Károlyi Zsigmond: Außen–innen X, 1985, ofszet, papír, 20×20 cm (részlet)
2025. december 19-én éjjel elhunyt Hajdu István műkritikus, szerkesztő – a Balkon egyik alapítója, s a kezdetektől, 1993-tól főszerkesztője.
„…a formatudat a közép-európai kötődésű képzőművészek egyik közös tulajdonsága, a formáé, melynek révén szeretnénk értelmet adni az életnek és a metafizikai rejtélyeknek, a formáé, amelyen a választás lehetősége értendő, a formáé, amely nem más, mint kísérlet ama archimedesi fix pont meglelésére a bennünket körülvevő káoszban, a formáé, amely a barbár ziláltság és az ösztönök irracionális önkényének ellentéte.”
(Danilo Kiš nyomán: Hajdu István)
Néhány hete úgy döntöttünk, hogy – a szinte teljesen alkalmatlannak tűnő szellemi, fizikai és anyagi körülmények ellenére – mégis folytatjuk a lapcsinálást. Nem a horizonton hirtelen feltűnő lehetőségek, esetleg valamiféle valós támogatássá sűrűsödő szolidaritás, vagy a 2024 végén kipróbált analóg-digitális hibrid lapformára váltás miatt. Nem történt ilyesmi, talán mi sem tettünk meg mindig ezért eleget…
„…elképzeléseim csak […] abban a döglött foncsorú (de valamennyire még »reflektáló«) tükörben érvényesek, melyet én tudok magyarországiként a […] világnak odatartani, hogy az ebben a tükörben mutatkozhassék meg nekem.”1
A helyzet – részben – ismerősnek tűnt: „van egy pszeudo vagy kvázi lehetőség, úgy lehet tenni, mintha itt a dolgok működnének, de más szempontból, ha az ember a lényeget nézi, akkor a helyzet hihetetlenül drámai, kínos, kemény, szomorú, tele csapdával.” A fokozódó kiábrándultság mellé, a mérleg másik serpenyőjébe, 32 év lapszámokban megtestesülő történetének súlya, felelőssége került. Ez pedig régi és új kérdések sorát generálta: hogyan tartható fenn – egyáltalán fenntartható-e – a lapalapító és társai vágya az objektív és független (ld. „morális ízlés”) megfigyelő sokszor kívülálló és magánzói státuszára? Az adott szituációban elfoglalt hely, pozíció tisztázása, az erre való rátalálás után lehetséges-e annak megőrzése, majd a változásokat követő (folyamatos) átalakítása? Mi maradt meg az alapépületből ki- és megnyitott Balkon tágas teréből és idejéből: a jelenre fókuszáló – de a múltkommentárokat és jövővíziókat is figyelemmel kísérő – pásztázó tekintet körpanorámájából, amelynek része, egy szelete az is, ami itt van, történik.
„…annak idején valaki, már nem emlékszem, kicsoda mondta, hogy kétféle műkritikus létezik, az egyik az, aki elvetélt képzőművész […] És vannak azok, akik valahogy odakeveredtek.”
Létezik-e még a „másfajta”-szövegek és azok gondozása iránti libidó, az íráskészség tudatának ereje, kockáztatni képes lendülete, romantikus attitűdje, optimizmusa? Miközben a promóció, a lobbizás, az ideológiai felhangok nélküli, a (mű)kritikát elviselni, kezelni képes (szakmai), párbeszéd, a normális nyilvánosság terepe egyre inkább ködbe vész. Mit jelent a hitelesség, és hogyan lehet annak maradni? Mi az, ami jelenlegi helyzetben is téttel bír?
„…kevéssé vagyok képes a harcra. Meg nem érdekelnek a mozgalmak, mert nem hiszem el, hogy az individuum alkalmas arra, legalábbis az enyém nem, hogy az együttlétet mindenáron minden szinten forszírozza és el is fogadja. […] sokan […] cinikusnak, kívülállónak, rezignáltnak, maliciózusnak stb. tartanak […] ha közel kerülök a hatalom esélyéhez nem igazán jól élem meg, mert nem tudok vele mit kezdeni, mert gyanakvó természetű vagyok, önmagammal szemben is […] annyi látszata, annyi tükre, képe van egy dolognak, hogy abból csak egy az enyém, és az nem biztos, hogy a legjobb.”
Ahogy István kiadói és szerkesztői munkáiban, úgy a tanulmányaiban vagy interjúiban, könyveiben (de a kiállításrendezéseiben) is: a művek létrejötte, a művészettel való élményszerű találkozás érzéki eseményeinek megragadása, összefüggéseinek rekonstrukciója áll a középpontban. A művésszel párbeszédben, a nyelvet uralva, az opálosság mögött itt-ott felfénylő jelzőkkel, sanzsános szóösszetételekkel, de mégis/épp ezért pontos mondatokkal, a leírtakat követő szöveg struktúrával-textúrával.
A belső vonalak, „a műben csomósodó” alig észrevehető szálak ki- és szétbontását, azok minuciózus „összekötözgetése” követi. De mindez élőképekké áll össze, ahol „néhány figura gesztusaival vagy apró mozdulataival és pár mondatban sűrűsödik egy hihetetlenül tágas problematika”, amely egy „lehetséges saját műfaj lehetne, ami nem kritika, nem esszé, hanem egy egészen más gravitációjú dolog”. Szemérmetlen, tudatosan besorolás-ellenes, kánon kikezdő magyarázatpróbák laza szövedéke.
„A dolog másik oldala, amit mondjuk lehetne parabolának tekinteni […] hogy egy Kazinczy jelentőségű figura ma Magyarországon megteszi-e azt, hogy Pestről átmegy Budára vagy Budáról Pestre egy műterem miatt, vagy kíváncsi-e arra a ma élő Kazinczy, ha van ilyen, kíváncsi-e arra, hogy az igazi festők és szobrászok mit művelnek?”
Ami adott volt: a kezdetektől laza, épp ezért – a műfajok és művészeti határterületek, vélemények és gondolkodásmódok, viták és kibékülések, városok, lakások és vendéglátóipari egységek között – nomadizálni képes (szerkesztőségi) modell. Mobil felület, lehetőség, ami valószínűleg az identitás, s ugyanakkor a felismerhetetlenné válás elkerülésének egyik záloga is. A minimális program pedig ez lett: megpróbáljuk mindezt fenntartani, István betegsége ellenére, annak ellenében is.
Másképp történt: sokk, hiány, szószakadás azóta is.
1
A szöveget tagoló idézetek két, az Előbb – utóbb, rongyszőnyeg az avantgarde-nak című kötetben (Orpheusz Könyvek, Budapest, 1999) megjelent szövegből származnak: „Hajdu Istvánnal Károlyi Zsigmond beszélget (1995)”, valamint „Napló-mutáns, vagyis patchwork 1991–1998”.
2025. április 9., 11:48