Puklus Péter: Hős anya _ Alcím 

Kurátor: Szalai Borbála

Glassyard Gallery
2018. október 18 – 2019. január 19.

Míg az anyasághoz és az anyák kihívásaihoz kapcsolódó kérdések a feminizmus módszertani használatában már megjelentek a kortárs képzőművészetben, addig a férfiszerepekkel kapcsolatos művészeti pozíciók, különösen a férfiasság és az apaság közötti feszültség kevésbé artikulálódik a jelenkori művészetben. Puklus Péter A Hős Anya _ Hogyan építsünk házat? című legújabb sorozatából válogató kiállítása a Glassyard Galériában éppen ezért újszerű és merész vállalkozás: egy társadalmilag és politikailag rétegzett témához – amelynek része a gyermekvállalás, a szülőség és az apaság – kíméletlenül őszinte és zavarba ejtően intim nézőpontból közelít.

A „férfikutatás” elnevezésű társadalomtudományos rész-diszciplína a maszkulinitás társadalmi konstrukcióinak és a férfiasság sokféleségének vizsgálatát tette meg tárgyának, ennek mentén pedig néhány évtizede az apaság új koncepciója is megjelent a nyugati diskurzusban.1 A férfiszerepekkel párhuzamosan az apaszerepek is differenciálódnak, a többféle munkakörhöz és szülői szerephez való alkalmazkodás pedig jelentősen befolyásolja az új apaképek kialakulását. Az apaság mint sajátos férfiszerep a kortárs kultúrában is egyre nagyobb teret hódít, az irodalomtól (pl. Karl Ove Knausgård opusának 2. része),2 a blog-kultúrán át a számítógépes játékokig. Az apák egyre erősebb láthatóságának köszönhetően megkérdőjeleződni látszanak a tradicionális apasági modellek, és egyre elterjedtebb az ún. új típusú apaság, ami eltolódást jelent a tradicionális „kenyérkereső” apaszereptől, méghozzá a bevonódó apaszerep irányába. Sőt: ezzel párhuzamosan az apaság bekerült a férfiak önmegvalósításának és sikerességének fókuszába.

1

Anna Pilińska (szerk.): Fatherhood in Contemporary Discourse: Focus on Fathers, Cambridge Scholars Publishing, 2017

2

Karl Ove Knausgård: Szerelem. Harcom 2., Ford. Petrikovics Edit, Magvető, Budapest, 2017

Puklus Péter: Hős anya _ Alcím, (részlet a kiállításból), 2018 © Fotó: Kiss Imre

Puklus Péter határozott koncepció mentén válogatott fotósorozata a hegemón maszkulinitás és az átalakuló apaszerep közötti dinamikát tematizálja. A galériába belépve vizuálisan erős felütés fogadja a látogatót, amely rögtön idézőjelbe teszi és eltéríti a kiállítás címét (Hős anya _ Alcím). Az Erection (2016) című fotográfián a művész meztelen alakját látjuk, amint egy hatalmas, felfelé meredő tetőgerendát próbál felállítani – vagy épp megtartani: azt a pillanatot, amikor a gerenda súlya és az emberi erő feszül egymásnak. A gerenda kettős jelkép: egyrészt a patriarchális világképben a kizárólag a családfő kötelességeként tételeződő házépítés kelléke; másrészt fallikus szimbólum, az erektált nemi szervre emlékeztető tárgy, tehát az aktív férfiasság jelölője. A szó etimológiája tovább keretezi az értelmezést, az angol „erection” kifejezés ugyanis nem csupán a pénisz merevedésére használatos, hanem épületek vagy szobrok felállítására is. Sejthetővé válik, hogy itt a Hős (a férfi, a férj, az apa, a művész) heroikus küzdelméről, belső vívódásairól lesz szó, az erő és a gyengédség közötti vékony határmezsgyéről, és a hagyományos férfi szerepmodellek megkérdőjelezéséről.

A meztelen vagy félmeztelen férfitest (a művész teste) visszatérő elemként vonul végig az egész kiállításon. A meztelenség exponálása a művészettörténetben hagyományosan a női ábrázolásokra jellemző, a ruhátlan férfi az antik művészet kivételével évszázadokon át szinte láthatatlan maradt. A mitológiai hősök és a keresztény mártírok után a modernizmusban bukkan fel újra a férfiakt mint a férfi identitásválságát kifejező, a férfi társadalmi szerepének változását leképező jelenség.3 Puklus fotográfiai praxisában saját testének meztelen ábrázolása új motívum, a feltárulkozás, a szubverzió, a tradicionális kulturális mintákat felforgató attitűd eszköze. Korábbi munkáiban tudatosan játszik az aktábrázolási konvenciókkal, de szinte kizárólag meztelen női modellekről készít felvételeket, például a Lándzsavivő pózában megörökített Statue of a Left-handed Soldier vagy a Lying Female Body.

A lakás-galéria téri sajátosságainak és a kurátori rendezésnek köszönhetően olyan érzésünk támad, mintha egy család privát életterébe, intim hétköznapjaiba, hálószobájába, harcaiba, konfliktusaiba, veszekedéseibe csöppennénk. A jól megkomponált kiállítás a lemeztelenített valóságot tárja elénk, szókimondó, mégis sejtelmes képek sorozatát, erős installatív megoldásokkal és határozott dramaturgiával.

3

Ld. A meztelen férfi című című kiállítást, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2013. március 23 – június 30.

Puklus Péter: Hogyan rajzoljunk tökéletes kört?, 2018 © Fotó: Kiss Imre

Az első, neoncsövekkel megvilágított félreeső tér a műterem vagy dolgozószoba, az alkotás szentélye, ahová azonban beszivárognak az apasággal kapcsolatos terhek és kötelességek. Egy falról lehajló műtermi csendéletet ábrázoló fotón (Studio, 2018) feltűnik az Apa-füzet, az újdonsült édesapák „kötelező” olvasmánya, amely a korai apa-gyerek kapcsolat fontosságának felismerését hivatott segíteni. A Hogyan rajzoljunk tökéletes kört? című munkán a művész meztelen teste az archaikus kurosz szobrok szigorú, előre lépő pózában jelenik meg, amint e lehetetlen feladattal próbál megküzdeni. A művészettörténeti anekdota, miszerint Giotto így próbálta bizonyítani mesterségbeli tudását, azóta is a tehetség és a művészi tökéletesség allegóriája. A Puklus által rajzolt tökéletlen körrel átellenben a Végtelen spirál című rajzasztalból és egy 30 méter hosszú, szélein felgöngyölített papírtekercsből álló installáció kapott helyet. A saját kezűleg teleírt papír spirálmotívuma, a gyermeki írásjel monomán ismétlése és tökélyre fejlesztése a küzdelmes, megszállott és gyakran gépies alkotómunka szimbóluma.

A magasra installált lámpatestről készült fotó (Lámpa árnyékkal, 2017) átvezet minket a következő térbe, ahol a művész alvó önarcképei, párna és paplan mögé rejtőzködő teste utal rá, hogy hálószobai szituációba csöppentünk. A műcsoport indító képe egy szuperközeli, szűk képkivágással komponált önportré, amelyről az (öntudatra ébredt) művész néz farkasszemet a nézővel. A pszichologizáló igényességgel készült beállítások, a fotós tárgyakat megszemélyesítő tekintete a rejtőzködés, a problémák elől való menekülés, párna és paplan mögé bújás a valóságtól való elrejtőzés különböző stratégiáit jelenítik meg. A 35 műből álló sorozaton mindössze kettőn tűnik fel az anya – arc nélküli – alakja. Az Eredetek (2016) című fotó intim perspektívája Gustav Courbet a_Világ eredete című híres festményét idézi, melyen az anyaméh és a női nemiszerv az élet forrásaként jelenik meg. Puklus ízig-vérig naturalista képbe sűríti a szülés és a születés misztikumát, a fotó párdarabján pedig kisfia magzatpózba zárkózott, összefirkált testét látjuk. A Felix Rajza (2018) című fotográfia Robert Mapplethorpe híres sorozatának, a szabályos körbe komponált, „kettéhajtott” tökéletes férfitest (Thomas, 1987) allúzióját kelti. Puklus képeinek művészettörténeti referenciák mentén való értelmezése külön elemzést érdemelne, tudatosan komponált beállításainak vizuális utalásai az antikvitástól a jelenkori képzőművészetig ívelnek. Az Alvó önarckép IV., 2018 például Mladen Stilinović Művész munka közben (1978) című sorozatát hozza játékba.

Puklus Péter: Szürke ing, 2018 © Fotó: Kiss Imre

A Bunda – Tűzrakóhely (2018) című fotó a kiállítás egyik kulcsdarabja. A női bundába bújt apa, a crossdresserként megjelenő férfi tüzet őriz, a görög-római mitológiából ismert Hesztia, a házi tűzhely, az otthon és a család védőszentjének szerepébe bújik. A női szerepkör felvétele, a férfitest femininizálása (a rejtőzködő, háttal való beállítás ellenére) a hagyományos férfi szerepek felforgatásáról, a komplementer szülői szerepekről beszél, és a heteronormatív családkép kritikájaként is értelmezhető. A fotográfia megszokott keretezett kiállítási módjával ellentétben tárgyként a földre helyezve, domborítva jelenik meg. Ugyancsak a tárgyszerűséget hangsúlyozza a gyűrött Szürke ing című fotó, amelyen az ábrázolt témát, a gyűrött inget maga a hordozó, a meggyűrt fotópapír is megismétli.

Az installatív megoldások, a tárgyalkotás és a szobrászat Puklus fotográfiai praxisának állandó kísérő eleme, a fotókon megjelenő tárgyak és szobrok gyakran egyenrangú műtárgyként realizálódnak a térben. A Családi portré című sorozat szintén egy tárgyalkotási eljárást idéz, farönkökből láncfűrésszel faragott brutális Baselitz-i portréfejek azonban ezúttal kizárólag fotók formájában láthatók. Hogy miért épp ezt a rusztikus, már-már brutális, a művész keze által nem érintett alkotási módot választotta az idilli családi portré megmutatására? Indulat, energia, düh, szorongás – a családapára nehezedő terhek, érzelmek és ezek szublimációja sejlik fel a sorozatban. Egy következő képpáron a lábak kerülnek középpontba, a Harisnya (2017) című képen tűnik fel másodszor az anya arc nélküli alakja, amint gyermekét az ölében tartja. A járás megtanulása, mint a kisgyermek életének egyik legkomolyabb mérföldköve kerül párhuzamba a férfi lábak részletével, mint az apa lábnyomában való haladás, a mintakövetés szimbóluma.

Puklus Péter: Paplan, 2018 © Fotó: Kiss Imre

A Hős anya _ Alcím ciklus leghangsúlyosabb fejezete a házépítés témájára épül és telítve van bibliai szimbólumokkal. A tradicionális apaszerep legfőbb 21. századi konfliktusa a kenyérkeresés, áttételesen a házépítés, a család boldogulásához szükséges anyagi javak megteremtése, és a családi életben való aktív és asszertív részvétel között feszül Már a római időkben kialakult a pater familias figurája, aki a családot nemcsak uralta és birtokolta, hanem annak ellátásáról is gondoskodott. A gazdasági értelemben vett családfői szerep részben gazdasági konstrukció, részben azonban a társadalmat továbbra is uraló konzervatív értékek eredménye. Nem csoda, ha az apa nem lehetőségként, hanem teherként éli meg e ránehezedő, gondoskodó szerepet. A bibliai apakép ezzel szemben a szellemi iránymutató, lelki táplálékot is nyújtó, a család hitbéli szilárdságát biztosító családfő megtestesítője. Puklus munkái a történelmileg és társadalmilag kódolt tradicionális modellt kezdik ki, ennek terhe alatt rogynak meg, az ezzel kapcsolatos dilemmáit (a depressziótól a dühön át a haragig) tárják elénk kendőzetlen őszinteséggel.

A Hogyan vigyünk egy terhet? című fotón az apa a jó pásztor-ábrázolás pózában jelenik meg, vállán a gyermekkel. A példázat szerint az atya olyan, mint egy pásztor, aki úgy vezeti a családját, mint a pásztor a rá bízott nyájat. A felvétel szimmetriai középpontjába azonban nem is a művész és gyermeke, hanem vetett árnyékuk kerül. Az élet spirálját tartó kezet tartó kéz (2017) az igazi szőlőtőről (Fiú) és a szőlőművesről (Atya) szóló példázatot idézi meg. A bibliai motívumok mellett a szocialista művészet ikonográfiája is felfedezhető a sorozat egyes darabjain. A Romboló (2018) kalapácsos embere Bíró Mihály Tanácsköztársaság idején készült híres plakátját juttatja eszünkbe, amint épp az ajtózárat készül szétverni (az ajtó pedig az újszövetségi példázatokban a mennyországba való bejutás szimbóluma). Ugyanez a férfierő és indulat köszön vissza a Düh (2018) című mdf lapból készült munkán és a kalapács párdarabja,a szocialista művészet másik jelképe is feltűnik. A művész fotókat előkészítő vázlataiból kimerevített figura egyik keze lesújt, a másik sarló formát ölt. Mindkettőben a forradalmi hevület, az avantgardista attitűd elemi feszültsége, a hagyomány és a konvenciók lerombolásának ösztöne érezhető. A fotós tekintete által megszemélyesített tárgyakként tűnnek fel a házépítéshez szükséges elemek és eszközök, a tégla, a kalapács, a fűrészbak és a gerenda, ez utóbbi nem csak fotón, hanem fizikailag is megjelenik a térben a kiállítás dramaturgiai tetőpontját nyújtva. A teret átlósan átszelő gerenda Krisztus keresztjeként feszül az utolsó stáció helyszínén. A Szeretkező fűrészbakok, a Slicc és az Erekció II. című munkák már a családon belül helyreállt harmóniát, a házastársak közötti libidináris energiák egyensúlyba kerülését vetítik előre. A kiállítás egyik legerősebb képe, a Kősziklára építsd a te házad szintén a Biblia nyelvén szólal meg. A Hős belenyugszik sorsába, lehajtja fejét, vállalja a kőszikla (Péter apostol) szerepét, amire neve is determinálja, a véletlenszerűen benyúló gyerekkéz motívuma pedig nyugvópontra helyezi küzdelmes, megpróbáltatásokkal teli útját.

Puklus Péter: Végtelen spirál, 2018 © Fotó: Kiss Imre

Puklus az apává válás megrázó élménye által inspirált fotósorozata mélyreható önvizsgálat, szó szerinti és áttételes értelemben vett önélveboncolás. A kiállítótérben fragmentáltan elhelyezett testrész-fotók, mint a fej (Apa portréja, Alvó önarckép, Kősziklára építsd a te házad), a felsőtest (Szürke ing, Bunda – Tűzrakóhely), ágyék (Slicc), és a Lábak a maszkulinitás dekonstrukciójának szemléletes példája. A „férfi”, a „férj”, az „apa”, a „művész” szerepének problematizálása és differenciálása ezeken a testrészleteket ábrázoló fotókon keresztül válik értelmezhetővé. Az új férfiszerep ugyanakkor új lehetőségeket és az apaságban kibontakozó önmegvalósítás esélyét, az alkotói energiák maximális kiaknázását kínálja a férfiaknak. A sorozat az alkotói munkára, a karrier mibenlétére is reflektál oly módon, hogy a művész saját családi környezete, hétköznapi cselekvései szolgáltatják a művek témáját, helyszínét, megvalósításának formáját és módját. A The Hero Mother – How to build a house visszaigazolást nyert, meghozta számára a nemzetközi elismerést, 2018 szeptemberében elnyerte a rangos Images Vevey fődíját.4

A jelenlegi politikai diskurzus kontextusában, amely a gyermekvállalást vonzó termékként, „életre szóló kalandként” promotálja a személyes hangvételű, a apaság mibenlétét nem konvencionális módon közelítő kiállítás határozott állásfoglalás, a propagandisztikus és szentimentális családfelfogás ellen-narratíváját nyújtja. A “the personal is political” feminista szlogen András Edit újraértelmezésében pedig Puklusra is érvényes: a személyes férfikézben is lehet politikus.