Behatárolt játszóterek

Hardi Ágnes: Mindenhol jó

Óbudai Társaskör Galéria, Budapest
2018. június 5 – július 1.

Az óbudai társaskör alagsori kiállítóterébe leereszkedve különös árkádok és végtelen folyosók vezetnek még eldugottabb, még elszigeteltebb helyekre. Hardi Ágnes Mindenhol jó című kiállításán a terek nem ismernek határokat, s bár a falak láthatóan és tapinthatóan állnak, mégis folyamatosan ugyanazon útvonal bejárására késztetik a szemlélőt.

A galéria előterébe lépve játékra invitál egy acéldombormű. A hosszú, steril, szürke falon a látogató két, ajtó nélküli árkádba tekinthet be, vigyázva, hogy orra ne ütközzön a vörös korlátnak, mely egyértelműen az értésünkre adja, nem lehetséges a bejutás. A szemlélődés annál inkább, az ajtókeret túloldalán ugyanis vörös kárpitos folyosó fut végig, melynek végén tükör tükrözi vissza a látványt. Vagy mégsem? Számításunkkal ellentétben nem pillantjuk meg kémlelő tekintetünket a folyosó végén, csupán – bármilyen hihetetlennek tűnik – egy ugyanolyan árkádot, melyen betekintettünk, de immár belülről. Hiszen a mű szorosan a falhoz rögzített, túloldalán tömör téglafal. Csak ha elhalad valaki a dombormű előtt, vagy beleselkedik a másik ajtón, akkor válik egyértelművé az illúzió.

Ha azonban tovább sétálunk, a terek játéka már közel sem mulatságos. Az előbbi vibráló, vörös kárpitos tér már körbevesz minket rideg, fehér fényű lámpáival: eltűnik a biztonságos távolság. Baloldalt ismét egy szürke dombormű, az előzőnél is nagyobb szabású. Már nem is egyszerű falat, inkább erődöt ábrázol. Egyetlen, egészen apró árkádív áll a közepén, melyhez lépcsők vezetnek két irányból, de mindkettő a semmiből indul és a semmiben végződik. Az árkádív a felfelé és lefelé tartó út közötti állomás, amely ismét egy voyeur tekintetét kölcsönzi nekünk. A látvány már ismerős: a mögöttünk elnyúló vörös tér és a galériatér utolsó, elválasztott állomása tárul elénk, amely azonban így túl távol van, hogy részleteiben tudjuk megfigyelni. Ekkor válik végleg egyértelművé, hogy a művész zavarba ejtő tréfát űz a szemlélő érzékeivel. A domborművek űrbéli féregjáratokként görbítik meg a teret, és lehetővé teszik, hogy egyszerre lássuk távlatokból és létezzünk ugyanabban a térben.

Valami mégis hiányzik. Hiszen ha meghajlik a tér és ugyanazt a helyszínt vagyunk képesek látni, melyben éppen állunk, magunkat is meg kéne pillantanunk, azonban nem látszunk. Most csupán tekintetünk létezik, testünk pedig szinte zavaróan mosódik el a fényesre csiszolt domborművek felületén, és a tükörnek hitt tükrökben sem láttuk magunkat korábban. Hirtelen nyomozóvá válunk, a végére akarunk járni a rejtélynek, így az utolsó terembe sétálunk, ismét átvágva a vörös téren.

Átlépünk a domborműben látott szűk árkádon, és egy kicsi, hófehér térbe érünk. Itt minden olyan súlytalannak, megfoghatatlannak tűnik, akár egy terek közötti vákuum. Csupán egy óra ketyegése figyelmeztet minket a valóságra, valamiféle dimenzióra. Az óra számlapja azonban fehér, időjelzés nélküli, óra- és percmutatók híján csak egy másodpercmutató töri meg a csendet beütemezett ritmusával. Bár az idő telik, nem tudjuk merre, milyen gyorsaságban, az alagsori galériában pedig ablakok híján csak mesterséges fények szolgáltatnak világosságot, még a nap járását sem követhetjük nyomon.

Hardi kiállításának végtelen tereiben elveszítünk minden támaszpontot, mely a jelenlétünkre utalhatna. Ebben a mesterségesen teremtett viszonyrendszerben próbál az egyén önmaga definíciójára lelni.

De mi történik akkor, ha ez a struktúra felborul? Hardi kiállítása e kérdés köré épül, helyspecifikus kontextusa pedig a mesterségesen generált téridőt írja felül. A racionalitásból következő viszonyrendszer nélkül egy holisztikus körforgásba kerül a befogadó, amelyben végleg önmagára marad.

A kiállítás álombéli, szürreális labirintussá alakul, amelynek se kezdete, se vége. Ajtók helyett tátongó árkádok engednek bejutást különböző terekbe, de igazán nem vezetnek sehová. Ahogyan a kiállítás címe is előre figyelmeztet, mindenhol jelen vagyunk, de ez a mindenhol konkrétumok nélkül magában rejti a „sehol”-t, a nem-jelenlétet is. Bár első benyomásra úgy tűnik, ez felülír minden realitást, mégis felmerül a kérdés: vajon nem felel-e meg jobban a valóságnak, mint egy ember alkotta koordinátarendszer? Nem így vagyunk-e valójában képesek megélni saját jelenlétünket a világban?

Még ha így is van, ez a gondolat nem tűnik kellemesnek. Mindenhol jó, állítja a cím. Fejünkben azonban egyből elhangzik a folytatás: …de legjobb otthon. Ez esetben az otthon nem egy konkrét lakás vagy szoba, amelyhez kellemes emlékek kötődnek. Hanem egy olyan kapaszkodórendszer, amelyet magunk körül tudva biztonságérzettel mozoghatunk ebben a hatalmas világban.