Devote Oneself to 1 not 2

Az itt bemutatott művek sokszor úgy hatnak, mintha valami nagyobb egészből kiragadott fragmentumok lennének. Mintha egy tágabb, nehezen megragadható rendszerből, mozgásból vagy tapasztalatból hasítanának ki egy-egy darabot. Nem lezárt kompozíciókként működnek, inkább betekintést engednek valamibe, ami túlmutat a papír vagy a textil fizikai határain. A képfelület itt nem lezár, inkább ideiglenesen körülhatárol valamit, ami folytatható, ami továbbgondolható. A munkák nem válaszokat adnak, hanem a figyelmünket élesztik fel.

Erre példák Barbara testfrottázsai, amelyek eleinte kis méretben, egy-egy testrész vonalait követve készültek el. A folyamat során nem az volt a fontos, hogy a végeredmény hogyan néz ki, hanem a kíváncsiság, a felfedezés vezette a ceruzát. Később ezek mintájára készültek a teljes alakos frottázsok is, amelyeken bár egyértelműen látszódnak a testrészek arányai, azonban ezek sem a teljességre törekednek.

Kamilla első teremben látható rajzainak egyik legizgalmasabb szervezőelve a hiány. A repetitív, sűrűn építkező struktúrákban rendre megjelenik egy üresen hagyott forma, egy fehér folt, egy megszakítás.

Barbara testfrottázs sorozatára reagál Kamilla sárga rajza, pontosabban egy konkrét motívumra, ami jól kivehetően egy kar körvonala. Kamilla ezt hiányként jeleníti meg, a motívum megtöri a mintázatot. Ez a hiány nem pusztán formai gesztus. Sokkal inkább olyan pont, ahol a rajz átjárhatóvá válik: mintha a sűrű struktúra mögött vagy alatt lenne egy másik réteg, amely a hiányon keresztül válik érzékelhetővé.

A repetíció központi elem mindkét alkotó munkáiban. Az vonalak ismétléséből kirajzolódó struktúra a legalapvetőbb gesztus Kamilla munkásságában. A Barbara által kiválasztott mű, amely Kamilla munkásságára reagál, egy monumentális rajz a második teremben. A kép egy hónapon át, egy rajzperformansz keretein belül készült. Barbara egy templomban rajzolt, az odalátogatók figyelemmel kísérhették, ahogyan csukott szemmel, balról jobbra, majd jobbról balra satírozta egymás után a vonalakat. Mivel a szemét csukva tartotta, így az egyetlen viszonyítási pontja a teste volt.

A második teremben Kamilla vázlatkönyvéből kiinduló textilmunkák láthatóak, amelyek egy új irányból világítják meg a praxisát. A hímzéseken a vázlatkönyv egyes motívumai kiemelődnek, majd egymással kapcsolatba lépve új kompozícióvá szerveződnek. Kamilla az itt megjelenő figurákat lényeknek nevezi, eleinte ezek segítségével kezdett el a figurativitástól az absztrakció felé közelíteni.

Ezek a lények ritkán vannak egyedül. Összekapcsolódnak, egymásba érnek, viszonyba lépnek egymással. Ebben az értelemben Kamilla munkái nemcsak az ismétlésről, hanem a kapcsolódásról is szólnak. Arról, hogy a forma sosem teljesen autonóm, hanem mindig valamilyen hálózat részeként jelenik meg. Talán ugyanez mondható el erről a kiállításról is. Nem két különálló életmű egymás mellé helyezését látjuk, hanem egy olyan helyzetet, ahol két eltérő alkotói nyelv ideiglenesen közös teret hoz létre.

A most, a pillanat, a figyelem sűrítménye jelenik meg ezekben a munkákban. Egyik alkotó sem egy teljesen előre eltervezett képet hajt végre. Bár van egy belső szerkezetük, de az alkotási folyamatban az intuíció is fontos szerepet kap. A művek ezért nemcsak valaminek a lenyomatai, hanem maguk is események.

A Devote Oneself to 1 not 2 így végső soron nemcsak az osztatlan figyelemről szól, hanem arról is, hogy hogyan lehet két különböző művészi gondolkodást egymás mellé helyezni úgy, hogy abból ne pusztán párhuzam, hanem valódi párbeszéd szülessen.