Skip to main content

S.O.S. – Lovas Ilona kiállítása*

Pintér Sonja Kortárs Galéria, Budapest

2006. március 3 – június 3.

A harmincéves háború időszakában, a XVII. században „vert gyökeret a politikában is az a gondolat, hogy az emberek közti kiengesztelődés és megbékélés lehetséges forrása a keresztény megbocsátás és felejtés” – állapítja meg Harald Weinrich a felejtés kultúrtörténetével foglalkozó könyvében.1 A béketeremtés lehetséges korabeli javaslatát egy barokk költeménnyel szemlélteti, mely szerint „Bosszú és büntetés helyett / Feledést keressetek! / Aki így tesz, nagy s dicső lesz. / Istenekhez mérhető lesz. / Feledést s bocsánatot – / És a béke felragyog.”2 Az újkor hajnalán terjedt el az a szokás is, miszerint a „békeszerződések előírták a minden vétkes harci cselekményt magába foglaló felejtést”, amelyet „amnesztia és oblivió” elnevezéssel illettek, egyidejűleg a latin és görög nevével a „parancsolt felejtés”-nek.

*

András Edit írása a Balkon 2006_3 számában jelent meg. Az online újraközléssel Lovas Ilonára emlékezünk.

1

Harald Weinrich: Léthé. A felejtés művészete és kritikája. Atlantisz könyvkiadó. Budapest, 2002, 250. p.

2

Uo. 249. p.

Lovas Ilona: Kyrie eleison, Kortárs Művészeti Itézet – Dunaújváros, videoinstalláció, performansz © Fotó: Rosta József

A legújabb kori genocídiumok inkább a felejtéstilalmat állítják elénk, semmint a megbocsátás naiv hitét. Az persze továbbra is nyitott kérdés, írja Weinrich, hogy „hogyan viszonyul az egyes ember – s fog viszonyulni a jövőben, nemzedékről nemzedékre – az emlékezés elévülhetetlen kötelezettségéhez.” S vajon e felejtéstilalom „megtartható-e anélkül, hogy az emlékezet mind a tettesek, mind az áldozatok részéről görcsössé válna, és új viszályt szítana?”3

Lovas Ilona S.O.S. című videóinstallációnak középpontjában ezek a kérdések állnak. Ő maga is az emlékezés és felejtés válaszútján tépelődik emberpótlékként funkcionáló kalapfákat használó legutóbbi munkáiban. Az első ilyen, s Dunaújvárosban bemutatott (2003) munkában a kalapfák a családi múltat, a nagyapát, a Monarchia híres kalaposát hozták emlékezetünkbe, akinek életét és boldogságát az első világháború akasztotta meg. Az ő révén idéződnek meg az előttünk járó generációk, s az ő bűnbe hullott esendő életük. A művész az ő nevükben, avagy inkább visszamenőleg rájuk is vonatkoztatva fohászkodik könyörületességért, isteni kegyért, ami mi egyéb is lenne, mint felejtés, a bűnök feledése, ahogy materiális létünkben „az esetről esetre kihirdetett, egyéneknek szóló amnesztiát megkegyelmezésnek nevezzük.”4

3

Uo. 251. p.

4

Uo. 255. p.

Lovas Ilona: Kyrie eleison, Kortárs Művészeti Itézet – Dunaújváros, videoinstalláció, performansz © Fotók: Rosta József

Lovas Ilona másfelől fizikai-materiális és szellemi-spirituális létezésünk között navigál, s keresi a fogódzókat. Mindkét vonatkozásban végére akar járni az emberi létezés misztériumának. Nyomdokain a titokban, s a bűn abszolút tudatában tetemeket boncoló művészeknek, ő még az életnedveket és salakanyagokat hordozó beleket is széjjelszedi és még azokból is kifejti azt az utolsó, leheletvékony hártyát, amelyben meglelni véli a titkot, s evvel az átlátszó hártyával burkolja be a fizikai világ hívságos tárgyait, saját műtárgyait, mintegy bocsánatkérőn, amiért osztozni kíván a teremtés kegyében. A Knoll Galériában (2004) odáig megy ebben a kutakodásban, hogy már-már barbár gesztusként lenyomatot vesz agyakról, azaz mintegy megskalpolja a kalapfákat, s ezeket a vér lüktetésének nyomait hordozó, erezett bélből formált „skalpokat” állítja ki egymásba rakva; akárha egy tömegsírt látnánk falra vetített sírfelirattal „Száz azonosíthatatlan másolat”.

Talán a riadalomtól, hogy tiltott területre merészkedett, talán a világégés víziójától hajtva jelen munkájában az utódoknak, s a léleknek kér védelmet megfelelően az S.O.S segélykiáltás hagyományozott, közhasználatra átfordított egyik értelmének, Save Our Souls. A szünetek és központozás nélkül használt SOS betűcsoport eredetileg, a XX. század elején a vezeték nélküli kommunikáció, a telegráf nyújtotta segítségkérési morzekód volt a tengeren bajba került hajók számára, melyre a morzejelek sorának jól felismerhető volta – három rövid, három hosszú, három rövid hangzás – miatt esett a választás. A hajózási lexikonok szerint azok a népszerű etimológiai értelmezések, mint a Save our souls (Mentsd meg lelkeinket), vagy Save our ship (Mentsd meg a hajónkat) illetve a Send out Succour (Segítséget kérünk) nem állják meg a helyüket.5

Ezek a kifejezések arra szolgáltak, hogy a rendelkezésre álló asszociációk révén segítsenek megjegyezni a megfelelő betűsort. Ezt a jelentésképzést a nyelvészet az acronímia egy fajtájaként tartja számon.6

Lovas Ilona: Száz azonosíthatatlan másolat, 2004, videoinstalláció, marhabél formák, videovetítés, Knoll Galéria, Budapest

Lovas Ilona számára a Save our Souls (Mentsd meg lelkeinket) jelentéstartomány szolgáltatja azt a projekciósmezőt, amelynek révén artikulálni tudja szorongásait, felelősségérzetét a jelen világméretű vallásháborúval való fenyegetettsége állapotában. Ki tudja, hogy a vízen himbálódzó szabálytalan félgömbök hajótöröttek, túlélő-e avagy tengeralattjárók, netán frissen kikelt teknősök, akik minden veszély dacára is elérték az életet jelentő vizet, mely víz maga is ambivalens természetű szimbólum, „egyfelől életet ad és termékennyé tesz, másfelől az elsüllyedésre, a pusztulásra utal”.7

7

Hans Biedermann: Szimbólumlexikon. Corvina, Budapest, 1996, 417–418. pp.

Lovas Ilona: S.O.S., 2006, Pintér Sonja Kortárs Galéria, Budapest, videoinstalláció © Fotók: Rosta József

A keresztény ikonográfiában a víz megtisztító szerepet játszik, ámde boszorkánypróbáknál is alkalmazták abban a hitben, hogy a boszorkányt nem nyeli el a víz, az lebeg a víz tetején, éppúgy mint ezek a víz tetején hányódó „fafejek”. Megannyi boszorkánysággal vádolt, s így az üdvösségből kitaszított lélek hányódásának lennénk hát szemtanúi? Ahogy azonban nincs neme e furcsa lényeknek, úgy nincsen irányultsága sem a tehetetlenül sodródó kis csapat mozgásának sem. És persze etnikumuk sincs.

A víz szüntelen csobogásába beleolvadó fohász hol egyedül, jól kivehetően hangzik fel, hol másokkal kakofóniába összefonódva, mikor is artikulálatlan kántálás, avagy meditációra szolgáló mantra benyomását kelti. A nagy világvallások alapimái kísérik a jelenetsort, melyek ősi nyelveiken szólalnak meg, s függetlenül attól, hogy a kimondhatatlan nevűhöz, Istenhez avagy Allahhoz fohászkodnak-e, netán a természet körforgásában, s a lélekvándorlásban vélik a mozgató felsőbb erőt megragadni, egyként bennük foglaltatik a megbocsátás, azaz a feledés gondolata. A lélek háborgását elcsendesítő rendületlen hömpölygés talán azt a lelki állapotot van hívatva előhívni, amely fokozatosan kizárja a külvilág zajait, amelyben sorra lefoszlanak az élet hívságai, hogy a lélekből is ki lehessen fejteni azt az utolsó, leheletvékony hártyát, melyet a fizikai létezés vonatkozásában oly megszállottan kutat a művész.

„Európa filozófiai gondolkodása, a görögök hatására, évszázadokon át … a nem-felejtés, vagyis az emlékezet és az emlékezés tartományában kereste az igazságot, s csak az újkorban tett tétova kísérletet arra, hogy a felejtésnek is némi igazságot szolgáltasson”, írja Weinrich.8 S minthogy a kultúrtörténetben a felejtés metaforái mindig az emlékezet metaforáihoz kapcsolódnak, talán legjobb kijönni az értelmezőre is ránehezedő dilemmából olyanformán, hogy a vizet Léthének, a felejtés mitikus folyójának, a holtak lelkére feledést bocsátó alvilági folyónak tételezzük. Weinrich szerint „a felejtés legfélelmetesebb ügynöke a halál. Csakhogy a halál nem mindenható. Az emberek örök időktől fogva védőbástyákat emeltek a feledést hozó halál ellen: az emlékezés védőbástyáit.”9 Ha pedig elfogadjuk a történész aktualizálását, miszerint „a nemzedékváltás mindig együtt jár az emlékezet válságával és felkínálja a felejtés esélyét”,10 akár azt is gondolhatjuk, hogy a felejtés vízén üzenetet hordozó kis konténerek ringatóznak, melyek a múlt üzenetét, a múlt emlékezetét hordozzák magukba zárva. Az már kinek-kinek saját választása, hogy reá szabott nagy utazását a feledés avagy az emlékezés útján teszi-e meg.

8

Weinrich i.m. 18. p.

9

Uo. 49. p.

10

Uo. 176. p.