A maszkulinitás otthonos labirintusa

A Budapest Galéria középkori terei remek alkalmat kínálnak a „dobozolásra”, a színpad- vagy szentélyszerű komponálásra, a fokozó adagolásra, a termenkénti „meglepetésekre”, vagy például (hogy a kiállítás címére utaljak) a labirintusmetafora kiteljesítésére. Hopp-Halász Károly és Dallos Ádám közös kiállítása izgalmas dramaturgiát követ (a kurátor Kollár Dalma Eszter): előbb váltakozva hagyja szóhoz jutni a két művészt, majd fokozatosan egybeereszti őket. Szerencsére, hogy ismét a címre utaljak, ez nem Minótaurosz (azaz Aszterión) és Thészeusz végzetes találkozása. Itt legfeljebb Thészeusz a maga belső, intimizált bikaszörnyével találkozik. A kialakított dramaturgia csúcspontja nemcsak arra szolgál, hogy a látogató megbizonyosodjék arról, hogy vajon jól észlelte-e a közös vonásokat, érti-e a párbeszédet, hanem arra is, hogy a folytathatóságot demonstrálja, hogy a mester–tanítvány viszonyon felülemelkedve megmutassa egy máig kivételesen szubverzív beszédmód, a permanens másság energiatartalékait.

Az első terem egyik falán olvasható egy kinagyított email üzenet is, melyben Hopp-Halász szabad kezet ad Dallos Ádámnak egy közös narratíva megteremtéséhez. Ebben a rövid üzenetben van ugyan némi játékos figyelmeztetés is: Horváth inti Dallost, nehogy a galéria tereiből „amszterdami pip show blokkok” legyenek, ám gyorsan vissza is vonja a megjegyzést, mintegy elismerve, hogy még akár ez is „érdekes megközelítés” lehet. A leselkedés, a kukkolás, az eredendő kíváncsiság a vágy fokmérője is, melyet a látvány, a vizualitás és a rítus egyaránt ösztönöz. Ez a vágy motiválja végül is a képzőművészet iránti kíváncsiságot is, minden szem a látvány nyílt vagy titkos szabadsága után sóvárog. Önmagunk nárcizmusa pedig a másikban, a jelképekben, formákban keresi szerelme tárgyát, miközben mindent tükörnek lát. Hopp-Halász Károly és Dallos Ádám művészi elgondolásai is, ami a testhez, a maszkulinitáshoz és a hagyományhoz való intim viszonyt illeti, gyakorta tűnnek egymás modifikált tükörképeinek. Hopp-Halász nevezetes magaslesei is egyszerre a hatalom tekintetének, azaz az ellenőrzés és a kukkolás lehetőségeinek képletes ácsozatai voltak. Mindkét művész testművész is, mindkét művész értelmezhető a maszkulinitás magánmitológiája felől és a tárgyhoz köthető művészettörténeti genezis irányából is. Meglepő módon Dallos választja a konzervatívabb művészi formát: Hopp–Halász szívesen reflektál a nagy, szubverzív elődök (itt most főként Robert Mapplethorpe és Yves Klein) vizuális gesztusaira. Dallos inkább a klasszikus, az antik mitológia korrekciói felől közelít, azaz az ő párbeszéde inkább a ráhangolódásé, míg Hopp-Halászé a kontrasztív, rituális, modifikált ismétlésé. A festmény materiális jelenléte egészen másként hat, mint például a különféle beavatkozásokkal modifikált, kimerevített képernyőként ható fotóé. A festés harsány expresszionizmusa és a színhatások ünnepélyes, szinte szakrális ragyogása felszámolja azt a geometrikus arányosságot és letisztult egyszerűséget, azt a fókuszba állított minimalizmust, melyre Hopp-Halász törekszik. Épp ez a jól működő ellenhatás a kiállítás egyik legkülönösebb, legérzékibb tapasztalata.

Halász Károly Tiltott, Tűrt, Támogatott (1980) című klasszikus alkotása egyszerre másságdetektor és politikai pamflet: végtelenül letisztult testpoétikája és zavarba ejtő klasszicizmusa maga a testet öltött klasszikus szépség. A fürdőkben használt ágyéktakaró, mely a kép meghatározó elemeként a rejtés mozzanatát erősíti fel, maga is műalkotássá válik. A kitakarás, a cenzúra, a képmutatás eszköze lesz, miközben épp általa emelkedik ki a cenzúrázott test enigmatikus harmóniája. A szoborszerűségbe és a technikai tökélybe kövülő férfitest antikizáló gesztusaival szembeállítva valóban idegen a korlátozás gesztusa, ugyanakkor a hatalmi mechanizmusok leképeződéseként is tekinthetünk rá. A vörös felület, mely a művet a kiállításon magába foglalja, nyilvánvaló politikai utalásnak hat, de a tér intimitása a fürdőkörnyezetet is megidézi. Az Aczél György-féle TTT híres korlátozásrendszere amellett, hogy a szabadságot determinálja, ebben az összefüggésben az erotika és a hatalomgyakorlás foucault-i összefüggéseit is kidomborítja, ugyanakkor a normává emelt stratégiát az alternatív identitások kódrendszere bizonyos mértékig kijátssza, ugyanis a démonizált nemiség az intim sérülékenység kiiktatásának köszönhetően szinte heroikusssá növelt hipermaszkulinitássá válik. Az Alföldi-fotógyűjtemény e kimagasló alkotását érdemes a gyűjtemény egy másik darabjával együtt értelmezni: Dallos Ádám hatrészes Önarcképével, mely egy fiatal fiútest, a saját test arctalanítását, illetve arcrongálását teszi meg tárgyául: az identitásredukálást és a korlátozó pusztítást emeli esztétikai kihívássá, hogy a megsemmisítés, a retusálás, a kikaparás, az átfestés egyes fázisait a szabadsághoz való hatalmi viszony általános viszony rítusává tegye. Ez a sorozat 2005-ben készült: a társadalmi dimenzió helyére az én destrukciója és önkorlátozása lép mint pszichikai aktus, a másság elfedésének lehetetlen és tragikus kísérlete. Hopp-Halász műve az arcot színre sem viszi, helyette a test válik az ön-azonosság én-képző gesztusává, de a rejtőzködés poétikája sem igényel destruktív beavatkozást.

A harmadik terem Hopp-Halász Yves Klein hommage-ának van szentelve. Két vörös testnyomat és a hozzá vezető rítus dokumentálása alkotja a kompozíciót. A modell és a művész együttműködése természetszerűleg modellálja a hatalmi pozícióból irányító, a belső koncepciót megvalósító művész és a modell fölé- és alárendelt viszonyát. A modell meztelen, összefestékezett teste különféle pózokat vesz fel: az egyik például Mapplethorpe 1980-as Ajitto-sorozatát és Hippolyte Flandrin klasszikus, a meleg szubkultúrában emblematikussá vált tengerparti férfiaktját, illetve akár az őt utánzó Wilhelm von Gloeden hasonló munkáját idézi. Ebben az egyetlen fotóban felismerhető a kulturális emlékezet termékenyítő mozgása, de az allúziók száma még jócskán megsokszorozható. A lényegi vonás azonban nem az utalásfolyamat nyomon követése, hanem a férfitest absztrahálásának, a nyomhagyás biológiájának, a materialitás érzékelhetőségének megragadása. A vörös lenyomatok intimitása ugyan nem tud a felismerhetetlenségig feloldóni, de a rítus fotódokumentációja nélkül az enigmatikusság vegyértékeinek száma szinte a végtelenségig sokszorozódhatna. Klein kékje helyébe ugyan a piros lép, a nyomatok sejtelmessége, Rorschach-tesztszerűsége közös vonás marad. Yves kék női lenyomataival genderkontrasztot is alkotnak Hopp-Halász piros férfitest-lenyomatai, hiszen itt a hagyományosan lányos és fiús színek tudatos cseréjéről is szó lehet.

A negyedik a találkozás terme: Dallos Ádám két festménye egy Hopp-Halász giclée nyomattal kezdeményez párbeszédet. A Hopp-Halász mű egy intim pillanat, egy hátcsók geometrikus aránytanát örökíti meg, a modifikált és kiegészített, kissé archaikusabb fotótechnikákat idéző felvétel mintha a gőzfürdők erotikus páráját őrizné, miközben az egzakt geometria is birtokba veszi a látványt a reneszánsz aránytan grafikai vázlatait idézve. Dallos Bika-ruha című festménye káprázatos dinamikával kelti a befogadás, az erotikus birtoklás képzetét: az erotika maszkos játékait, karnevalizálódását mutatja, és egyben a mitológiai áthallások mellett leleplezi a bikamotívum egy újabb aspektusát is, mégpedig a Bika csillagjegyben született művészhez kötődő személyes szerepjátszásét is.

Az ötödik teremben Dallos fiúi újabb alakot öltenek: az egyik „örvénylő” kígyóban végződik, akár egy tengeristen, a másik pedig pillangóvá válik. Mindkettő az állati rész hatalma alatt áll, mert épp ebben a rejtett, nem emberi entitásban koncentrálódik a szabadság vágya. A két festmény kivételesen szerencsés választás, hiszen a szörnyszerű, masszív szépség súlyos energiái és a könnyű törékenység éteri képzetei találkoznak itt.

Hopp-Halász Károly két kivételesen explicit munkája (mindkettő Dallos Ádám tulajdona) cím nélküli alkotás: az egyik egy műtermi tisztelettel fotózott péniszt, a másik egy köldökig kúszó, organikusan burjánzó szeméremszőrzetet ábrázol színes, kubista-minimalista „takarások” és színfelületek felhasználásával. Mapplethorpe vagy újabban Matthias Herrmann péniszfotói rokoníthatók valamelyest a kompozícióval, ám Hopp-Halász a fókuszálással és az intim aránytan látványossá tételével nem is annyira testpoétikai, mint inkább konceptuális elgondolások részévé avatja az organikus formát, miközben a kompozíciók struktúraelemzéseit a színek és formák súlyozásával, kiemelésével, kisebb-nagyobb, egymást „veszélyeztető” és kiegészítő térfoglalásaival végzi el. A látvány mellett a látvány birtoklása is tematizálódik itt: a látvány tulajdon, a látványt nemcsak a megmutatkozás vágya, hanem a tulajdonos bizalma teszi nyilvánossá. A közzététel hatalmi gesztus és felvállalás, párbeszédkísérlet és azonosulás egyszerre. Nyílt és tiszta beszéd, a szabadság érzékiségének olthatatlan vágya.

Dallos Ádám: Butterfly (Cutting Wings from the Skin) Pillangó (Bőrből szárnyakat vágni), 2023, olaj, vászon, 200×160 cm © Fotó: Áment Gellért