Dallos Ádám: A bika csókja

Artkartell projectspace, Budapest,
2020. július 15 – augusztus 22.

García Lorca elsiratta a torreádort (Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött), Devecseri Gábor elsiratta a bikát (Bikasirató). Dallos Ádámnál nem lehet tudni, hol kezdődik a bika és meddig tart, hogy hol kezdődik a torreádor és meddig tart. Vad és szelíd, megzabolázott és megzabolázatlan egyetlen látvány porondján van jelen. A küzdelem helyét olykor az esedező vágy kiszolgáltatottság-érzete veszi át: a kegyetlenség kegyetlensége, a viszonzatlan sóvárgás, a lélek fájdalmas túlcsordulása, a másik világába való beleolvadás esélytelensége, mely a húsra, a testre kényszeríti magát. A húst, a testet szemléletesen kell érteni: az anatómiai múzeumokból ismert izombábuk, viasztestek logikája szerint, mégse anatómiai pontossággal, mert a radikális expresszionista technika, a festés hangsúlyozott materialitása maga alá gyűri a pontos orvosi formát. „A fiú helyet cserél az állattal, aztán az állat a fiúval, és már én sem tudom, ki a szenvedő és ki a szadista, hogy magamat a bikának vagy a hattyúnak, vagy egy ismeretlen fiúnak festettem meg” – nyilatkozta Dallos Ádám Magócsi Anikónak.1

1

„Én olvadok bele az állatba, aztán a fiúba, és megint vissza.” Dallos Ádámmal beszélget Magócsi Anikó. https://papageno.hu/featured/2020/03/dallos-adam-en-olvadok-bele-az-allatba-aztan-a-fiuba-es-megint-vissza/ (Utolsó belépés a szövegben hivatkozott webhelyekre: 2020. szeptember 20.)

Dallos Ádám: A bika etetése II., (részlet), 2020, olaj, vászon, 200×160 cm © Fotó: Áment Gellért

Dallos Ádám: Borostyán, (részlet), 2020, olaj, vászon, 190×150 cm © Fotó: Áment Gellért

Már csak ezért is fontos az az átalakító erő, melyet az ovidiusi világ- és időfelfogás jellemzőivel lehet a legjobban leírni, s mely a Dallos-univerzumot mozgatja: a létezés permanens átváltozás mind testi, mind lelki-szellemi, érzelmi értelemben, ráadásul nem hierarchikus és célirányos, hanem körkörösen mozog, emberi perspektívából átláthatatlan folytonosságot teremt. Dallos festészete is folyamatos átváltozás-projekt: a régi motívumok, színek, jellegzetességek nem vesznek el, hanem átváltoznak, és lezser természetességgel kontextualizálják újra régi önmagukat. A hentes ékkövei című kiállítás (2015)2 egyik alapeleme volt a katalóguslap-szerűen, illetve „iskolás” állathatározók módján ábrázolt széttrancsírozott, ugyanakkor „gyönyörű” madár- és állattetemek átváltozása. A nevezetes rózsaszín fiúaktok nemesvonalú, ironikus „pornográfiája”, illetve az akt és a benne lakó, belőle kibomló, általában az emberi testet kínzó, átváltoztató szexuális energiát formáló állat párosaiban megképződő feszültség ezeken a képekben is jelen van, ám a látványszínház terei alaposan átalakultak. Nincs harsány kiemelés, sőt harsányság sincs: közös léttérbe kerül minden entitás, minden cselekmény, minden közös nevezőre hozott gyönyör és agresszió. Ez a kiegyenlítődés némely festményt a részletgazdag mellérendelések sorozatává alakít.

A mítosz, mely ugyancsak meghatározó részét képezte a Dallos-képek lehetséges olvasatának, itt kicsap hagyományos narratív medréből, sokféle autobiográf hordalékot vesz magához, önreflexiós örvényeket generál, animális ösztönkisüléseket enged a maga fennkölt meséjébe. Persze, a mítosz narratív sémái az otthonosságérzet illúziója miatt hasznosak: de ez a „szokás” csak látszatra megnyugtató, a lényeg pontosan a mítosz átváltozási potenciáljának felismerésében van. „A szokás az a ballaszt, mely a kutyát tulajdon okádékához láncolja” – írja Proust ürügyén Samuel Beckett.3

A mítosz bizonyos értelemben és értelmezői kontextusban „szokás” (lásd pl. az akadémizmust), mesterséges jelnyelv, de benne élve az ön- és a világértelmezés ábécéje is lehet, helymeghatározás, súlymeghatározás, az önmagaság gazdaságos formatana. Se az alkotó, se a műértelmező ne legyen turista, sugallja Beckett,4 aki az esztétikai élményt a puszta azonosításból nyeri, s akinél a mítosz a felismerésében már célba is ért. A bika csókja Európé mítoszának szerves része: itt azonban ez a mítosz az önfelszámolás áldozata lesz, ebben a világban ugyanis nincs nő, legfeljebb nőies, a bika pedig csak látszatra agresszor, valójában saját vágyainak „gyenge” és gyengéd rabja. Kezdhetjük rögtön a Minotaurusznál is: Dallos, noha a testet hibridizálja, átszerkeszti az anatómiát, nem teremt rejtélyes, félelemmel teljes labirintusokat, hanem látványszínházat kínál, ahol az önmagába zavarodott, megakasztott átváltozásokat gyártó, meghibásodott mitológiai gépezet tombol.

2

A HENTES ÉKKÖVEI – DALLOS ÁDÁM kiállítása. Platán Galéria, Budapest, 2015. március 19 – április 9., ld. https://instytutpolski.pl/budapest/2015/03/19/dallos-adam-a-hentes-ekkovei-2/

3

Samuel Beckett: Proust. Ford. Osztovits Levente, Európa, Budapest, 1988, 15.

4

Uo., 19.

Dallos Ádám: Pávák a törökfürdőben, (részlet), 2020, olaj, vászon, 200×140 cm © Fotó: Áment Gellért

Dallos Ádám: Bikacsók II., 2020, olaj, vászon, 200×160 cm © Fotó: Áment Gellért

Dallos Ádám: Bikacsók I., (részlet), 2020, olaj, vászon, 200×150 cm © Fotó: Áment Gellért

Az antik isteni attribútumok (Héra pávája, Apolló hattyúja, Zeusz sasa) egyidőben szinte látványosan stigmatizálták a Dallos-képeket. Most is jelen vannak: az egyik festményen például kecses pávák etetnek egy hatalmas bikát. De ezek a pávák nem azok a pávák, ugyanis hatalmas emberi falloszuk van, ötvözetlények, potenciaszörnyek, poszthumán húsvirág-monstrumok. A tiszta állatiság nem létezik, a szervkölcsönző döbbenetanatómia elmossa a határt ember, állat és növény között, és minduntalan kimozdítja az antropomorf hierarchikus látás fókuszait is. Egy másik festményen két teátrálisan, „pillangósan” lelógatott pávatollazat közt kuporog az anatómiai bábuvá egyszerűsített, szinte Jean-Michel Basquiat lezserségével megrajzolt figura, a szexualitás itt is hangsúlyozott „kegyetlenkedés”, a falloszmadarak uralják az extremitásokba kényszerült, felajzott emberi testet, a szépség megalázza az anyagot, miközben elirigyli tőle a nemzés hatalmas erejét, mely ugyanakkor a halálhoz legalább ugyanannyi szállal kötődik, mint a születéshez. A római kultúrában Fascinus (Priapus) istenhez kötődő szárnyas amulettek hagyománya is belejátszik a humanoid nemzőszervvel felszerelt hattyú alatt áhítatosan térdepelő párt ábrázoló festmény megformálásába, de a görög erotikus vázafestészet kedvelt falloszmadarainak hagyományához is igen közel állunk.

Dallos Ádám: Hattyú a szaunában, (részlet), 2020, olaj, vászon, 200×160 cm © Fotó: Áment Gellért

Dallos Ádám: Borostyán, 2020, olaj, vászon, 190×150 cm © Fotó: Áment Gellért

Dallos Ádám: Bikák csókja, 2020, olaj, vászon, 200×150 cm © Fotó: Áment Gellért

Dallos Ádám: Hattyú a törökfürdőben, (részlet), 2020, olaj, vászon, 200×160 cm © Fotó: Áment Gellért

A kiállítótér elképesztően kegyetlen „műtői” fényeit, white cube-szerű, a külvilágot kizárni vágyó, tiszta művészeti élményt ígérő terét a festmények uralkodó kékje hatalmas akváriummá teszi, mozgalmas fürdővé alakítja. Az „egybemosódást” segíti az is, hogy a festmények keret nélkül, a „nem nyilvános” adalékrészeik kitakarásával, meztelenül vannak jellen. Ebben a kontextusban nem nehéz szubkulturálisan is szemügyre venni a koncepciót: kézenfekvő például a (meleg) fürdők (meleg) „vadászterületeire” tévedni, s a bika pozíciójába a másságot mint identitást vagy legalábbis alkalmi performanciát is belelátni (a festő ráadásul a Bika jegyében született). A vágyak harmonizálásának lehetetlensége a nézés minden (fiziológiai értelemben eltagadhatatlan) izgalma ellenére mint dekoratív szorongás és megejtő szomorúság jelenik meg. A koreográfiát folyton meg kell ismételni, el kell játszani, a kudarc borítékolhatósága ellenére is. Nádas Péter Párhuzamos történeteinek híres margitszigeti jelenete is releváns kontextus lehet: ebben az értelemben a festménysorozat a test tudatosan önironikusan, nevetségesen és történetiségében folyamatosan hamisan allegorizált ösztönös tudásának analízise lesz egy bizarr dramaturgiájú „szexpresszionista” színrevitel keretein belül. Dallos festményei ebben a tekintetben a tudatosítottan ironikus rítusok repetitív, belső tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot feltáró, öngerjesztő játékaiként is értelmezhetőek.

5

Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Jelenkor, Pécs, 2005, 7–29.

Dallos Ádám: A bika csókja, 2020, Artkartell projectspace; Kurátor: Rieder Gábor © Fotó: Biró Dávid

Dallos Ádám: A bika csókja, 2020, Artkartell projectspace; Kurátor: Rieder Gábor © Fotó: Biró Dávid

A legtöbbször szimmetrikus elrendezés ironikus tértagoló gesztusa a munkák egy részének szinte bizarr iparművészeti art deco (érezhető pl. Aubrey Beardsley erotikus dekorativizmusának kifigurázása) jelleget kölcsönöz, sőt, a népművészet bizonyos aspektusait is játékba hozza. Dallos festményeinek erejét a dekoratív kétségbeesés, a test arányainak, szervarzenáljának, mitológiáinak szétroncsolása adja, mely egyszerre mutatja meg a hagyománynarratívák ironikus töréseit és viszi színre egy új pszichoszomatikus, hibrid kapcsolati anatómia koreográfiáját. A meghibásodott mitológiai gépezet sorra legyártja a maga szörnyeit, beleértve az embert is, ám ezek a létezések a fennmaradás minimumára vannak programozva, a létezés peremein várakoznak az átváltozás reménytelen beteljesedésére.

Dallos Ádám: A bika csókja, 2020, Artkartell projectspace; Kurátor: Rieder Gábor © Fotó: Biró Dávid