Afganisztán, tegnapelőtt, tegnap és ma…

Le Rire des Amants fotókiállítás

Amikor a párizsi Pavillon Carré de Baudouinben megnyílt az Afganisztánról szóló fotókiállítás, még senki sem gondolta, hogy az utolsó évtizedek afgán háborúktól, szenvedéstől terhes történelmét felidéző fotográfiák a romba dőlt házakról, áldozatokról, hontalanná vált menekülőkről mennyire mást jelentenek majd a néhány héttel későbbi látogatók számára. Mindaz, amit korábban bennünket nem érintő közönnyel, jobb esetben távolságtartó empátiával néztünk, azt most egy európai országban zajló háború tudatában képessé váltunk mélyen átérezni.

A kurátorok a kiállítás címét, a Le Rire des Amants (Szerelmesek nevetése) Sayd Bahodine Majrouh (1928–1988) egyik könyvéből kölcsönözték, amelynek főszereplője két halálra ítélt fiatal szerelmes, akik az utolsó percig mosolyognak egymásra. Sayd Bahodine Majrouh az egyik legjelentősebb afgán költő, író, a filozófiai doktora, a kabuli egyetem irodalmi tanszékének professzora és nem utolsó sorban jelentős folklór kutató volt. 1980-ban a szovjet megszállást követően Pakisztánba emigrált, ahol 1988-ban gyilkosság áldozatává vált. Írásaiban, amikből egy idézeteiből összeállított videóban kapunk ízelítőt, a líra, a filozófia és fikció ötvöződik. „A szépség, a szeretet és az igazság a diktátorok ellenségei” – olvassa a narrátor Majrouh egyik könyvéből, az Éjszakai utazóból.

A legismertebb résztvevő az Iránban született, Reza Deghati (1952) világszerte ismert nevén, Reza. Az Iszlám Forradalom elől menekülve 1981-ben Franciaországban telepedett le, de szinte állandóan úton van, fotóriporterként járja a világot. Különösen közel áll hozzá Afganisztán, ahol 1990-től hosszabb ideig az ENSZ égisze alatt dolgozott, 2001-ben pedig Kabulban afgán fiatalok számára létrehozta a média és kommunikációs ismereteket oktató Aina nevű civil szervezetet. Nevéhez fűződnek a „Panchir oroszlánjáról”, Massoud parancsnokról készült legmarkánsabb portréfotók. Miközben Reza felvételei háborúkról tudósítanak, ő a béke fotográfusaként határozza meg magát. Valóban, miközben képein a pusztító harcok fizikai és lelki nyomait tárja elénk, mindig felmutatja a humanizmusba vetett hitét, az emberek iránti szeretetét. Jó példa erre a kezdetleges ágyún ülő, puskájára támaszkodó, háborúba belefáradt afgán férfi alakja vagy egy másik fotóján a fenyegetettségben, nyomorúságos körülmények között békésen alvó kisfiú.

A Reza által létrehozott Aina-szervezet növendéke volt Massoud Hossiani (1981). 2011-ben egy 80 áldozatot követelő kabuli robbantásról készült fotósorozatával 2012-ben World Press Photo-díjat kapott és elnyerte a Pulitzer-díjat is. Egyszerre megrendítő és felemelő a vérfürdőről készült fotókkal szemben sorakozó, a természet erejéből merítő, virágot, gyümölcsöt, a tavasz érkezését ábrázoló szériája. A sok szörnyűséget látott fiatalember szavakban is megfogalmazza a kilátástalanság és a remény közötti vívódását: „Rossz helyen születtem, rossz helyen nőttem fel. Rossz helyen élek, rossz helyen dolgozom”, míg a szemben levő falon ezt olvassuk: „A nap nem bújik el örökre”. Naseer Turkmani (1990) az Afgán Fotográfusok Szövetségének tagja. 2021-ben el kellett menekülnie Afganisztánból, de jól induló fotográfusi karrierje csak rövid időre szakadt meg. Jelenleg Marseille-ben él és dolgozik, kiállításokon vesz részt, emellett az arles-i fotóiskolában képezi tovább magát. Afganisztánban leginkább környezetét fényképezte, vidám és elkeseredett arcokat, hétköznapi mozzanatokat, fekete-fehér felvételein pedig városi és természeti tájakat.

A három női fotográfus afgán nőknek szentelt felvételei a nagyteremben kaptak helyet. Roshanak Ostad (1977) festő és fotográfus fekete-fehér felvételeit ráfestéssel tesz teljessé. A sötétségből, szürkeségből előtörő erős színek az afgán nők eltökéltségére és bátorságára utalnak. Roya Heydari egy ideig az Afgán Rádiónál dolgozott, rövidfilmeket készített, az utóbbi években pedig kizárólag fotózással foglalkozik. A vidéket járja, és ahogy nyilatkozta: „Igyekszem pozitív képet közvetíteni Afganisztánról, a világnak meg kell ismernie országunk valódi arcát”. Felvételeit az afgán nőkről nem kis nehézségek árán készítette, mivel vidéken még mindig a burka és a fátyol viselete az elterjedt. Ahhoz, hogy megmutassák az arcukat, bizalmukba kellett férkőznie, és ez sok időt igényelt. A megindult demokratizálódás után, 2021-ben, a tálibok visszatérésével újra rosszra fordult a helyzet, és neki is el kellett menekülnie.

Fatima Hossaini jelenleg is Kabulban él, fotóriporter, performer, kurátor, a Mastooraat művészeti szervezet alapítója, a nők jogainak védője. Felvételei szintén a konszolidáció idején készültek. A különböző régiók hagyományos viseleteibe öltözött fiatal nők olyan megkapóan szépek, hogy akár egy szépségverseny résztvevőinek gondolhatnánk őket. Kabulban elkapott felvételein autót vezető, cigarettát szívó, kávéház teraszán ülő, táncoló nők tanúskodnak arról, hogy ha lehetőségük lenne rá, az afgán nők is épp olyanok lennének, mint a világ szabad országainak polgárai. Képekben kifejezett üzenetének szimbolikus rezüméje az a fotó, ahol egy európai módon öltözött nő kézen fogva vezeti egy arcot is elfedő burkát viselő társát, „úton a szabadság felé”.