Epreskert | Parthenón-fríz Terem
2019. március 12 – március 23.

Orbán Előd szobrászi praxisát alapjaiban határozza meg az egymásnak ellentmondó, egymást kizáró helyzetek és szituációk tettenérése és rögzítése. Legújabb minimalista hangulatú kompozícióin a szobrászat fennkölt anyagát – az évezredek óta hivatkozott carrarai márványt – iparilag előállított színes poliuretán műanyagokkal házasította. De a kiállítótérbe belépve mégsem a fennkölt és az ipari trash antagonisztikus ellentéte, vagy a mindennapi és a művészi szándékolt keresztezése ragadja meg elsőként a figyelmet, hanem sokkal inkább az objektekből felépített installáció utópisztikus hangulata.

Egy elképzelt jövőben állunk, egy elhagyatott műterem/műhely valóságában, ahol a magukra maradt tárgyak, szerszámok, a levetett munkás kabát és a magányosan szuszogó kompresszor, az ember jelenléte nélkül csupán funkciót vesztett objektumokként vegetál. De a hibrid tárgyak és a padlón körülkerített szürke munkaterület sterilitása nem az elhagyatottság érzetét sugallja, hanem épp ellenkezőleg, egy de-humanizált jövő baljós vízióját tárja elénk.

© Fotók: Oláh Gergely Máté

De mintha csak még a dehumanizálás folyamatának kellős közepén érkeztünk volna, a high-tech térben ugyanis itt-ott még fellelhetők az ember után hátra maradt nyomok. A levetett munkáskabát és por maszk még a hús vér emberi test melegét őrzik. A márvánnyá dermedt munkás kesztyű pedig azt a nyugtalanító érzést fokozza, hogy a térben alakuló high-tech, szükséges és törvényszerű feltétele az emberi mikroorganizmusok végérvényes csírátlanítása. Az emberi test melegét és lenyomatát őrző (egykoron textil, most márvány) munkás kesztyű a rá kényszerített materiális átalakulás során örökre kiűzte a felületből az emberi flórát. Az új anyag pedig az örökkévalóságba konzerválta az egyszer jelen volt emberit. És ha lenne elég időnk, talán kivárhatnánk a többi tárgy kővé dermedését is, mert a folyamat már elindult. A hátrahagyott tárgyak szinte mindegyike megkezdte már az átalakulást…

Sőt, a pointless connections, a floating AIR és a feedback cycles sorozat darabjainak vezetékei és márványból faragott csatlakozásai, már a virtuális, dehumanizált kiberterekben végbemenő folyamatok detektálására és absztrahálására tesznek kísérletet.

A feedback cycles műcsoport a virtuális közösségi terek által gerjesztett, egyre fokozódó, leginkább az Y és Z generációt érintő társadalmi jelenségre, az azonnali visszajelzés függőségre (AVF) reflektál. A színes, márvány csatlakozókkal önmagukba visszaforduló struktúrák ezt a közösségi média és az online világ által előidézett AVF szindrómát háromdimenziós alakzatok formájában elevenítik meg a térben. A pointless connections végletekig összekuszálódott tömlő gombolyagjának pneumatikus gyorscsatlakozó elosztói pedig a kibertérben alakuló, vélt vagy valós emberi kapcsolatok szimbólumaként nyernek értelmet. És a nárcizmus járvány terjedése közben a floating AIR kompresszorra kapcsolt, spiráltömlőn függő, sűrített levegős pisztolya pedig magányosan fújtat és rugózik a térben.

Az együttesen és külön-külön is valós társadalmi és személyiségpszichológiai jelenségeket absztraháló objektek fosszíliák módjára zárják magukba az egykoron rajtuk keresztüláramlott, időközben megszakadt kommunikációs folyamatok nyomait, és a folyamatok megszakadását követően végpontjaikon megkövesedett az immateriális emberi lenyomat.

Az utópia terében sétálva egyre vészjóslóbban távolodunk a valóságtól és a világi materiális mellett az immateriális folyamatok megkövülésének is tanúi lettünk. Az emberi érzelmek tárgyiasulnak, és mindent, ami még a tér pontjain a valósághoz kapcsolódik- mint villanykapcsoló, vagy a padlóhoz ragasztott szürke burkolat- azt a művész veszélyre figyelmeztető sárga fekete ragasztószalaggal körbe is kerítette A berendezett utópiában minden tárgyiasult és absztrahálódott, és ezen a talajt vesztett ponton juthat eszünkbe a barkácsolás specialistája Lévi-Stauss, aki az alábbiakat válaszolta a „bármivel” kapcsolatban feltett kérdésre:

„Mi lehet az akadálya annak, hogy bármely tárgyat tárgyiasítsunk? És mi akadályoz meg bennünket abban, hogy bármely tárgyat ready-made-nek tekintsünk? A tárgyakban rejlő lappangó lehetőségek nem szükségszerűen egyformák; itt bizonyos tárgyakról van szó, bizonyos kontextusokban.”

„Bizonyos tárgyak,” „bizonyos kontextusokban:” a köztük létesített viszony a szükségszerűség két fajtáját hozza dialektikus kapcsolatba.

Az egyik a tárgyak egyediségéhez köthető (ami miatt máris nem „bármik”), a másik pedig a kontextusok struktúráihoz köthető, amelyekben átalakulnak, de amelyeket maguk is átalakítanak (ami miatt szintén nem „bármik”). Igényes játék ez, amit csak kettős tekintettel tudunk felfogni: először egy egyedi (az eljárásra figyelő) tekintettel, utána egy kiterjesztett (a paradigmákra figyelő) tekintettel.

Kívánom, hogy Ti is ilyen kettős tekintettel járkáljatok a térben, és ha felülkerekedtek az utópia nyomásán, akkor lépjetek közelebb a kiállított tárgyak egyediségéhez!

(Elhangzott a kiállítás megnyitóján.)