A nagy plazmódium

Gyönyörű, halott madár, egy róka teteme, egy elhullt dámvad feje. Egy kezdetben kétségbeesett, ám egyre magabiztosabbá váló, szorgalmas ujj, egy női kéz, ahogy megpróbálja visszabűvölni a holtat az életbe. Vajon honnan tudja, mi a dolga? Mágikus női rítus, belső, titkos szertartás, intim tudás. És technikai. Hiszen mindezt földre helyezett képernyőn nézzük. Vessük a tekintetünket a földre, amelyből vétettünk, ha már az égbe nem tudjuk emelni. A holt állatok fotói zselantintestet kaptak, az élet pulzálásának illúziója, az életrekeltés esélye így megsokszorozódik. Élettelen élet: ez a paradoxon a kiállítás címe. Egyre élettelenebb életet élünk, a virtuális valóság birtokba veszi az emberi intimitást. A szennyeződés, a szennyezettség élvezetes és szép. Különben miért szeretnénk annyira, miért akarnánk fokozni?

Régóta sejtettük, hogy tiszta természet nem létezik. A romantika menedéke vagy az antik költészet idellje mindig is álomvilág volt, és az is marad. A modern környezet és a kortárs természet evidens része a szemét, a szennyeződés. Ráadásul kivonhatatlanná, szinte elkülöníthetetlenné vált, nem is beszélve a digitális szennyeződésekről. Permanens fenyegetettségben élünk, írják, az emberiség története egy lelassított apokalipszis benyomását kelti. A fenyegetettség túlnő azon, amit elemi létszorongatottságként szoktunk megnevezni. Kibiztosított kézigránát pulzál a szív helyén, ahogy itt, a terem közepére helyezett képernyőn is látható. Képlékeny gránát ez, izma van, mintha élne. Egy zselatinba transzformált fotó illúziós játéka. Lám, így kel életre az élettelen.

„Nem játék a világ! Látni, teremteni kell” – hirdeti a költő imperatívusza egyetlen pentameterbe szorítva. A művész dolga a látás, a művészi teremtés, de a világgal űzött sokszor nagyon komoly játék is. A képzőművész dolga, hogy okosabban és esztétikusabban lásson, ahogy mi, és hogy okosabban és esztétikusabban láttasson. A megsokszorozott szem világát éljük, egyszerre tapasztaljuk meg a látványok tünékenységének, sérülékenységének rettenetét és a látványburjánzás agresszióját. Zavarban vagyunk, mert a mesterségesen generált és a természetes látvány különbségei egyre bizonytalanabbak. A kollektív tudat is képekben szól hozzánk. Szerencsés esetben gombnyomásokkal irányítjuk, befolyásoljuk a látványmennyiséget és minőséget. És dokumentálunk fáradhatatlanul: fotók, videók őrzik az emlékezetünket. És másokét. De meddig?

Kosziba Klaudia & Szőke Erika: Élettelen élet, At Home Gallery, Somorja, részlet az installációból – A világ szíve című videó, nemezelt és színezett gyapjú, tv képernyő © Fotó: Szőke Erika

A nyálkagomba birtokba veszi mind a napi politika emblematikus képeit, mind a mesterséges intelligencia segítségével előállított fotókat, mind a köznapi létezés intim felvételeit. A nyálkagomba intelligens lény: mozgása, szerveződése, biológiai megjelenésének geometriája, térkitöltő és önfenntartó stratégiája bámulatos. Kicsiben szimulálja a nagyot, a kozmikus szerkezeteket, a test, a növények érhálózatát, idegrendszerét: létmódja szimulációs esettanulmányok alapját képezi a tudomány, a hálózatelmélet számára. A sokfejű nyálkagomba, mely a szkleróciumából felébresztve, az élelem után kutatva egy sokfelé ágazó, bonyolult struktúrát, úgynevezett plazmódiumot hoz létre. A szklerócium egy megkeményedett képződmény, amelyet bizonyos típusú organizmusok alkotnak az időjárási szélsőségek túlélése érdekében. Ezt a fantasztikus mozgást, a túlélési stratégia egyes megnyilvánulásait és fázisait számos videón fogjuk látni. Ez a titokzatos szkriptet követő biotérképészet már önmagában véve is képzőművészeti alkotásnak hat. A célelvű, az öncélú esztétikumra kevéssé hajlamos természet azonban a megkeményedett micéliumot tápanyagraktárként is hasznosítja. Kosziba Klaudia és Szőke Erika ezt a térfoglalást a kulturális emlékezet és a jelen képeire szabadítja, és egy tudatarcheológiai mechanizmust hoz működésbe, szerves és szervetlen, materiális és testi kerül interakcióba, az apokaliptikus pusztulás előérzetét reménnyé transzformálja a szklerócium mágikus bölcsessége.

A szklerócium legyőzi a mesterséges intelligencia generálta apokaliptikus fotókat, igaz, közben a felmelegített zselatin szétolvasztja az intim emberi világ dokumentumait is. Zselatinba transzformált fotók változnak át absztrakt műalkotásokká, a látványt egy másik váltja fel, ahogy az események elmosódnak az emlékezetben, módosulnak a tudatban. A történelem feloldódik, szétfolyik, a matéria visszatér egy nagy, kozmikus egységbe, melyre többé már nincs rálátásunk. Örök átváltozásban élünk: ezt ki tudná jobban, mint épp Kosziba Klaudia, akinek művészetében az átváltozás alapmotívum. És ki tudná jobban, mint Szőke Erika, aki a létezés lenyomatait kenyérbe süti, zselatinba transzformálja, aki rendületlenül bízik az élesztőgombák és a nyálkagombák mitikus, metaforikus erejében?

Ételosztás. Rászoruló, elesett emberek sorakoznak szánalmas edényeikkel. Itt és most, ezen a kiállításon a szklerócium megeteti őket. A nyálkagomba az edényekbe tett zabpehely felé tart, miközben pulzáló mintázatokkal, lüktető hálózatokkal gyönyörködteti a szemünket. Közben magunk is a sárga különféle árnyalataiban pompázó szkleróciumimitációban járunk, egy pragmatikus, spontán, pozitív célzatú rendszer részei vagyunk. A nyálkagombák közös táplálékraktárat hoznak létre: az emberiség képtelen etetni a saját fajtáját. Az éhezők arca helyén bíztató gombagóc.

Kenyérbe sütött, eltorzult világtérkép: esztétikai alapú földtörténet. A képkereten túldagadó kovász ereje. Képkeret a képernyőben, élettelenbe zárt élő, virtuálisba zárt élettelen. Nincs hermetikus bezáródás. Szőke Erika munkáinak egyik alapmotívuma a kovász: a termékenység, a szaporulat, az egybetapasztás és az egybetartozás ősi jelképe. A kovász és a szklerócium ezen a kiállításon jut először közös metaforikus nevezőre.

Mintha egy természetfilmben járnánk, vagy virtuális terekbe nyernénk bepillantást, mintha lelepleződne valami, amit eddig is sejtettünk, valami borzongtatóan szép. Pilinszky János Kenyér című versének egyik részlete jut eszembe: „mindhalálig táplálni a pépet, / a kezdetben oly semminek tűnő / kenyérbelet, amit idővel / rátapasztok arra, ami a legtöbb, / attól fogva mindennek vége van.”

Nézem a gomba, a kovász gondosan rögzített munkáját, és nézem a tiszta gyapjúból gondosan megformált metaforikus plazmódiumot.
A szívként pulzáló kézigránát folyamatosan megrémít. De szerencsére látom a pusztítás, a felszámolás lehetőségei és agressziója mellett az építés, az átváltoztatás, a táplálás, és a remény hadmozdulatait is. Mert van remény, figyeljék meg: a gomba például a New York-i szabadságszobrot nem tudja benőni.

Nagyon egyszerű, tiszta és esztétikai értelemben kifogástalanul megformált az az üzenet, melyet ez a kiállítás közvetít. Egy nagy plazmódium-tér potenciális tagjai vagyunk: halmozzuk fel, sokszorozzuk meg, tegyük mindenki számára elérhetővé közösen, együtt az itt felkínált művészi táplálékot.