LUGO: Archeológia. Graffiti. Budapest

Lugosi LUGO László a hetvenes évek óta a magyar művészeti szcéna és a budapesti urbánus környezet egyik legalaposabb gyűjtőjének, saját szavaival élve városarcheológusának számít. Az elmúlt több mint négy évtized alatt LUGO gyűjtött portrékat, városi helyszíneket, feliratokat, épületeket, graffitiket. A Collegium Hungaricum Berlin virtuális kiállításán a 2015 és 2020 között készült budapesti graffiti-sorozat többezer fotót felölelő anyagából láthatott válogatást a közönség.

Petró Zsuzska: A gyűjtés központi szerepet tölt be életművedben. Hogyan indult ez a szenvedélyed és mikor kezdtél el tudatosan gyűjteni?

LUGO: Mindig is gyűjtő voltam. Gyűjtöttem tárgyakat, műtárgyakat, karikatúrákat. Fényképészként is mindig gyűjtőnek tartottam magam. Nem vagyok olyan művész, akinél a téma az utcán hever, bár a graffiti szó szerint az utcán hever, ez azonban csak véletlen. Nem elkapott pillanatokat, vagy különálló képeket rögzítek, mindig a képek közti összefüggés és logika érdekel. Ez teszi őket sorozattá.

PZS: Melyik volt az első gyűjteményed fotósként?

L: Az első gyűjtés, amit valóban annak lehet nevezni, a Fotónapló volt, ami 1978-tól ’82-ig készült, amikor technikai értelemben még nem tudtam fényképezni. Csak ’85-ben kezdtem el a fotózás technikai oldalával komolyan foglalkozni. Körülbelül akkoriban kezdtem az Eltűnő Budapest sorozathoz olyan helyszíneket fotózni, amelyekről lehetett tudni, hogy rövidesen tényleg el fognak tűnni. Régi boltok, helyszínek az ’50-es, ’60-as évekből. Ebből született is egy könyv ’93-ban. Ezután jött a budapesti neonfeliratok gyűjtése. Ezek szintén az ’50-es ’60-as évekből hátramaradt, még működő feliratok voltak. Ezt követően folyamatosan gyűjtöttem budapesti helyszíneket különféle témákban. Ennek a tevékenységnek az egyik állomása volt a 2015 és 2020 között gyűjtött, 3500 képet felölelő graffiti sorozatom, amelynek most a Collegium Hungaricum Berlinben mutattuk be egy töredékét.

PZS: Az egyes sorozatokat egységükben tekintve, látsz-e valamiféle átfogó vonulatot vagy vezérfonalat, ami végigkíséri a gyűjteményeidet?

L: Alapvetően az időben folyó változásokat szeretném lefényképezni. A graffiti esetében azt, hogy milyen érdekes lesz ötven év múlva egy ilyen fénykép. A művészportrékat is azért kezdtem el fényképezni 2004-ben, mert láttam egy Balthus könyvet, amelyben szerepelt négy fénykép a műterméről 1936-ból. Négy fekete-fehér kép, és semmi extravagáns nem volt rajtuk, egyszerűen le volt fotózva a műterme, ott voltak a képek, a festőállvány. Nagyon érdekes, erős képek voltak. Ott akkor, 2004-ben azt gondoltam, hogy csak ötven évnek kell eltelnie, és minden fénykép érdekes lesz. Elkezdtem hát fényképezni Magyarországon egy sorozatot művészekről és műtermeikről. A fényképeimet vagy legalábbis jó részüket olyan helyszíneken készítem, amelyek idővel meg fognak változni. A fényképezésről alkotott filozófiám lényege, hogy legalább fotón maradjon meg az, ami el fog tűnni, vagy meg fog változni. A Kieselbach Galéria jelentetett meg 2006-ban Átmeneti emlékkönyv címen egy kötetet, amelyben olyan helyek szerepelnek, amelyeknek mára legalább kilencven százaléka nincs meg.

Ez igaz a most zajló építkezésekre is, mert üres telkek fognak beépülni, más helyszínek meg el fognak tűnni. Azok a sorozatok, amiken most dolgozom, már most is tartalmaznak fotókat eltűnt helyszínekről. Azt szoktam mondani, hogy én az időt szeretném lefényképezni.

PZS: Melyek azok a változások, átalakulások az elmúlt évtizedekből, amelyek számodra a legmellbevágóbbak?

L: Ha ezt a művész-műterem sorozatot nézzük például, szerepel benne negyven-negyvenöt művész, akik azóta meghaltak. A párhuzam nyilván sántít, de az, hogy egy épületet lebontanak vagy egy ember meghal, aközött csak annyi a különbség, hogy az egyik egy tárgy, a másik meg egy ember. Mindkettő ugyanarról szól: az időről. Van, akit az aktfényképezés érdekel, engem az időfényképezés.

PZS: A változás a saját karrieredet sem kerülte el, hiszen kezdetben még analóg eszközökkel dolgoztál, ma pedig jórészt digitális fotókat készítesz. Így vagy úgy, te is részévé váltál az elmúlt évek digitális fordulatának. A digitális fényképezés elterjedésével az internetről és a közösségi médiából ránk zuhanó vizuális információdömping hogyan írta át szakmai tevékenységedet?

L: Az, hogy 3500 graffiti képet meg tudtam csinálni öt év alatt, azért volt lehetséges, mert a digitális fotózás sokkal gyorsabb. Közben analóg technikával is készítettem közel 800 képet. A digi nagyon felgyorsította az egész folyamatot és sok mindent egyszerűsített. Az viszont, hogy ennyi digitális kép vesz körül minket, teljesen megváltoztatta a fényképezés szerepét, funkcióját. Létezik például egy olyan fényképezőgépgyár, amelyik légifotózáshoz készít kamerákat. Egészen hihetetlen könnyű gépeket csinálnak, amelyeket így rá lehet szerelni egy drónra, és föl lehet küldeni a levegőbe. Nagyfeszültségű villanyvezetékeket, hidakat, vasútvonalakat, vagy akár falakat fotóznak velük, hogy lehessen látni, hol rozsdásodnak vagy mállanak ezek a szerkezetek. Ennek a fényképezés eredeti világához semmi köze nincsen már, abszolút elment technikai irányba.

A telefonnal készített képekből naponta körülbelül két milliárdot töltünk fel az internetre. Ennek szintén semmi köze nincs már a fotóművészethez, egyrészt azért, mert senki nem nézi meg őket, másrészt azért, mert a selfie világába visz el. A 19. században arról szólt a fényképezés, hogyan néz ki valami, hogyan őrizzük meg. Amit én próbálok csinálni, az tulajdonképpen a 19. századi fényképezésben gyökerezik. Akkor az volt a cél, hogy megőrizzünk, ma pedig az, hogy felhívjuk valamire a figyelmet, és szárnyaljuk túl az egyik fényképpel a többit.

PZS: A modernkori graffitit az ezerkilencszázhetvenes évek New Yorkjából szokás eredeztetni, ahonnan aztán elindult hódító útjára az egész világon. Idővel némileg differenciálódott és az egyes országok, városok graffitijei lokális jellegzetességeket öltöttek magukra. Te hogyan látod, van valamilyen jellegzetes megkülönböztető jegye a budapesti graffitiknek?

L: Szerintem inkább személyekhez, writerek-hez köthető stílusok vannak. Én nem látok hatalmas különbséget a berlini, New York-i, vagy budapesti graffitik között. Van egy betűhöz köthető, és van egy figurális vonal. Találunk a falakon emberi, állati arcokat, és vannak a betűvonalak, vagy tag-ek. A tag lényege, hogy mindenhova odaírom a városban. New York-ból indult ez a szokás, hogy mindenhova oda kell írni, hogy itt is jártam, meg ott is jártam, és mindenhol jelen vagyok.

Ezek a betűformák Budapesten például azért ilyen bonyolultak, hogy a rendőrség ne tudja felismerni. Terveztem egy időben bemenni a rendőrségre, és beszélni azokkal a rendőrökkel, hivatalnokokkal, akik a jelentéseket írják. Kíváncsi lennék, hogy mi az ő véleményük a graffitizésről.

A Thököly úton a zuglói vasútállomáson van egy graffiti arról, hogy a Btk. melyik paragrafusába ütközik maga graffiti írás. Megnéztem a Btk-ban, ahol tényleg benne van, hogy ez a rongálás kategóriájába tartozik.

PZS: Panofsky nyomdokain járva egyes graffiti szakértők különféle stílusirányzatokat is megkülönböztetnek, mint például az old school, a wildstyle, a bubble, a fat cap, vagy blockbuster. Te melyik stílussal találkoztál Budapesten túlnyomó részben?

L: Ezek elsősorban olyan stílusmegnevezések, amelyek a szórófejeken és a többi eszközön alapulnak. Más eredmény jön létre, ha filctollal dolgozik a writer és más, ha ecsettel. Léteznek vagy léteztek olyan graffitik, amikről először nem tudtam, hogy kerülhettek oda. Ilyenek a háztetők alatti tűzfalakon látható graffitik. Kiderült, hogy úgy hozzák létre, hogy a writer fölmászik a tetőre, és egy hosszú bot végére erősített ecsettel fejjel lefelé festi föl a tag-et. Nem is szabályosak emiatt, inkább amorfak. A graffitizés egyik nagyon fontos jellegzetessége, hogy bátornak kell lenni hozzá. Valahogy föl kell jutni a tetőre, ami nem könnyű, hiszen a kapu általában zárva van, a lépcsőházban le lehet bukni, és valahogy ki kell nyitni a padlásajtót, amin keresztül ki kell mászni a tetőre. Sok házban például a legfelső emeleten a lift gépház teteje ki van festve.

PZS: Tehát ez nem is csak magáról a graffiti-ről mint vizuális jelről szól, hanem a mögötte megbúvó merész „akrobatamutatványról” is.

L: Pontosan. A graffiti writerek egymás előtt is szeretnék bizonyítani, hogy „én bátrabb vagyok, mint te”. Felmászni a Sibrik József utcában a metró felüljárón kívülről az üvegfalra, hát az elképesztő teljesítmény.

PZS: A kiállított anyag kapcsán a tárlat kurátora, Kurdy Fehér János reflektált a graffiti kinti-benti státuszára, arra a kettősségre, hogy egyfelől törvényen kívüli, másfelől viszont a kortárs vizuális kultúrát egyedülállóan meghatározó műfaj. Éppen underground voltából fakadóan azonban maguk az alkotók, a writerek rejtőzködő közösségnek számítanak, nehéz a közelükbe férkőzni. Sikerült mégis egy-egy writerrel személyesen is találkoznod?

L: Kettővel. Az egyikükkel úgy, hogy véletlenül rábukkantam Radics Pankára. Felkerestem a filmgyár egyik legnagyobb helyvadászát, hogy javasoljon olyan helyeket, ahol graffitiket lehet találni. Ő irányított el Pankához, aki graffiti témában írta a szakdolgozatát. Pankától kaptam aztán neveket, akik később mondtak még további neveket.

A writerek tényleg bujkálnak, de az egyikük végül beleegyezett egy találkozóba. Először emailen, majd telefonon beszélgettünk, és aztán egyeztettünk egy személyes találkozót. Mivel nem volt hajlandó nyilvános helyen találkozni, ezért egy kilencedik kerületi régiségkereskedés raktárában beszélgettünk. Elmesélte, hogyan vitték be a rendőrök, hogy elvették a számítógépét, a fényképezőgépét, és sok más érdekes történetet erről az egész szubkultúráról. Elmesélte például, hogy a writerek éjjel festenek, nappal pedig visszamennek lefényképezni a saját munkájukat. Éjszaka nincs fény, így akkor nem lehet fényképezni, nappal meg nem lehet firkálni, mert jön a rendőr. A másik writerrel a Blitz Galéria street art kiállítása kapcsán találkoztam, ahol ki voltak állítva a képei. A writereknek egy része ugyanis nem csak az utcán ír a falra, hanem önálló, képzőművészetként értelmezhető képeket is készít papírra vagy vászonra. A Blitz Galériában kaptam neveket és telefonszámokat, akik közül egy valaki volt hajlandó szóba állni velem. Úgy hívják, hogy Void, ami angolul azt jelenti, „semmi”. Vele azóta többször találkoztam, vettem tőle képeket, amiket papírra csinált sablonokkal, sprayvel vagy filctollal. Nagyon érdekes képei vannak, volt kiállítása is az All Caps nevű üzletben.

Van egy writer, akinek a tag-e mindenhol ott van a városban. Szó szerint mindenhol. Ott van a metró Kőbánya Kispest végállomásánál a Sibrik Miklós út fölötti átjárón. Ott van a villamosokon, a buszokon háromcentis méretben. Mindenhol ott van. Itt nálam, Zuglóban a házfalon éppen most jelent meg. Úgy hívják, hogy Face. Megpróbáltam eljutni hozzá is Radics Pankán keresztül, de mivel Face mindenütt ott van, ezért nagyon rejtőzködik, és nem lehetett megközelíteni. Egyébként minden kockázatot vállalnak, télen, éjszaka befekszenek a vasúti sínek közé a vonat alá, ha jön a rendőr, és ott fekszenek két és fél órán keresztül a hóban.

PZS: Virtuális tárlatoddal az utcára, kültérre szánt munkákat beemeled a hagyományos kiállítási helyzetbe. Ahogy említetted, maguk a writerek is kiállítják időnként papírra vagy vászonra készített műveiket. Azzal, hogy „kintről bentre” kerül egy graffiti, elengedhetetlenül megváltozik a státusza. Szerinted hogyan viszonyulnak ehhez a dilemmához maguk a writerek?

L: Nyilván többféle attitűd lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy például Void nagyon szeretné, ha a munkáit galériakontextusban állítanák ki.

Én is nagyon szeretném, ha galériában megjelenhetnének ezek, ami New Yorkban már megtörtént. Basquiat annak idején Samo néven írta fel falakra egy barátjával, hogy „Samo was here”, ami végül úgy hangzott, hogy „Samo is that”. Aztán Basquiat-ból világhírű sztárművész lett, aki galériákban állított ki.

Nyilván vannak olyanok is – és feltételezem, hogy Face ilyen –, akiknek esze ágában sincs híressé válni. Létezik egyébként ennek az underground szubkultúrának nyomtatott orgánuma, egy évente megjelenő folyóiratszerűség, amelyben kiadják az abban az évben keletkezett graffitikről készült több száz képet bélyeg méretben. A képek nagyon rossz minőségűek, de teljességre próbálnak törekedni. Léteznek más hasonló underground kiadványok is. Az All caps-ben a falon nem túl nagy vászonra festett tag-eket is kiállítanak.

PZS: Mi a következő lépés? Milyen sorsot szánsz ennek a gyűjteménynek?

L: A sorozat bekerült az Equibrillium Art Collection anyagába. Szeretném nyomtatásban is kiadni. Már két éve nem gyűjtök graffitifotókat, és már most lehet látni, hogy hihetetlen sebességgel változik a világ, jönnek az új tag-ek, új nevek. Jön például a ’no school’. Mert van ’old school’ és ’new school’, és van most egy új writer, aki azt írja fel a falra, hogy ’no school’, függetlenedni akar mindkét schooltól, és valami újnak az előhírnöke.