Káldi Katalin: Tökéletes hatos

Budapest Galéria
2019. december 6 – 2020. január 19.

(Kétség)

Minden gondolat kiindulópontja a kétség. Egyfajta eldöntetlenség és bizonytalanság. Ha nem lenne kétség, úgy sejtem, nem lenne értelme gondolkodni sem. A kétértelműség és a sokértelműség ennyiben termékenyebbnek tűnik az egyértelműségnél. Az egyértelműség nem kiindulópont, hanem inkább végcél. A feladat: egyértelműen fogalmazni a sokértelműségről, vagyis egységbe foglalni a kétséget. Számos művész írt és beszélt arról, hogy alkotófolyamatának kiindulópontja a termékeny kétely, célja pedig a gondolati és formai tisztaság.

Káldi Katalin: Tökéletes hatos, Budapest Galéria (részlet a kiállításból) © Fotó: Eln Ferenc

Az egység és a kétség Káldi Katalin művészetének kulcsfogalmai közé tartozik. Zsikla Mónika monográfiájából kitűnik, hogy már legkorábbi, 1996 körüli alkotásait is ezekhez a fogalmakhoz kapcsolta, később, DLA disszertációjában pedig kitüntetett figyelmet szentelt a kifejezéseknek. A kétség szóalak visszavezethető a kettősségre, éppúgy ahogy az angol – valójában latin eredetű – doubt összecseng a double-lel és a német Zweifel a zwei-jal.

Káldi Katalin művészetének gyakran visszatérő alapelemei, moduljai a kettős alakzatok. Például a kétvégű súlyzó, amely első pillantásra banálisan egyértelműnek tűnik festményein és plasztikáin, ám második pillantásra sejtelmesen sokértelművé válik: csonthalmazzá, molekulák stilizált részletévé, a szerves és a szervetlen világ struktúráinak tőmondat egyszerűségű ábrázolásává. Két egymással azonos, mégis ellentétes pozíciójú forma – ha úgy tetszik, két alapprincípium – egyensúlyának képévé, képletévé, egyenletévé, amely mintha az ellentétek egyesülésének, a kétség egységgé válásának alapsémája lenne.

Káldi Katalin: Tökéletes hatos, Budapest Galéria (részlet a kiállításból) © Fotó: Eln Ferenc

Más esetekben nem egy súlyzó, hanem maga a kettes szám válik a világ egészének alapegységévé, amelyből olykor pálcikaemberek (csontvázak?) tömege, máskor egy dombos tájkép bontakozik ki. A formákat a kettes szám és annak hiánya, illetve a szám tónusfokozatainak kifinomult festői játéka artikulálja. A számok az összes létező entitás alapegységeként lebegnek, úsznak a definiálatlan térben. Eszünkbe juthat, hogy bármi – lényegében az univerzum egésze – leírható bináris kódok rendszerével, gondoljunk a hétköznapjainkat uraló digitális világra. A digitális a latin digitus szóból származik, ami eredetileg ujjat jelent. Az ember éppúgy a kezével és az ujjaival számol, ahogy a kezével és az ujjaival fest: az intellektuális tevékenység mindkét esetben összekapcsolódik a taktilis érzetekkel.

Káldi Katalin: Tökéletes hatos, Budapest Galéria (részlet a kiállításból) © Fotó: Eln Ferenc

Sokszor azt érzem, hogy Káldi Katalin nem mást csinál, mint számol a térben és számol a síkon. Tudatosan és öntudatlanul is sorban halad: 1, 2, 3, 4, 5, 6, a számostól a számtalanig, a végestől a végtelenig, a mérhetőtől a mérhetetlenig. Olykor játékosan felcseréli a lépéseket, és ezáltal megbontja a monotóniát. A látszólagos hiba, a szabálytalanság a szabályt erősíti, egyúttal tompítja-ellensúlyozza a didaxist. Káldi Katalin számol az alkotófolyamatba kódolt véletlenekkel és esetlegességekkel, és ezáltal leszámol a tökéletesség illúziójával. Mindemellett leszámol bizonyos festői hagyományokkal is. A festészetét uraló monokrómia magában rejti a klasszikus táblakép-fogalommal kapcsolatos kétségeket. Káldi Katalin azonban nemcsak megidézi a monokróm festészetet uraló kételyeket, hanem meg is kérdőjelezi azokat – az általa ábrázolt kétség önmagában is kétséges.

A kétség fogalmába kódolt kettősségen töprengve felmerülhet bennünk, hogy az európai kultúrát évezredekig meghatározó metafizikus gondolkodás sem más, mint egy bináris rendszer, amely szembesíti az anyagot a szellemmel, a testet a lélekkel, a dolgokat az ideákkal. Káldi Katalin legújabb műveinek a tárgyai ideális formák és azokhoz köthető számok. Ezek a szükségszerűen elvont dolgok azonban minden esetben hangsúlyosan anyagszerű formát öltenek.

Káldi Katalin: Tökéletes hatos, Budapest Galéria (részlet a kiállításból) © Fotó: Juhász G. Tamás

Csábító lenne innen továbblépve Káldi Katalin művészetét tézisek és antitézisek dialektikus játéktereként leírni. Mindez azonban végképp eltérítené figyelmünket magukról a művekről. A festők többnyire nem filozófusok. Elsősorban nem a szavakkal, hanem az anyaggal van dolguk. Káldi Katalin is küzd az anyaggal. A gipsz törékenységével és súlyával. A héjszerkezetek lebegésével. A pigmentek száradási idejével és eltérő tulajdonságaival. A mozaikrakás évezredes technikáiban rejlő technikai buktatókkal. Az anyag mérhetőnek tűnik (van tömege, van térfogata), mégsem megszámlálható. Csak az anyag legjobb ismerői tudják megállapítani, vajon hány tubus festék terül el a vásznon, vagy mennyi folyadékra volt szükség a gipszfelület megkötéséhez.

Káldi Katalin a számosságot a számtalannal artikulálja. A mozaikrakás nem más, mint egy sík feldarabolása, majd újrarendezése a darabokból. A mozaikszemek számszerűsíthetők, szabad szemmel mégis alig megszámlálhatók. A ragyogás maga sem megszámlálható és kiszámítható. A látvány egzakt, kimért, körülrajzolt, mégis folyamatosan változik a beeső fény függvényében. A mozaikszemek meg-megcsillanó darabjai, a festmények selymes felülete és a pigmentek mikroszkopikus redői az adott napszaktól, nézőponttól függően másként-másként jelennek meg.

A látvány egyértelműen adottnak tűnik, valójában mégis kétséges.

Káldi Katalin: Ragyogás I., 2019, olaj, vászon, 40×50 cm © Fotó: Eln Ferenc

Ragyogás

A tökéletesség kápráztat, ragyog felénk. A ragyogás távolságból érkezik. Eléri a szemlencsét, azon keresztül a fejünk legbelsejét, de a bőrt nem, nem tapintható. A távolságok áthidalásához idő szükséges, bármilyen rövid is. Egy nem mérhető kiterjedés, intenzív jelenvalóság. A ragyogás a kristályszerkezetek hűvösségével és a hőkibocsájtás melegével egyszerre rendelkezik, ahogy a spektrum összes színével is. Van iránya is, de mértéke nincs.

A kék egy határozatlan szín. Maszatos, híg. A novalisi kis, kék virágoktól tekintsünk most el, kicsi a felületük. A kék nem tud sugározni, anyagot, hőt nem közvetít. A józan ember idegenkedik tőle, azon tűnődik, hogy meg kellene tőle szabadulni. Ez a nagy semlegesség mégis csak felhasználásra vár, annyira semleges, semmi, hogy az egy pontra (vagy ezt magam sem tudom eldönteni), az egy pontból húzott egyenesek sokaságát akár halványkék kerámia mozaikszemekkel is ki lehet jelölni, irányulásuk rögzítését végre lehet hajtani. Mindennel végre lehet, csak az irányulás a lényeges, hogy az pontos legyen, hozzávetőlegesen pontos. És haladjanak azok az egyenesek, az időben is, meghatározatlan sebességgel. Osszák a mezőket részekre, tagoljanak. De egy legyen a pont, ahová futnak, mindig egy.

A vágyhoz, a fő mozgatóhoz távolság kell.

A kék, az egy tévelygés, de azzal is meg lehet csinálni. (Káldi Katalin)

Káldi Katalin: Ragyogás, 2019, kerámia mozaik, 100×125 cm © Fotó: Eln Ferenc

(Egység)

Az egység alapformája Káldi Katalin művészetében a kör. Egy kiterjedés nélküli pont köré végtelenszámú pontot rajzol. A kör nem más, mint végtelenszámú élek összessége. A körforma egysége nem bontható meg annak csorbulása nélkül.

Káldi Katalin festményein a körív valójában egy vödör vagy egy pohár pereme. Nekünk mégis kozmikus léptékűnek tűnik. A napfogyatkozás egyszerre fenséges és vakító látványának. Káldi korábban tárgyakat rendezett struktúrákba. Konceptuális csendéleteket alkotott. Újabban pedig a gondolat struktúráit alakítja objektumokká, vagyis nem pusztán konceptualizálja a csendéletet és a (tárgy)festészetet, hanem magát a konceptust teszi a festészet tárgyává.

Formái ideális formák, motívumvilágának forrása látszólag a síkgeometria és a térgeometria. Úgy tűnik, két- és háromdimenziós műformákban gondolkodik, ám valójában az egydimenziós és a négydimenziós alakzatok között épít hidat.

Káldi Katalin: Tökéletes hatos, Budapest Galéria (részlet a kiállításból) © Fotó: Eln Ferenc

A kiindulópontja gyakran nem más, mint a pont. Egy kiterjedés nélküli és ennyiben nulladimenziós alakzat. A körformák egyetlen pontban koncentrálódnak. Káldi Katalin művészetének paradox módon azonban nem is ez a pont a tárgya, hanem a koncentráció maga.

A koncentráció mozzanatával függ össze a redukció. Káldi többnyire egyetlen színre korlátozza palettáját (ám a „színesebb” művein sem alkalmaz két-három színnél többet). A képi egység monokrómiaként realizálódik. A kompozíciók alapja az egyszínű felület. Kezdetben volt a sík. Kezdetben volt a szín. Valahogy így hangzana Káldi Katalin teremtéstörténete.

Káldi Katalin: Hatszög, 2019, kerámia mozaik, 100×150 cm © Fotó: Juhász G. Tamás

Nemcsak a festmény, hanem az életmű másik gyakori médiuma, a gipsz is monokróm, a mozaikokon pedig monokróm kvantumokból építi fel a redukált polikrómiát. A gipszformákban a festmény kilép a térbe. A festményeken a rideg gipszformák színnel telítődnek. Vibrálni és pulzálni kezdenek. A gipszről eszünkbe juthatnak a gipszmodellek. A gömb, a kúp és a henger, amikről Paul Cézanne is írt. A gipszformák a rajzoktatás eszközei, akárcsak a gipszmásolatok. Az efemer gipszobjektumok modellek. Talán a gondolat modelljei? Káldi Katalin festményeit sem tudom másként nézni, mint a gondolat modelljeiként. Azok a mozaikjai is ezt a benyomást erősítik, amelyek alaprajzokat „ábrázolnak”, és ekként nem mások, mint a tér leképezései. Térképek a szó szoros és átvitt értelmében is, vagyis végső soron szintén nem mások, mint modellek.

Káldi Katalin kiállításán ezúttal az egységet nem is az egyes szám fejezi ki a leginkább, hanem a hatos. A – címmé emelt – tökéletes hatos. Akaratlanul is eszünkbe jut erről a kockadobás, a sorsvetés, és annak (újra)értelmezése Stéphane Mallarmétól Marcel Duchamp-ig. (A dobókocka motívuma felbukkant már Káldi korábbi alkotásain.) Vajon mennyi szerep jut Káldi Katalin művészetében a véletleneknek? Minden bizonnyal sok. Annak ellenére, hogy minden kiszámított és jól strukturált.

Káldi Katalin: Tökéletes hatos, Budapest Galéria (részlet a kiállításból) © Fotó: Eln Ferenc

A tökéletes hatos ezúttal nem más, mint háromszor három térbenyúló, középpontosan szimmetrikus hatszög. Gipszből formált falanx: felfüggesztett pajzsok szikár együttese, amely egyszerre agresszív és törékeny. Olyan, mint egy könyörtelen precizitással megfogalmazott, ám önmagát egyúttal meg is kérdőjelező állítás. Eszembe jut Bak Imre hosszú évekkel ezelőtt leírt mondata, amely napjainkban is rendkívül pontosan jellemzi Káldi Katalin alkotói gyakorlatát: „Tőmondatszerű a kijelentés, amelynek végérvényessége egyidejűleg meg is kérdőjeleződik, és így a mondat lebegtetett lesz, és előtérbe lép a munka vizuális jelentősége: a festmény mint vízió.”

Káldi Katalin művei önmagukat újra és újra megkérdőjelező, tőmondatszerű kijelentések. A tökéletes hatos valójában nem tökéletes, ám talán mégis emiatt válik tökéletessé. „Erős a kísértés a rend vagy legalább a rend illúziójának elérésére. Mégis természetesnek tűnik, hogy ez a kísérletünk rendre elbukik, nem is tartom ezt igazán bukásnak, mi nem tudunk pontosak lenni.” – fogalmazott Káldi Katalin, és érzésem szerint pont ebben áll a „tökéletes hatos” valódi ereje. Tűéles pontossággal utal a pontosság elérésének lehetetlenségére, a pont megfoghatatlanságára. A megfoghatatlanságra vonatkozó kijelentés tárgyakban ölt formát, megfogható, tapintható, érzéki tárgyakban, amelyek oszthatatlan-osztható egységekként mutatják fel a kétséget.

© Fotó: Eln Ferenc

A tökéletes hatos

A hatosról azt állítja a matematika, hogy tökéletes szám, ezen pedig azt értik, hogy az osztóinak az összege megegyezik magával a számmal, vagyis 1+2+3=6.

Két fogalom áll itt: a tökéletesség és egy számnév, a hatos, amire vonatkoztatva van a tökéletesség. Az első fogalom természeténél fogva osztatlan és határtalan, végtelen. A másik, bármekkora számot jelent is (történetesen a hatost), határolt, osztott és véges. Két másik szám közé ékelődik. Mégis azt mondjuk rá, hogy nem ékelődik, nem véges, hanem tökéletes, vagyis végtelen. Hogy lehet ez? (Káldi Katalin)