Skip to main content

Enzsöly Kinga: Generációváltás?

Liget Galéria, Budapest
2021. április 16 – május 14.1

„A bolygó legfontosabb élőlényei a méhek” – nyilatkozta az Earthwatch Institute természetvédelmi szervezet. Érdekes, hogy egy tudományos társaság ilyen radikális kijelentést tesz bármely élőlény érdekében. Érdekes, és nyilván nem ok nélküli, hiszen a csökkenő ökodiverzitás egyik olyan áldozatai a méhek, amiknek az eltűnése az ember életét és legfontosabb tápanyag forrását – azaz nagyjából minden növényt, aminek termesztéséhez és fennmaradásához beporzás kell – veszélyezteti.

Kis aranyos, dolgos, zümmögő és szőrös barátaink tehát messze nem csak azok a cuki jószágok, akik mézet termelnek: az emberiség élelmiszer ellátmányáért felelősek. A Föld mezőgazdaságának 70%-a – a beporzás miatt – kizárólag a méhektől függ, így rohamos pusztulásuk a globális élelmiszertermelést veszélyezteti. Ennek ellenére a méhek sorsa keveseket indít meg. Kínában például – miután észrevették, hogy a növényvédő szerek használata kipusztította a méheket – eleinte embereket alkalmaztak, akik kis ecsetekkel porozták be a virágokat. Majd őket is lecserélték speciális beporzó-drónokra: a gazdák nagy megelégedésére most ezek végzik a munkát. Emberekkel dolgoztatni olcsóbb, mint méheket hozatni, de a gépek még több pénzt takarítanak meg.

1

http://www.ligetgaleria.c3.hu/ (utolsó belépés a szövegben hivatkozott webhelyekre: 2021. július 5.)

2

https://earthwatch.org/

Enzsöly Kinga: Generációváltás?, 2018, 24×32 cm, tus, akvarell, papír

Mondhatnánk tehát azt is, hogy akkor gond egy szál se: ember is, gép is van elég, a méhek igazán nélkülözhetőek. A poszméhek 90%-a egyébként már amúgy is kihalt, még sincs senkinek gondja-baja tőle. Hihetnénk azt is, hogy a faji diverzitás csökkenése akár egy evolúciós folyamat része is lehet, és aki nem éli túl az embert, az „így járt”, elbukik. Ez a hozzáállás azonban nem túl „gyümölcsöző”. A probléma ott kezdődik, hogy a természet egy elképesztő szövevényes hálózat: ha az egyik elemét kiiktatjuk, a hiány következményeinek csak nagyon kis százaléka tudatosul az emberekben. Például eldöntjük, hogy rovarölővel kullancs-mentesítjük a kerti gyepet, azért, hogy a kutyáink és kisgyerekeink ne legyenek tele élősködővel. Azonban – bár kétségtelenül nagyszerű egy kullancs-mentes gyepen hemperegni – a mérgezett kullancsokat és egyéb kis rovarokat megeszik a rigók, cinkék és más kismadarak, tehát az irtással elpusztítjuk a kertünk énekes madarait is. Emiatt persze még több kullancs és kártevő jelenik meg, a történet végén pedig vegyszerben, kullancsokban és kullancstetemekben áztatjuk gyermekeinket és kisállatainkat.

Mára már egyértelmű, hogy az a hozzáállás a természethez – és az élethez általában –, amit az elmúlt 300 évben művelünk a bolygón, kimerítette az erőforrásainkat. Rá kell ébrednünk arra, hogy az a logika, amivel az élethez álltunk, nem az élet ritmusa szerint való, és elég csak egy ponton belenyúlni ebbe a bonyolult szisztémába: az egész rendszer változik. Vajon képesek vagyunk ezt tiszteletben és szem előtt tartani, és nem csak pillanatnyi önös érdekeink szerint döntéseket hozni? Képesek vagyunk-e erre mi most, vagy egy új generációnak kell felnőnie ennek a világhoz való új hozzáállásnak a megvalósításához? A cím a kérdőjellel – Generációváltás? – talán erre vonatkozik. A mai fiatalokban ott van a remény, a bizonyosság azonban korántsem stabil. Vajon már nem túl késő? Nekik sikerül-e? Vagy csak a szüleik régi köreit futják újra és újra, koptatják tovább? A kérdésekre adott válaszok hatása és súlya hatalmas: a jelenlegi ökológiai helyzet szerint sok ember élete és halála a tét.

Generációváltás?, 2021, 24×32 cm, tus, akvarell, papír © Fotó: Biró Dávid

Enzsöly Kinga érzékeny művészeti kifejezőeszközökkel közelít a témához: tussal és akvarellel készített leheletfinom festményein nincs háttér és horizont, a méhek a virágokkal együtt szimbólum-szerűen jelennek meg, téren és időn túl és azon kívül. A technika esetlegesnek tűnik, de pont ez a könnyedség teszi légiessé, álomszerűvé a kompozíciókat.

Ambivalens képet kapunk a méhekről, de méhek egyébként is ellentmondásosan néznek ki. Tudjuk róluk, hogy hasznosak, hogy a legfontosabb állatok a világon, nem agresszívek, csak akkor szúrnak, ha veszélybe kerülnek és belehalnak abba, ha kiszakad a fullánkjuk – igazából egyedül elég védtelenek. Kicsik, puhák, szőrösek, az ember számára kedves lények, ugyanakkor mégiscsak rovarok: a darazsaktól például – amik egyébként jogtalanul egy teljesen ellentétes státusszal bírnak az antropomorfizált természetben – annyira nem különböznek. Ja, és fura „arcuk” is van: nagy összetett szemük és szájszervük egy cseppet sem hasonlít ahhoz, ami az embernek kedves lenne. A szőr menti meg az imázst. Érdekes módon Enzsöly szem nélkül tünteti fel a méheket, és az állatok emiatt valahogy még jobban belefeledkeznek teendőikbe. A fura, szem nélküli méhek nincsenek idealizálva, nincsenek megfosztva rovarságuktól, viszont az erőteljes színek – fekete, sárga, kék és piros, s azon belül is a piros és a fekete dominanciája –, mintegy felkiáltó jelként hívja fel a figyelmet a puha jószágokra, amelyek párosával, egyedül vagy csapatban lakmároznak különböző stilizált pitypangokon.

Enzsöly Kinga: Generációváltás?, 2019, 24×32 cm, tus, akvarell, papír © Fotó: Sulyok Miklós

Van három kép, sárga virágokkal, amelyekből Énzsöly elhagyja ezt a felkiáltójelet, és a képekben egy olyan szentséges csönd jelenik meg, ami a holland festészet, vagy a kora reneszánsz bizonyos darabjaira jellemző. Ebben a három műben megszakad a pillanat: isteni ragyogás árad szét a mezőn, eltűnik az egyébként olyan nehezen kihagyható szemlélő, és csak a virágba teljesen belefeledkező, sárga-fekete méhecske marad. Annyira átlényegül, hogy ő maga is aranysárgává válik, maga lesz a fény, a pillanat pedig olyan, mintha csak véletlenül csíptük volna el. Ez az a perc, amikor nem akartunk semmit, csak megtörtént velünk: a nem-irányított, nem-megrendezett világ érkezett el hozzánk két gondolat között.

Enzsöly Kinga: Generációváltás?, 2021, 24×32 cm, tus, akvarell, papír © Fotó: Biró Dávid

Milyen lenne tehát az a hozzáállás a világhoz, ami képes a természet egész rendjét figyelembe venni? Több válasz létezik, az egyik az (emberi) létezésnek olyan síkjain keresendő, amiket nem a racionális gondolkodás határoz meg. Hiszen az – s ezt, minél előbbre tart a tudomány, annál inkább látjuk – dualisztikus, empirikus szemléletmódjával csak egy roppant szűk szegmensét fedi le a világunknak. Az emberi civilizáció, a modernista társadalom a „cogito ergo sum” – „gondolkodom, tehát vagyok” – alapigazsága köré épített értékrendszere radikálisan megkérdőjeleződik. Mi van azzal, aki nem „gondolkodik”? Az talán nem is létezik? Vagy csak kevésbé létezik, mint az, aki gondolkodik?

Enzsöly Kinga: Generációváltás?, 2019, 24×32 cm, tus, akvarell, papír © Fotó: Sulyok Miklós

Az elmúlt 300 év gyarmatosítással „megalapozott” modern világa „csodás” válaszokat adott erre a kérdésre: olyan nyíltan kirekesztő, rasszista és szexista reakciók születtek, mint hogy a színes bőrű emberek, a nők, a fogyatékkal bírók, és más élőlények alsóbbrendűek, hiszen az agyi kapacitásuk, tehát gondolkodásra való készségük lényegesen kisebb a fehér férfiakénál. Éppen ezért létezésük is másodrendű, az állatoké, növényeké pedig végképp sokadrangú. Hogyha innen nézzük a természethez, környezetünkhöz való hozzáállásunkat, egyből érthető, hogy honnan táplálkozik az a viselkedés, amelynek eredményeként „gondolkodás nélkül” magunk alá rendelünk minden élőlényt. Ugyan felfoghatnánk, hogy más fajok fennmaradása a mi érdekünk is, de mivel az emberi fajt sem tudjuk a maga komplexitásában szemlélni, önös, pillanatnyi érdekeinket szem előtt tartva cselekszünk.

Enzsöly Kinga: Generációváltás?, 2019, 24×32 cm, tus, akvarell, papír © Fotó: Sulyok Miklós

Képes lesz-e az új generáció váltani, és ha igen, milyen irányú lesz a változás? A faji diverzitást a figyelem központjába állítva számos elmélet létezik, s több közülük egészen radikális. A Voluntary Human Extinction Movement3 (Önkéntes Emberi Kihalási Mozgalom), amely például azt harsogja, hogy a bolygó megmentése érdekében az emberiségnek ki kell pusztítania önmagát, illetve azok, akik az emberi fajt csak egy vírusnak látják, ami felfalja a bolygót, azonban nem hoznak megoldást arra a fenyegető ökológiai katasztrófára, ami közelegni látszik. Kicsi az esélye annak is, hogy az emberiség a közeljövőben egy olyan világnézetet adoptáljon, amelyben saját faját egyenrangúnak látja például a darazsakkal, méhekkel, vagy valamely más gerincessel. De azoknak is leáldozott az ideje, aki úgy gondolják, hogy nem gond, ha kipusztulnak a méhek, a lényeg, hogy termeljünk, a beporzást pedig majd elvégzik az emberek vagy a robotok – a Föld ledobja magáról ezt a hozzáállást.

Tudnunk kell-e, hogy mit akar a természet? Nem elég-e egyszerűen csak két lépést hátrálni, és figyelni, hogy mi történik, ha nem akarjuk se szétrombolni, se megmenteni. Mi történik akkor, ha egyszerűen békén hagyjuk a természetet, és teret adunk az élőlényeknek, hogy éljék a – valamennyire az emberek által is óhatatlanul befolyásolt – életüket? A gyakorlatban megvalósítható egy olyan életvitel a Földön, ahol a sokkal kevésbé direkt módon avatkozunk bele a természet folyamataiba. Ehhez azonban vissza kell húzódnunk, ahogy sárga virágos méhes képein Enzsöly Kinga is mint néző teljesen háttérbe vonul: csak a méhecske van, szent létezésében és tevékenyen átlényegülve a virággal. Kis lépés, de fontos példa: annak, aki nem akar annyira, nem valamit, hanem bármit, talán szintén fel fog fényleni az a virág, és ezzel egy új tisztelet ébred benne az iránt, ami van, és amivel ő maga is egységben él.