Skip to main content

Interjú Ember Sárival és Kállay Eszterrel

Ember Sári és Kállay Eszter — a képzőművész és a költő — önálló, de hasonló irányú alkotói tevékenysége közös kiállítás formájában találkozik a Molnár Ani Galériában. A kenyér kőből van című kiállításon Ember Sári tárgyai és Kállay Eszter versei, rövid prózai szövegei egymással szoros párbeszédben és kapcsolatban, különböző módokon dolgozzák fel a saját test tapasztalatát és az arra rávetülő társadalmi tekintetet. Az ünnep és hétköznap, otthon és nyilvános tér keretein belül játszódó személyes tapasztalatokat áthatja a generációk kérdése, az örökölt vonások, történetek, szégyenek, elvárások és megfelelések, a (változó) társadalmi valóság. A versek és a tárgyak metaforái (pl. kiszakadt bevásárlótáska, fekvő alak) a hétköznapok mögött, és azokban rejlő lényegi történéseket bontják ki.

1

Ember Sári & Kállay Eszter: A kenyér kőből van. Molnár Ani Galéria, 2020. október 30 – december 12.

Ember Sári & Kállay Eszter: A kenyér kőből van, Molnár Ani Galéria, 2020 © Fotók: Ember Sári; A művészek és a Molnár Ani Galéria jóvoltából.

Sirbik Attila: Milyen munkamódszerrel dolgoztatok, aminek végeredményeként létrejött ez a közös kiállítás?

Ember Sári: Eredetileg a nagymamáimról terveztem egy kiállítást csinálni. Eszter kötetének kézirata akkor került a kezembe, amiben egy rokon hangot fedeztem fel. Azzal az elképzeléssel kerestem meg Esztert, hogy van-e kedve egy közös kiállításon dolgozni, ebből kiindulva. Aztán a karantén alatt lassú levelezésbe kezdtünk. Ötleteket, gondolatokat osztottunk meg egymással, Eszter küldte az új szövegeit, nem csak a kiállításhoz kapcsolódókat. Közben egyre jobban kirajzolódott, hogy mi is a közös nevezőnk, ami mentén kiválasztjuk a kiállítás elemeit. A beszélgetéseinkből és Eszter versinek atmoszférájából is merítve készítettem a tárgyakat. Nagyon jó folyamat volt, és ennek köszönhetően talán ez lett a legszemélyesebb kiállítás, amit valaha csináltam.

Kállay Eszter: A munkafolyamat gerincét a közös beszélgetések, majd a karantén alatti levelezés, a hosszú, elmélyült tapasztalatmegosztás adta. Sokszor úgy éreztem, mikor Sárival találkoztam, hogy kiesünk az időből, és csak beszélünk, mindig új témákat megnyitva. Egyszerre volt időn kívüli és közben nagyon is valóságos, inspiráló a beszélgetés, olyan témákkal, mint a családunkban jelen lévő tabuk, amikről nehéz beszélni, nagymamáink alakja és ránk gyakorolt hatása, a családban és a tágabb társadalomban jelenlévő, nőkről alkotott kép, a saját testünkhöz kapcsolódó érzések. Ezek a témák azonban sosem elvont fogalmakként, hanem mindig a személyes tapasztalatokon keresztül fogalmazódtak meg, és nekem úgy húzódnak végig a karantén hónapjain, mint egy képzeletbeli fonál. Magára a kiállításra is valahol ennek a hosszú beszélgetésnek a folytatásaként tekintek.

Kállay Eszter: mérleg

Ember Sári & Kállay Eszter: A kenyér kőből van, Molnár Ani Galéria, 2020 (részlet a kiállításból)

SA: Tárgyak és szövegek A kenyér kőből van terében inkább párbeszédben állnak egymással, mintsem egymás kiegészítői lennének?

ES: Mindkettő igaz. Nagyon sokféleképpen lehet összekapcsolni a tárgyakat és a szövegeket, nekünk van egy belső logikánk, de fontos volt, hogy a kiállítás többféle értelmezésre is nyitott legyen, és a látogatók a maguk narratíváját is felépíthessék. Párbeszédben is vannak, ki is egészítik egymást, de leginkább úgy képzelem, hogy egy irányba tartanak.

KE: Igen, abszolút a párbeszéd logikáját érzem bennük, miközben nem függetlenek egymástól, erősítik, változtatják egymást a jelenlétükkel, másként kezdenek viselkedni egymás közelében. Ez tudatos döntés volt a részünkről: pont azt szerettük volna megnézni a kiállításon, hogy milyen sokféleképpen hozhatók kapcsolatba.

Ember Sári: Alak virággal sárgában, 2020, növényi anyagokkal festett selyem, 150×100 cm; textilfestés: Szakács Nikoletta

Kállay Eszter: a csönd felnyitása

SA: Az együttműködés során létrejövő tárgyak és szövegek nem egymás illusztrációi, felvetik azonban kép és szöveg viszonyának, lefordíthatóságának kérdését?

KE: Inkább azt a kérdést vetik föl, mit adhat egymásnak egy kép és egy szöveg, ha nincsenek hierarchikusan egymás alá-fölé rendelve (pl. nem egy tárgy készül egy vers alapján, vagy egy szöveg íródik egy műtárgyról), hanem egyenrangú félként arra biztatják a belépőket, hogy kapcsolják őket össze, helyezzék őket relációba, illetve személyesen is merjenek kapcsolódni hozzájuk. Ami szerintem közös a tárgyakban és a szövegekben, hogy nyíltak, őszinték, és kitárulkozók, ezt azonban teljesen más eszközökkel érik el.

ES: Nagyon máshogy tud kommunikálni egy szöveg és egy tárgy. A szövegek sokkal élesebbek, konkrétabbak, érthetőbbek mint egy kép, olyan eszköztárat használnak, ami látszólag a legtöbbünk által hétköznapi használatban vannak. Egy tárgy jelen van a maga valóságában – az, ami. A szöveg nem jelenlévő dolgokra utal. Sokat gondolkoztam azon, hogy a versek mellett érthetőnek tűnnek-e a tárgyaim, amik szimbolikus alakokat és cselekvéseket ábrázolnak — nem tudni kik azok, milyen a koruk, a nemük, mikor játszódik a jelenet. Fontos számomra, hogy bárki bele tudjon helyezkedni, és lehessen a fürdőző vagy a fürdető, a gyászoló vagy a gyászolt, a titok tartó vagy a kitett.

 

Ember Sári & Kállay Eszter: A kenyér kőből van, Molnár Ani Galéria, 2020 (részlet a kiállításból)

SA: Alkotásaitok személyes jellege, hogyan viszonyul az általános, mindenki számára ugyanazt jelentő társadalmi dimenziókhoz?

KE: A személyes tapasztalat mindig egy adott társadalmi kontextusban jön létre, így alapvetően meghatározza az aktuális társadalmi berendezkedés, a hatalmi viszonyok. A személyes élményeknek, az azokkal való szembenézésnek politikai tétje és társadalmi jelentősége is van. Ha a saját személyes viszonyaimban képes vagyok valamit képviselni, akkor nagyobb valószínűséggel tudom majd tágítani ezt a kört, és jobban be tudok kapcsolódni a közösségi cselekvésbe. Az egyén felelősségét viszont nem jó túlbecsülni — már ahhoz is, hogy az elnyomást, a meghatározottságokat meg lehessen látni, valamilyen párbeszédre, támogató társakkal való interakcióra van szükség.

ES: Épp erről szól ez a kiállítás, hogy nincs mindenki számára ugyanazt jelentő társadalmi valóság, és ennek megértéséhez fontosak lehetnek a személyes olvasatok. A cím például Eszter versében egy diétás módszerre utal, de valakinek utalhat a kő helyett visszadobott kenyér bibliai történetére is. De amivel mi foglalkozunk, az mégis valakik számára közösen megélt társadalmi valóság lehet — például a nők számára, például olyanok számára, akik az örökölt szerepeikben, bizonyos családi és társadalmi konvenciókban nem ézik magukat jól, és nagyon sok munkával próbálnak másmilyenek lenni.

Mindketten személyes élményekből táplálkozunk, de nem naplószerű a végeredmény. Én egyes szám harmadik személybe teszem a jeleneteket, Eszter egyes szám első személybe helyezi a történeteket, ami egy nagyon erős gesztus, amitől nagyon belekerülök a lírai én belsejébe. Eszter E/1-ének talán az általam használt otthonos anyagokat, ismerős formákat tudom megfelelteni.

 

Kállay Eszter: folyó

Kállay Eszter: apátia

SA: Az ember a társas viselkedési normák által megszabályozott, a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó, önfegyelemmel rendelkező racionális lény?

KE: Nagyon ódzkodom tőle, hogy meghatározzam az „ember” definícióját. Ez részben amiatt az európai hagyomány miatt van, ami (néha explicit, néha implicit módon) az embert egy cselekvőképes, felnőtt, fejlett világban élő fehér férfiként határozza meg — ez pedig szerintem szűk és veszélyesen kizáró emberfogalom. Azt hiszem, ha megpróbáljuk „az ember” lényegét, esszenciáját megragadni, nagyon ingoványos talajra kerülünk, és magunkat is elkerülhetetlenül egy mindentudó pozícióba helyezzük. Röviden: nem tudom, mi „az ember”, de ezzel az előbb idézett definícióval semmiképpen nem értek egyet.

ES: Az önfegyelem az én értelmezésemben szörnyű dolog. A fegyelmezés minden formája, pláne a magunk fegyelmezése, amikor egy belsővé tett külső, félelmetes hang szólal meg bennünk. Az önfegyelemről a normál testalkatú emberek fogyókúrája jut az eszembe, meg a katolikus kamaszok lelkiismeret furdalása a maszturbáció kapcsán; vagy ahogyan a férfiak visszafojtják a sírást. Ezek a normák nem racionálisak. Azok a tabuk, elvárások, megbélyegzések, amik számos generáció gondolkodásmódját meghatározták, sokszor nem vezettek jóra. Érzek ma egy váltást, sokan próbálunk tisztázni, és lehetőleg nem továbbadni homályos, csak a társadalmi elvárások, konvenciók mentén értelmezhető történeteket. Szeretnénk ha nem ezek határoznának meg minket. Önfegyelem helyett legyen inkább az önmagunkra odafigyelés és a mások felé fordított figyelem.

Ember Sári: Két alak tűzzel, 2020, kerámia, 17×13×0,5 cm

SA: Az embert körülölelő intim szférába folyamatosan behatolnak a hatalmi technikák és a tudományos megismerés, annak ellenére, hogy a magánélet integritásának fontosságát a társadalom folyamatosan hangoztatja?

KE: Ez azt hiszem, ez Foucault-hoz visszanyúló gondolat. Ő talán azt mondaná erre, hogy nem csak az intim szférába, hanem az emberek tudatába, testébe, önkéntelen és ösztönös reakcióiba is behatolnak ezek a körülmények, tulajdonképpen elválaszthatatlanok lettek tőlünk. Van ebben valami: szerintem a hatalmi dinamikák mélyebbre mennek, mint elsőre gondolnánk, és sajnos abban sem vagyok biztos, hogy a jelenlegi kapitalista rendszer a magánélet integritásának fontosságát hangoztatja – szerintem a magánélet egyre inkább alárendelődik a termelési folyamatoknak és azok optimalizálásának.

ES: Nem tenném a hatalmi technikákat és a tudományos megismerést ennyire azonos pozícióba. Az utóbbi sok esetben még szolgálhatja is a magánélet integritását.

Ember Sári: Alak virággal sárgában, 2020 (részlet)

SA: Az a szabadság, hogy teljesen kötetlenül és formaságok nélkül magunkat nyújtsuk, szintén társadalmi kontrollnak van alávetve?

ES: Szerintem nem létezik teljesen kötetlen és formaság nélküli állapot, ha csak nem egyedül, teljes izolációban élünk. És a társadalmi kontroll sem egy önmagában rossz dolog: ha jól működik, akkor olyan keretet is jelenthet, ami a békés együttélést segíti, olyan formát, ami elég nyitott, és inkább inspiráló és biztonságot adó, mint gátló és frusztráló.

KE: Én sem tudom, hogy van-e ilyen szabadság. Bizonyos szempontból a formaságok is a részeink: ha nem lennék például nő, huszonhat éves, félperifériás (kelet-európai) országban élő, középosztálybeli, diplomás (ezek mind meghatározottságok) akkor valószínűleg teljesen más ember lennék. Nem biztos, hogy arra kell törekednünk, hogy minden, minket meghatározó réteg alól kihalásszuk a „valódi” énünket, ha egyáltalán van ilyen. Engem inkább az motivál, ha átláthatok bizonyos összefüggéseket a saját meghatározottságaimmal kapcsolatban és ezeket szolidáris célokra, másokhoz való kapcsolódásra tudom használni.

Ember Sári: Fekvő alak kőből, 2020, márvány, vas, 135,5×65×160 cm