Az autonóm létmód akarata

„Hát én nagyon remélem, hogy azt nevezed munkának, ami az önálló és befejezetlen embert függésben és lezártságban tartja […] Szociális változás nélkül nincs tudati változás és tudatváltozás nélkül nincs szociális változás.” (Szentjóby Tamás: Kentaur)

Azok, akik szerint a (bér)munka értelmes tevékenység, valószínűleg nem látták a TNPU (A Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója) kiállítását a Trafó Galériában. A Rosszrajzok/Baddrawingok falhosszú installációja és az első látásra rejtélyesnek látszó használati tárgyak, azaz a teljes anesztéziát kiváltó readymade-ek (a lőszer helyett szorgalmazott kötszer-hangszer-élelmiszer spektrum akcióobjektjei/akciókellékei) önnön magányukban és együttesen is magyarázatra szoruló environment-té alakulva mind a konceptuális narráció – sokkal inkább fogalmi, mint tárgyi – univerzumának építőkockái.

A kiállítás St. Turba Tamást egész életében tendenciózusan foglalkoztató téma, a mitikus bukás következményei közül az ötödik köré szerveződik: a munka, pontosabban a munka hiányából fakadó létmóddal paralel folytatott tevékenység, a sztrájk; a munka híján az életben maradáshoz szükséges gazdaságpolitikai és társadalombiztosítási instrumentum, az alapjövedelem; valamint a társadalmak és politikai rendszerek szerveződésének egyik lehetséges logikája, a heterarchia.

Amint azt a TNPU csődtömeggondnoka, St. Turba Tamás az európai kultúrkör mitológiájára visszautalva – a Szentírás alapján – állítja, a munka az Ember Paradicsomban bekövetkezett bűnbeesésének következményeként a hat fő büntetés egyike (az utolsó a halál). Az állítás egyre inkább beérni látszik, hiszen a huszonegyedik századra a (bér)munka mint olyan, az emberi civilizáció történetében soha nem látott, döntő változást hozott: jelesül a munkaidő a szabadidővel szinte teljesen összefonódva a hagyományos életmódot gyökeresen felborította. A rekreáció puritán önújratermeléssé lépett vissza, a munkakényszer nemléte, azaz a valódi szabadság beláthatatlan távolságba került a bérmunkából élők számára. E történelmi fordulat nyomatékosítása kerül összefüggésbe a kiállítást feszítő egyetemes autonómiára törekvés akaratával, mely a TNPU hosszú évtizedek óta konzisztensen képviselt álláspontjának aktualitását adja. Tehát mindenáron kiszabadulni abból a mások céljainak alárendelt szisztémából, amely „nem feloldoz a bűnök alól, hanem bűnössé-adóssá tesz.”1 Ennek formai kerete a konstans éberség, az élhetetlen külvilágra összpontosuló lankadatlan figyelem, ami a nem-művész művész önmeghatározásának központi magját képezi. Ha a magánmitológia kifejezés nem lenne giccs, azt is mondhatnám, St. Turba Tamás magánmitológiája a sztrájk, mindennapos protest-tevékenysége a munka helyett. „[…] A Szt.Rájk – meghatározásánál fogva – a Genezis 3:1-24 közötti területen lett meghirdetve. Ez a homályos zóna a teo/logikai kapcsolat a verítékes ok és a halálos okozat között. A Szt.Rájk mint olyan az uralkodó Mítosz deformálódott testén végzett esztétikai-etikai művelet. […]” (TNPU- manifesztum). Rosa Luxemburg a tömegsztrájkban a forradalom kezdeti szakaszának kibontakozását látta, melynek intenzitása és hatékonysága a tőke és munka közötti ellentét fokozódásával az osztályharc külső formájaként ölthet testet. Ennek szellemében St. Turba egy agitatív antimilitarista hadművelet útján megkísérli reaktiválni az opportunizmusba fojtott – a happening leglényegével korreláló – idealisztikus eszközt, a részvételt egy új világ kisarjadásának reményében.

A tér középpontjában elhelyezett monumentális akcióobjekt, az 1996-ban a Műcsarnokban és a genfi Musée Rathban, majd 2013-ban a Ludwig Múzeumban is bemutatott Halhatatlan Trónja tulajdonképpen egy funkcionális tárgyalkotás egy bútor formastruktúrájába rejtett teológiai jelentéstartalommal. A minimalista jegyeket mutató tölgyfakolosszus oldalnézetből egy héber eredetű bibliai szó betűiből áll: SVITA, magyarul SZTRÁJK (melynek gyöke a SABBAT). Továbbá ide kapcsolódik a SMITA, azaz a szombatév fogalma. Mindkét esetben egy vallásalapú, szigorúan munkamentes időszakról (előbbinél egy napról, a szombatról, utóbbinál egy hétévenként bekövetkező egész évről, a szombatévről), a teremtés feletti öröm ünnepéről beszélhetünk. Ilyetén módon a trón a testet és a szellemet egyaránt gyötrő munkától megszabadult, ezáltal halhatatlan egyetemes embernek állít akcióemlékművet.

A kiállításon a sztrájkra hívás legmarkánsabb tárgyi megnyilvánulása a „ST.REIK MACHT FREI” felirattal ellátott tüntetőtábla, amely eltérített konnotációja folytán talán a jelen tárlat legerőteljesebb és leginkább frontális gesztusát hordozza magában; egyben jelzi, a Kádár-éra alatt cenzúrázott szerzője továbbra sem hajlandó az „Igazságminisztérium” revizorainak megadni magát.

A Rosszrajzok/Baddrawingok közül az „éjjel sztrájkolok, nappal alszom” laza kézírással ellátott, egy antikapitalista ars poetica; világos és egyértelmű világnézeti reflexiót közvetít a globálissá vált neoliberális kapitalizmust, a militarizált természetet illetően. Készítője nem kér a világ jelenlegi, zavart körfogásából; az intellektuális tiltakozásnak új útjait, változatos, a szó szoros értelmében intermediális lehetőségeit fürkészi. Ennek egyik ága a Baddrawingok készítése is: a hagyományos esztétikai irányok szándékos tagadásával egy anti-esztétikai processzus részeként rossz kézjegyekkel, esetlennek látszó perspektívák létrehozásával felrúgja a megcsontosodott művészettörténeti konszenzusokat a korántsem előzmények nélküli (neo)dadaista pozícióján keresztül.

A Rosszrajzok/Baddrawingok közül az „éjjel sztrájkolok, nappal alszom” laza kézírással ellátott, egy antikapitalista ars poetica; világos és egyértelmű világnézeti reflexiót közvetít a globálissá vált neoliberális kapitalizmust, a militarizált természetet illetően. Készítője nem kér a világ jelenlegi, zavart körfogásából; az intellektuális tiltakozásnak új útjait, változatos, a szó szoros értelmében intermediális lehetőségeit fürkészi. Ennek egyik ága a Baddrawingok készítése is: a hagyományos esztétikai irányok szándékos tagadásával egy anti-esztétikai processzus részeként rossz kézjegyekkel, esetlennek látszó perspektívák létrehozásával felrúgja a megcsontosodott művészettörténeti konszenzusokat a korántsem előzmények nélküli (neo)dadaista pozícióján keresztül.

A sztrájkot propagáló képeken kívül egy purgatórium-béli túravezetés pillanatképei tárulnak fel kellő spontaneitással és éllel a hétköznapi élet irányát adó munkahely és a pokol között. Néhány esetben az orosz realizmusból jól ismert csinovnyikbirodalom szétzüllesztett társadalmának kórképe, gyilkos iróniája és kiábrándultsága köszön vissza egy-egy vizuális elemben. St. Turba Tamás újra és újra előbukkanó toposza – a lét és a semmi találkozópontja – a Purgatórium, ahol minden kétséges, ahol az életben létről alkotott percepció nem bizonyító erejű, de egyértelműen nem is tagadható. Avagy a létezés átmeneti voltát, miszerint féllábbal a sírban vagy kétlábbal a földön lenni csak nézőpont kérdése, a perspektíva esetlegessége dönti el. E dolgok határán billegést, a kétséget az individuális tudati akarat számolja fel és teszi a történetesen genfi krisztallográfus, Louis Albert Necker által 1832-ben feltalált Necker-kockát a TNPU csődtömeggondnokának vonalvezetőjévé. Eszerint az optikai illúzió különböző látószögeket és nézőpontokat kínál fel, egyfajta viszonyulási lehetőséget, mégis az individuum akarati úton dönt a saját pozíciójáról és arról, melyik oldalról közelít a következtetések felé. Végtére is: a TNPU esetében a mai morális disputák szótárából csendben kikopó szabad akarat írja felül a gyakorlati-esztétikai, sőt az erkölcsi-filozófiai dilemmákra adott, sokszorosan előemésztett válaszokat.

A környezet és a tárgyak rendszere kölcsönhatásban vannak, s ennek harmonizáló erejét az egyenrangúság hívja életre. Allan Kaprow egy ehhez nagyon közel álló logika mentén nevezte a happeninget és az environment-et lényegüket tekintve ekvivalensnek. A Szavazófülke environment a centralizáció tagadásának és a közösségi döntéshozásnak a színhelye. Legfőbb funkciója az inklúzió, s mint olyan, a közös hatalomátvétel aktusa önnön életünk felett, így a diktatúrák egy elfeledett fajtájának, a közvetett (parlamentáris) demokráciának békés úton történő felszámolását és a valódi, közvetlen demokrácia bevezetését szorgalmazza. Ennek egyik intézményes gyakorlata a népszavazás, szóljon az a minden állampolgárnak alanyi jogon járó létminimum járadékról (Létminimum St.Andard Projekt 1984 W) vagy a Semleges Közel-Kelet-Európai Fegyvermentes Fluxus Zöld Zónához (SEKKEFFLUZZ) való csatlakozásról.

St. Turba Tamás ősellensége a hierarchia primátusa. Annak viszonyrendszereiből, tárgyi- és intézményes adottságaiból mindig igyekezett valahogy kikecmeregni. A heterarchiát, azaz az alá-fölérendeltséget felváltó mellérendeltség eszméjét a parlamenti demokrácia iránti szkepszis és az intézmények lerombolása helyett azok elfoglalása és radikális átszervezése (heterogenizálása) fűti. Ennek nyomán azonban látok egy távoli ideológiakritikát megfogalmazódni a radikális baloldalról a heterarchiával szemben, hiába a kezdeti rokonszenv. Amíg St. Turba az intézményeken keresztül tervez rendszerhackerré válni és meghaladni a hierarchikus társadalmi rendet, addig az állam teljes leépítésében érdekelt anarchoszindikalisták és antibolsevik kommunisták számára ez nem elégséges, mi több, rendszerkonformizmusnak számít. Ettől még természetesen a TNPU lázadásának természete nem változik, hiszen az öntörvény hajlama képessé teszi kilépni a fennálló rend feltételrendszeréből, és felszabadulni adottságainak súlya alól. Esetleg a teljes autonómia-harc iránya, módszere és végcélja mutat eltéréseket.

A sztrájk az individuális autonómia elérésének eszközeként a hierarchia és az anarchia közé ékelt rendszerelmélettel, a heterarchiával együtt St. Turba Tamás talán legnagyszabásúbb – rossz kifejezéssel – művészeti programjába, a Létminimum St.Andard Projekt 1984 W-be illeszkedik. Az LSP1984W „nem egy művész libidójának elbájoló önkifejeződése”, éppen ellenkezőleg: a munka nélküli túlélés, tehát a végtelen szabadság biztosítéka, melynek fedezetét az egyetlen destruktív költségvetés, a hadiköltségvetés garantálja. A minden állampolgárnak egységesen járó összeghez a térben is elhelyezésre került Egyetemes havi létminimum járadék kártyán keresztül volna lehetséges hozzáférni. A kártyákon kívül feltűnő, szándékosan magasra installált, önmagáért beszélő ALAPDEMOKRÁCIÁT, ALAPJÖVEDELMET, AZONNAL! transzparens és a kiállítás hátterében folyamatosan szóló Diszkófülkeellenforradalom 19 himnusza révén (In my country Nobody is working Tzip-tzop Tzip-tzop, In my country Everybody’s dancing Tzip-tzop Tzip-tzop) az environment –aktivizálva a látogatókat – bármikor rögtönzött táncra és tüntetésre hív.

St. Turba a duchamp-i profitidegenség és a Debord-féle szituacionista önidentifikációs szlogen, a „ne travaillez jamais” graffiti nyomán a radikális idealistákhoz hasonlóan egy új társadalmi osztály (Mutáns-osztály) megteremtését helyezte kilátásba. A holisztikus végcél pedig négy nagy, az egyetemes létezést körülölelő terület egyesítése: „a zsidó- keresztény-muszlim teológia a Monoteizmussal, a természettudomány a Nagy Egyesített Mezőelmélettel, a liberális ökonómia a Globalizmussal, a római jog Az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjával.”
11

St. Turba privát univerzuma az anti-esztétika tökéletlenségét artikuláló nyelvi-kommunikációs leleménnyel vált teljessé, aminek birtokában használója egy beavatást igénylő kódrendszert és tipológiát tudhat magáénak. Az intermediális nem-művészeti művészeti működés záloga a nyelv uralmának tisztelete és alkalmazhatóságának radikális kiterjesztése, valamint olyan vizuális információ közlése, amely a felfogható valóságot kirángatja önmagából.

Nem kérdés, hogy a magyarországi neoavantgárd gyökereiben tetten érhető antikapitalista hagyományból táplálkozó profitellenes nem-művészet művészet a látótávolságra került ökológiai katasztrófa miatt vajmi keveset veszített aktualitásából. Az viszont sokkal aggasztóbb, mit kezd mindezzel az a jóformán kritikai művészet-idegen kultúrafogyasztó réteg, amely a 2013 áprilisában a Ludwig Múzeumban rendezett Létminimum St.Andard Projekt 1984 W (avagy: Ez lett az egysejtűből) című kiállításon Rosa (F)Luxemburg maszkjában sündörgött.