A franciaországi kulturális életben régóta kiemelt szerepe van a képzőművészetnek, kiváltképp a 20. század elejétől, az akkori színtér határokon átívelő elismertsége pedig művészettörténeti tény. A múlt század második felében továbbra is remek művészek dolgoztak Franciaországban, de kitágult a világ, addig csendesebb régiók is bekapcsolódtak a fősodorba, új dinamikák jellemezték a képzőművészeti világot. Az 1994-ben alapított ADIAF Egyesület, mely 2000-ben létrehozta a díjat, a kezdetektől azt a célt tűzte ki valóban, hogy a kortárs franciaországi művészek – ha nem is befolyását, de – erősebb, hatékonyabb jelenlétét segítsék elő nemcsak hazai pályán, de a nemzetközi színtéren is.

Kálmán Borbála

Az első, 22 hangból álló ábécét a föníciaiak véglegesítették. Mivel a helyi nyelvjárás nem használt magánhangzókat, azokat nem is tüntették fel. (Ha meg akarjuk érteni, milyen lehetett ez, elég meghallgatnunk egy indulatosan telefonáló arabot.) A görögök a föníciaiak találmányát magánhangzókkal és további betűkkel egészítették ki. Démokritosz állítólag elégedetten jegyezte meg: ugyanazokkal a betűkkel írják le a tragédiákat és a komédiákat. A görög írástudók a különböző méretű jeleket egységes magasságúvá alakították, amivel harmonikusabb szövegképet értek el – ám szóközöket nem használtak. A beszélt nyelv folytonosságát akarták „ábrázolni”, ahol a szavak között nincs szünet. (Csak ha valaki nyomatékosítani akart, akkor tagolt: gondoljunk egy szónokló politikusra.) Az írásirány sem volt állandó: olykor balról jobbra, máskor jobbról balra haladt, sőt volt, hogy minden sorban változott. Ezt a „szöveg-barázdát” nevezték busztrofédonnak, vagyis „ökörírásnak” – a szántás rendje szerint. A betűszárak azonos vastagságúak voltak, s még az aranymetszés arányait is felfedezhetjük a formák szerkezetében, ahogyan a görög konstrukciókban általában. Habár esztétikailag kifogástalan a végeredmény, az éles felirat a kövön, azonban a központozás hiánya és az oda-vissza tekergő sorok alkalmazása nyilván nehezítette az olvasást.

(…)

A holland De Stijl mozgalom és folyóirat logóját a magyar Huszár Vilmos (1884–1960) tervezte 1917-ben. Az erőteljes felirat 18 hasábból és 4 darab fekete négyzetből állt. Ez azt jelezte, hogy a csoport, amelyben Mondrian, van Doesburg, Bart van der Leck és Gerrit Rietveld alkot, már máshogy gondolkodik, mint a Jugendstil nagymenői. Huszár maga is festő volt, más geometrikus betűkkel, kereskedelmi grafikákat is tervezett. A konkurens Wendingen építészeti folyóiratnak is dolgozott. Befejezett ABC nem maradt utána, de ha formai ötlete támadt, azt biztos végig próbálta minden betűn, mert hiába festő valaki, az ABC-készítés ilyen szenvedély.

Szőnyei György

Pierre fotográfus, Gilles festő. Pierre-t 1968-tól a fotóautomatával készített portrék foglalkoztatták: „Jean-Pierre Jeunet filmrendezőt érdekelték ezek a fotóim, különösen az ismeretlen nők széttépett és rekonstruált képei. Amikor megnéztem az Amélie Poulain-t [Amélie csodálatos élete, 2001], azt mondtam magamnak: Nocsak, nocsak, nem felejtette el…” A kiállításon, a lépcsőfeljárót övező falakon tapétaszerűen vannak jelen Pierre több száz fotót tartalmazó Photomaton-gyűjteményének képei. Pierre a hetvenes évek végén, egy új fotósorozaton dolgozott, amit Gilles unalmasnak, sótlannak talált, ezért ecsetével kezelésbe vette a felvételeket. Képeik azóta is így készülnek: Pierre elkészíti a felvételt, amin aztán a festő Gilles dolgozik tovább. „Ma már ezt persze könnyen elvégezhetnénk Photoshoppal, ami akkor még nem létezett. De mi ma is ugyanazzal a régi módszerrel dolgozunk, nem veszünk igénybe sem Photoshopot, sem AI-t, csak festéket és ecsetet. Talán nem szerénytelenség azt állítani, hogy annak ellenére, hogy mi nem használjuk, akaratunkon kívül előfutárai lettünk a Photoshop ilyen formájú alkalmazásának.” – mondja Gilles, majd Pierre veszi át a szót: „A fotózás előkészítése hosszú időt vesz igénybe. A helyszínt hasonló módon rendezzük be, mint ahogy egy színpadot a díszletekkel, és ebbe a környezetbe kerül a modell. Sokszor ugyanazokat az általunk készített vagy újrahasznosított elemeket használjuk fel, csak más elrendezésben. A fotózás folyamata hosszú és fárasztó munka, néha két-három napot is igénybe vesz, de mindkettőnk számára élvezet. Persze néha nem értünk egyet, vitatkozunk dekorációs elemeken, elrendezésen, fényen, a modell pozícióján, de ez is hozzátartozik a közös alkotómunka öröméhez.” Amikor elkészül a vászonra nyomtatott fotó, következik a második fázis, a festés. Gilles ezt olyan technikával és precizitással végzi, hogy a legélesebb szem számára is nehézséget okoz annak megállapítása, hogy a képfelületnek melyik része fotó és melyik festett.

Cserba Julia

Szombat Éva hangsúlyozza, hogy a rendszerváltás körüli évek tárgykultúrája játssza a főszerepet: ez a világ – főleg, ha a tárgyak régiek, és másoké voltak, de még inkább, ha sajátok, amelyekhez kellemes emlékek fűződnek, akár örököltük, akár lomiztuk azokat valahol, amíg még lehetett – igazi komfortzóna. A tárgyak némák, mi lelkesítjük át őket kedvünk szerint, keltjük őket életre történeteinkkel, amelyeket valós vagy vélt emlékképek népesítenek be. Nem vitatkoznak, nem vágnak vissza, vagy a szavunkba, nem javítanak ki, nem kérnek helyesbítést. Szótlanul várják, hogy néma tanúi maradjanak múlt időknek, amelyekről a valós tudás egyre inkább kikopik, majd eltűnik, mint Ekhó teste, és marad a szobába zárt visszhang. A kiállítási helyzet, amely a Longtermhandstand lakásgaléria tereiben Bencze Péter kurátori szándéka szerint valósult meg, valóban megidézi a közel negyven évvel ezelőtti lakáskultúra hangulatát, és izgalmasan mozdítja ki Szombat Éva fényképeit megszokott tárgyi kötöttségükből, hogy különböző textileken függönyként, szőnyegként, vagy esetleg „falkárpitként” költözzenek új testbe. Életre kelnek különféle, a szabályos képkeretet szétfeszítő, a képregények cakkos, éles kiáltásként, harsány nevetésként értelmezhető szövegbuborékjaiban, esetleg a heavy metal zenekarok egykor divatos gitártestét idéző keretekben.

Pfisztner Gábor