Tartalom:
ie
inside express: OKTÓBER – A hallgatástól az ellenállásig, BTM Kiscelli Múzeum, 2025.10.15. – 2026.01.25., 1. Marlene Dumas: A Formless Female Creature (Formátlan női teremtmény), 1988, akvarell, papír (Somlói–Spengler Gyűjtemény) 2. Milica Tomić: Portrait of My Mother (Anyám portréja), 1999, videó, 64´ szerb nyelven, angol és magyar felirattal (A Kontakt Collection, Vienna jóvoltából) 3. Katya Buchatska: Az ukrajnai Moschun falu kráterei, 2022, digitális print (A művész jóvoltából) 4. Käthe Kollwitz: Arbeiterfrau in Profil nach links (Munkásasszony bal profilból), 1903, litográfia, papír; Szépművészeti Múzeum, Budapest, Grafikai Gyűjtemény © Fotók: Eln Ferenc
4
Ezt a munkát egy olyan felismerés inspirálta, amelyet Pascal szövegként hoz a tudomásunkra. Indokoltnak éreztem, hogy erre a szövegre első sorban szövegek formájában reflektáljak. Hogy miként sikerül integrálni a szöveget egy alapvetően nonverbális (vizuális) konstrukcióba minden esetben kérdéses. Mint több más munkám, a Pascal is olyan kifejezés-kísérlet, amely megpróbálja egyszerre magába sűríteni a verbális (logikus) és a nonverbális (kimondhatatlan) alapkonfliktusát, a metaforikus és a gyakorlati gondolkodás ellentmondásait, de ezek összebékítésének illúzióját is. A formai megoldás ebben az esetben sem cél, hanem következmény. Egy felismerés és ahhoz társuló érzések következménye.
Tasnádi József
9
A klagenfurti kiállítás további munkákkal kiegészülve vált négy képzőművész, két osztrák és két magyar alkotó, közös tárlatává. Miért kerülhettek egymás mellé? Mi a közös a munkáikban? Hosszas műelemzésekbe nem bocsátkozom most, de néhány gondolat erejéig igyekszem válaszolni a kérdésre. A kiállítás kurátora, Pia Jardí így összegezte koncepcióját: „A Végtelen struktúrák című kiállítás négy művész olyan alkotásait mutatja be, amelyekben a geometrikus nyelvre jellemző totális nyitottság manifesztálódik. Ha a művészetet a szabad alkotás egyik formájaként definiáljuk, akkor a geometrikus művészet a korlátlan szabadság megtapasztalása. Ez a négy művész ennek a tapasztalásnak figyelemre méltó példái.”
Őry Júlia
16
Szabó Dezső fotográfiai munkásságát a kezdetétől fogva elsősorban a festészet felől értelmezik. A megközelítésmód abszolút érvényes, és voltaképpen adja is magát, hiszen Szabó a Képzőművészeti Főiskola festőszakos hallgatójaként diplomázott 1995-ben, Károlyi Zsigmond tanítványaként. A kilencvenes évek monokróm festészetének legfontosabb műhelyében folytatott tanulmányai közben elsajátított analitikus látásmód és elméleti képzettség érvényesült – és tovább fejlesztve érvényesül most is – fotográfiai alkotásmódjában. A monokróm festészet ugyanis önmagával – ezen médium „nyelvi” eszközeivel – és az anyagiságával foglalkozik, megfosztva azt a figuralitás figyelemelterelő bájától. Szabó fotográfiai munkássága ugyanezt az attitűdöt képviseli, viszi tovább a fotográfia terepén, ahol a 2010-es évek második felére, például az Exposed (2015–2016) című sorozatával eljutott a fotográfia velejéig, a fényérzékeny anyag és az előhívó folyadék kapcsolatának a vizsgálatához, amelynek egyik legfontosabb célja az analóg fotografikus kép alapjának, fizikai és kémiai folyamatainak analitikus feltárása volt.
Tóth Balázs Zoltán
24
A Sötét erdő, sötét víz úgy épül fel, mint egy zenemű három tétele, alapot teremtve ezzel a romantikus művészetértésnek, ami egyértelműen vonzásban tartja a művészt, és amivel küzdelmet is folytat. Az első terem a minimalizmus hagyományából építkezve egyfajta bevezetőként, vagy a kontemplatív megközelítés előkészítőjeként működik, címével (Szinte semmi) Hannes Böhringer klasszikussá vált szövegére utalva, ami a továbbiakban a termek sorvezetőjeként is értelmezhető. Böhringernél a „szinte semmi”, az a bizonyos valami, ami megfoghatatlan, amit alig lehet észrevenni, akár a pontot, de a megléte döntő, olyan eltérést okoz, amelyből örvények keletkeznek, avagy a pont kimozdításával vonal a papíron. A terem videóinstallációja a művész kezét mutatja, ahogyan az ecsetet vezeti: a pontszerű érintkezés vonalat hoz létre a felületen, miközben a teremben látható tusképek valamelyikét készíti. A film alatt a víz hangjait hallani, ami a következő terem (vagy tétel) tematikájához vezet, míg a kiállítás harmadik része egyértelműen a vonal témájához kapcsolódik.
Csanádi-Bognár Szilvia
30
Bozsó Nóra munkáit persze tévedés lenne a neoavantgárd/underground Lebenskunstwerk közegébe utalni, ahonnan Vető megnyilvánulása származik, de egyfajta közép-európai művészeti alapállás és a „szegényes” (helyettesítő) anyagokkal való lelki összefonódás, az ezekből való aranycsinálás hagyománya mégis összeköti vele. Ebben az értelemben nagyon is helyi értékkel bír az egyébként teljes mértékben univerzális nyelvet beszélő tárgyi és képi világ, ami az alkotásait jellemzi.
Balázs Kata
36
A rajzfilmeket sokáig nem sorolták a magasművészetek körébe, mivel úgy gondolták, hogy sem tisztán filmnek, sem tisztán képzőművészeti alkotásnak nem számítanak. Inkább úgy tekintettek rájuk, mint a cirkuszra vagy a bűvészkedésre, vagyis a szórakoztatás vizuális módjára, amelynek nézői többnyire gyermekek, így intellektuális vonatkozásban nem tartoznak – olykor kimagasló grafikai minőségük vagy komoly tartalmuk ellenére sem – az igazi művészetek körébe. Jó példa erre a világhírű angol filológus és író, John Ronald Tolkien (1892–1973) ellenszenve úgy általában az amerikai rajzfilmipar, de különösen a Walt Disney stúdió munkássága iránt. Ami azért is különös, mert Tolkien volt annak a fantázia irodalomnak megteremtője, amely sok tekintetben közel áll a rajzfilmek elvarázsolt világához. Ráadásul a Gyűrűk ura megjelenése után (1954–1955) Amerikában igazi Tolkien-kultusz alakult ki, ezért szinte természetes lett volna, ha mesebeli figuráit rajzfilm formájában is életre keltették volna.
Kovács Ágnes
ie