élményként) nap mint nap érezzük az egymástól való elzártság és a távolságtartás negatív hatásait. Mindezt folyamatosan beárnyékolja a kiszolgáltatottság ténye.

SA: Mónika, említetted Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét. Hogyan került képbe, mi módon válik a mű a kiállítás motorjává?

ZSM: A velencei pavilonba tervezett kiállítás asszociatív kiindulópontját Zsófia 2018-as bécsi kiállításának inspirációján továbbhaladva, Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és holdvilág című regényének egy mozzanata adta. A 2000-es évek elején – az új fordításoknak köszönhetően – kézzelfogható nemzetközi sikert is aratott mű főhőse a nászútján, Velencébe érkezve egyedül, felesége nélkül indul felfedezni a ravennai mozaikokat, hogy gyermekkorát felidézze. A porcupine dilemma tökéletesen illeszkedik a regény történetéhez: a hajdanvolt kultúrák emlékei nemcsak arra ébresztik rá a főhőst, hogy az egyén saját társadalmi-kulturális meghatározottságából nyeri az önazonosságát, hanem arra is, hogy a jelene óhatatlanul a múlt fragmentumaira épül. Talán ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy a kiállítás nem a regény cselekményét parafrazeálja, hanem költői analógiaként használja fel a főhős ravennai mozaikokkal való találkozásának misztikus élményét, a megtapasztalás azon pillanatát, amikor a művészet hatására a teljességélmény szétrobban, és ez az addig szilárdnak hitt világképet is megkérdőjelezi. A kétely ugyanakkor egy új összefüggésrendszer megsejtéséhez is elvezet, amelynek révén az ember képessé válhat arra, hogy visszatérjen immáron megváltozott, átformált önmagához. A pavilon fedetlen udvarába tervezett szoboregyüttes egyfajta misztikus vízióként igyekszik megeleveníteni egy ahhoz hasonlatos pillanatot, mint amikor a regény főhőse megpillantja a múltjának emlékeit idéző ravennai mozaikokat.

SA: A kiállítás tereiben felsorakozó lények egyszerre szövetségesei és ellenségei is egymásnak? Ez okoz egyfajta feszültséget?

KZS: Igen, a tér szimmetriája a szobrokban is visszaköszön majd, és a hasonló terekben minden darabnak meglesz a „hasonmása”, ez okoz majd belső feszültséget a figurák között. Ez a két szál egyrészt az individuum önazonosságának, és az én szilárdságának megtalálási lehetőségeivel foglalkozik, másrészt rámutat a kétségbeesett összetartozásra való törekvésre, ami által sérülékennyé, kiszolgáltatottá válhatunk.

SA: Mi számotokra az a 21. századi kontextus, ami lehetővé teszi azt, hogy a képzőművészeten keresztül közelebb kerüljünk olyan alapvető léttapasztalatokhoz, amiket már említettetek is, mint amilyen a sérülékenység, a kiszolgáltatottság, az egyedüllét, vagy éppen a társas létre való görcsös vágy?

ZSM: A romantika örökzöld frázisa, hogy a (képző)művészeten keresztül alapvető léttapasztalatokhoz (is) közelebb kerülhetünk, a „kontextus” viszont folyamatosan változik. A 21. század szédületes tempóját a jelenleg zajló pandémia szinte törvényszerűen lassította le, és többek között a (képző)művészeti közeg is igyekezett alkalmazkodni a kialakult helyzethez. De a zoom talkok, online viewing roomok, virtuális tárlatvezetések kereszttüzében, a nap végén mindig az a tapasztalat, hogy a képzőművészet sokkal érzékibb dolog annál, mint hogy képes legyen kizárólag a virtuális térbe létezni, annak ellenére, hogy jelenleg ez a kontextusa. Mindettől eltávolodva, számomra a legizgalmasabb kontextus az a „régóta” élő tendencia, hogy a művészet helyszínei olyan izgalmas, gyakran eddig a nyilvánosság elől elzárt terekbe tevődnek át, amiket fel kell fedezni, és ezek a felfedezések nemcsak hozzájárulnak, hanem fokozzák is a befogadói élmény intenzitását.

SA: Milyen szerepet töltenek ma be a kortárs művészeti struktúrában a biennálék, ezen belül is Velence?

ZSM: Nemrég hallottam Shwetal A. Patel izgalmas előadását a zürichi University of the Arts (ZHdK) Post-Graduate Programme in Curating kurzusán, amelynek az volt a címe, hogy Ellenállni a biennálizációnak: Művészeti platformok készítése és fenntartása a digitális korban.6 Végtelenül érdekes volt ez a kurzus, és a tapasztalatok alapján a biennálék művészeti struktúrákban betöltött szerepére nem tudnék teljesen egyértelműen válaszolni. A jelenleg virágkorát élő biennalizációs folyamatokban az alapkérdés leginkább az, hogy egy alulról felfelé szerveződő vagy egy felülről lefelé szervezett biennálés stratégiáról van-e épp szó. Illetve egy adott biennálé esetében, mindig fontos a létrejöttének a kontextusa: az a gazdasági, társadalmi, történelmi, geo- és kultúrpolitikai klíma, amelyben, vagy amelyre válaszul az adott biennálés kezdeményezés elindult. A biennálék történetében Velence a régi klasszikusnak, a „nagy öregnek” számít. Gyakran alaphivatkozás és lábjegyzet, de strukturálisan már egy meghaladott modell.

SA: Persze nehéz megítélni, de bizonyos tekintetben mégis kiszámítható milyen hatással lehet a nemzetközi karrieretekre a 2022-es eseményen való részvétel?

KZS: Valószínű többféleképpen elsülhet, de mindenképp jó platformot biztosít az eddig kiépült nemzetközi kapcsolatok egymásba csatornázására, és további lehetőségeket is hordozhat. A sok csoportos és kisebb önálló kiállítás után már pont időszerűnek érzek egy olyan fajta léptékváltást, amire a Velencei Biennálén való szereplés ad lehetőséget. Egy ilyen összefüggő szoborcsoport létrehozása már régi vágyam volt.

ZSM: Azt gondolom, hogy egy művész szempontjából mindenképp megjósolhatóbb történet, hogyan hat egy biennálés szereplés a nemzetközi karrierjére, de vitathatatlanul jelentős hatással van egy kurátor pályájára is. 2020 januárjában én egy olyan intézményben kezdtem el dolgozni, ami nem csak az ambícióit, hanem a fókuszát tekintve is nemzetközi, reményeim szerint a 2022-es szereplésünk pedig még tovább árnyalja majd ezt a körülményt. 2023-ban Budapesten, a Ludwig Múzeum kiállítótereiben, pedig majd a hazai közönség is láthatja (vagy újra nézheti) a kiállítást, amit igyekszünk majd a múzeum kiállítótereihez adaptálni. Boros Géza művészettörténész, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Velencei Biennále Irodájának vezetője már az első találkozásunk alkalmával körbevezetett minket a múzeum tereiben, épp azért, hogy a velencei kiállítás anyagát, a későbbi budapesti bemutatás szempontjából is át tudjuk gondolni.

SA: Beszéljünk még kicsit magáról a kiállításról. Annak ténye, hogy a társas és egyéni közeledéseink, kapcsolatkereséseink hangsúlyosan billennek el a virtuális térbe, szinte közhelynek számít. Ezt a közhelyet azonban, ahogyan azt már említettétek is, a pandémia világszintű elterjedése és az ezzel járó intézkedések egészen más fénybe helyezték. Konkrétan erre is utal a kiállítás?

ZSM: A világot behálózó virtuális térben néhány kattintással bárkit elérünk, környezetet, profilt, identitást kreálunk magunknak, személyiségekké formálódunk egy virtuális tégelyben, amelyben azután minden rezdülésünk eltávolíthatatlanul ott marad. A magunk után hagyott nyomok kitörölhetetlenül záródnak be egyfajta örök információs körforgásba. Mindez nem csak a mindennapok tapasztalatait, hanem egész identitásunkat meghatározza, s ennyiben a kiállítás vonatkozásában is megkerülhetetlen. Zsófia szoborkompozícióinak hullámzó felületeit mozaikhéjak borítják, és a digitális-analóg asszociáció mentén a fényes kis darabokból kirajzolódó négyzethálókat egy megfejthetetlen információs adatbázis hálózataként is elgondolhatjuk. Mintha személyre szabott kódrendszerek lennének.

SA: A kiállítás fontos elemeiként értelmeződnek olyan fogalmak is, mint a frag-mentáltság, vagy az önismeret?

ZSM: A fedetlen udvaron át a pavilon apszisának jobb és a bal oldalai felé tartó kapukon áthaladva az önismeret-keresés egy-egy lehetséges aspektusa elevenedik meg. Igyekeztünk tiszteletben tartani a pavilon építészeti sajátosságait és kihasználni a térszerkesztést is jellemző szimmetriát. A szimmetrikus szerkesztési elv Zsófia szobrainak is kedvelt kompozíciós formája. A két dolgot fuzionálva végül nem csak a rendezés illeszkedik a pavilon teréhez, hanem a kiállítás általunk elképzelt bejárási útvonala mentén még egy végtelen jel is kirajzolódik, „láthatatlanul” a térben. Mindez a körforgás folyamatosságát szimulálja, vagyis, hogy az individuum saját társadalmi-kulturális kontextusából nyeri az önazonosságát, a jelen pedig óhatatlanul a múlt fragmentumaira épül. A jobb és a baloldali térfelek egymásnak szinte tükörképei, amire a termek elnevezésében is igyekszünk utalni. Ha az apszistól balra haladunk akkor a Raktár I-ben, ha pedig jobbra indulunk akkor a Raktár II-ben találjuk szembe magunkat az önismeret-keresés lehetséges aspektusaival. Ami leegyszerűsítve pozitív vagy negatív szcenárió lehet, vagyis a „kereső önismeret” vagy megtalálja az önazonosságát, vagy nem. A bal oldali teremsorban (Raktár I.) a szobrok szimbolikusan azon emberi állapotok csoportját testesítik meg, amelyek a „törékeny” és „ritka” élmény hatása révén hozzásegíthetik az önismeretet az individuum megtalálásának lehetőségéhez és az éntelenség levetkőzéséhez. Mindezt úgy vizionáltunk, mint a haladást a középpont felé, majd végül ennek elérése a kikristályosodottság állapotához vezethet. A jobb oldali szárnyban (Raktár II.) pedig az önismeret keresésének másik lehetséges válfaja, a bolyongásszerű tévelygés víziója elevenedhet meg. A Salgó polcelemekre ránőtt mozaiktestek mutálódó emléktöredékekként, dédelgetett sérelmekként és a testekkel együtt táplált keserűségként lakják be a teret.

SA: Sokszor tekintettem úgy Zsófia lényeire, hogy azok olyan lények, akik ciklikusan falják fel egymást és teremtik újra magukat, miközben nem céljuk a tökéletesedés, nem ezzel operálnak. Sokat tévedek?

KZS: Nem, én is hasonlóképpen képzelem el őket. Ez a tulajdonságuk most a velencei pavilonban is kiéleződik majd. Nem csak a „szövetséges-ellenség” kapcsolat tükrében, hanem a szobrok elrendezése, összekapcsolódása folytán is láthatóvá válik majd egy olyan rendszer, mely emlékeztethet a felemésztés, megsemmisülés de éppúgy a teremtés, létrehozás, születés gesztusaira is. Továbbá az önállóság, függetlenség és az összetartozás, együttműködés dinamikája által az alkalmazkodásban való túlélés lehetőségére is.

SA: Miután lekapcsolják a villanyokat a termekben, a pavilonban, a kiállítás lényeinek gyámolító érintései éppúgy nyomot hagynak majd a másikon, mint destruktív támadásaik?

KZS: Azt nem tudhatom, de aludtam már velük egy térben néhány hosszúra nyúlt munkanap után a műteremben, és nagyon biztonságos, megnyugtató érzéssel töltött el a jelenlétük.

SA: Bár az esztétikai élmény, az értelmezés edukáció folytán lesz sajátunk, ennek ellenére bíznunk kell abban, hogy az igazi művészet elemi szinten is képes hatni?

ZSM: Szerintem csakis ebben bízhatunk!

KZS: Minden kiállításlátogatás alkalmával ezt keresem, és szoktam is érezni bizonyos művek kapcsán ezt a hatást, így számomra ez egy létező jelenség.