Tartalom:
ie
Monhor Viktória: Marcel Duchamp hommage anyák napján, 2020 © Fotó: Balla Zoltán
4
A szétbontás és egységbe rendezés, a távolságtartás és közel engedés, valamint a megmutatás és elrejtés viszonyrendszerében Gerhard Richter munkásságával kapcsolatban is felállítható egy alapvető paradoxon, ami egyrészről magára a művészetre vonatkoztatható, másrészről pedig a festészet elméleti és gyakorlati összefüggéseivel is párhuzamba állítható. Ez az ellentmondás hozzávetőlegesen így fogalmazható meg: Gerhard Richter tulajdonképpen a festészetet bontja ki, és szedi darabokra, ezzel feloldva a stílus, a forma, a valóság, a realitás, az absztrakció és a képiség történeti dimenzióit. Ugyanakkor pont ezen cselekvésformák szabad felhasználhatósága révén süllyeszti mítoszba a művészetet, és magával a festészettel kapcsolatos fogalmaink stabilitását és dimenzióit. Másképp megfogalmazva: festészeti praxisa egyfajta reakciója annak, hogy a festészet megfogható, átjárható és racionalizálható mítosznélküliség és technikai nóvum? Vagy megvalósulása annak, hogy a festészetet a mai napig körbe lengi egyfajta mitikus dimenzió, amely előtt csak meghajolni vagyunk képesek, és elfogadjuk a művész mítoszának máig nem szűnő jelenlétét és aktualitását?
Varga Ádám
20
A német „Holzweg” kifejezés egyben zsákutcát is jelent, melynek elgondolását párhuzamba lehet állítani a Benjamin által is leírt, időnként meg-megszakított sétával és Szíj Kamilla munkájával is. A heideggeri rejtekutak forrásokhoz, új kezdetekhez vezetnek, a rajtuk való barangolás közben – Adorno korábban idézett szavaival – „új fényt vethetnek az ismerősre”, vagyis azokra az ösvényekre és csapásokra, amelyek az erdőbe tévedők számára eleinte megkülönböztethetetlenek, látszólag azonosak voltak egymással. Ezekben a még be nem járt utakban benne van a rejtett, a kimondatlan és a kimondhatatlan lehetősége is – azé a valamié, ami szavakkal nem megfogalmazható, de mégis jelenvaló. Ennek a valaminek a rejtekéhez vezet el minket Szíj munkája is a famintázat rengetegéből előtűnő, meg-megszakított vonalaival, ha rátérünk az általa felkínált útra.
Rátkai Zsófia
26
Wolfgang Tillmans: A te tested a tiéd
Trafó Galéria, Budapest | 2021. szeptember 28 – november 5.
Fotók: Eln Ferenc
34
A történelmi kontextushoz tartozik a tanú, a túlélő pozíciója. A szemtanúk speciális csoportját jelentette a túlélő, aki maga látta, elszenvedője volt az eseményeknek, s tanúskodni tudott a történtekről. Túlélőnek lenni nem csak az átéltek súlya miatt volt nehéz. A túlélők morális dilemmájáról, kik haltak meg helyettük, milyen kompromisszumok árán tudtak életben maradni, sokan írtak, mindenekelőtt Primo Levi, de talán Ruth Klüger fogalmazta meg a legnyersebben: „A probléma az, hogy a szerző életben maradt.” Ahogyan a kiállítást záró kerekasztal beszélgetésben Marczisovszky Anna irodalomtörténész felvetette, megjelenik-e a képzőművészetben, s ha igen, hogyan, az, amivel az irodalomban oly sokan foglalkoznak: a túlélés szégyene?
Turai Hedvig
42
Érdemes felidézni Biasi pályafutásának „véletlen” kezdetét: a második világháború alatt Németországba deportálták, ahol a nürnbergi romok között egy fényképezőgépet talált: ezzel készítette első képeit. A későbbiekben is az egyik legbátrabb, legmegszállottabb (nem hiába nevezték „őrült olasznak”) művésze maradt mesterségének. A kiállítás elején látható életképek a háború utáni, változó Itáliát tárják elénk, az egyes régiók közötti különbségekkel. Látjuk Milánó utcáin a hosszú sorban álló munkásokat, Nápolyban a templom előtt ácsolt színpadon játszó gyerekeket, Szardínia archaikus asszonyközösségeit és Velence tömött parti sétányát. Ezekkel szemben, az ötvenes években New Yorkban készült felvételekről már egy sokkal hidegebb, magányosabb világ tárul elénk (a modern nagyváros és az amerikai művészvilágot megörökítő képeken). Később Biasi karrierje belendül, az Epoca magazin munkatársaként emblematikus címlapokat és emlékezetes portrékat készít a legnagyobb sztárokról (mint Sofia Loren, Brigitte Bardot, Maria Callas), képes beszámolót az Apollo 11 pilótáiról, de eközben is megmarad tényfeltáró fotóriporternek, ha kell, haditudósítónak.
Darida Veronika
51
A legfontosabbról, a transzcendentális tapasztalatairól viszont sokat beszél: kezdve azzal, amikor Zágrábban öngyilkos szobatársnőjének szellemével találkozott, s hogy a legelső, Ritmus 10 performanszán transzba esett, majd folytatva a sorsforsdítónak látszó élménnyel, az Ausztrália forró sivatagában a bennszülöttekkel töltött idővel, amelyre még sok, utazásai során nyert tudás és tapasztalat rakódott: a tibeti rituálék, valamint a dél-amerikai archaikus hitvilág és annak mágikus gyakorlatai. Miközben meg vagyok győződve arról, hogy misztikus, spirituális tapasztalatainak köszönhető performanszainak ereje, s hogy a közönség és a közte zajló energiaáramlás az, ami élteti a művészetét; és mi más, mint a nagy bátorság (vagy a megregulázott félelem) és nyugalom, belső egyensúly az, ami a rajta tekergőző kígyókat oly békéssé teszi, mégis kételyeim támadnak. Nem csak a közönség megbabonázásának eszközeként használja, hogy magyarázataiba a kínai nagy fal világűrből való láthatóságára alapoz, s vajon tényleg hisz a nagy energiájú Ley-vonalakban és a (fél)drágakövek mágikus erejében?
Tatai Erzsébet
55
Xantus saját történeteinek elmeséléséhez paradox módon viszonyul. Önfelszabadító alkotói poétikája nárcisztikus módon beleszól filmjei valóságképébe. Miközben a szüzsé egyértelmű drámai konfliktushelyzetet próbál megoldani/feloldani, a zavarba ejtő elbeszélői hangnemkeverés eltereli a cselekményt a fő céljától, így sosem jutunk el megnyugtató, egyértelmű történetzárlathoz, az indítékok egyértelmű megfejtéséhez. Helyette létrejön a történeteket uraló rejtélyes belső mozgatóerő iránti szüntelen vonzódásunk. Az életmű következő darabját is előkészítő rövidfilmek olyan konvencióellenes alkotások, amelyek úgy nyúlnak a népszerű műfajokhoz, hogy azokat önmaguk szabályai alól kicsavarják: éppen ezért Xantus szubjektív, szabad stílusa bátran rájátszik idézetjellegére. A rendező három korai rövidfilmje (Diorissimo, Női kezekben, Így és e-képpen tovább) az első nagyjátékfilmjével, az Eszkimó asszony fázikkal közösen alkot egy titokzatos, szerzői szövegegyüttest. A filmek egymás kommentárjai. Bennünk a kiszámíthatatlan elbeszélői logika, a bújtatott emlék-motívumok, illetve a különféle műfajokból táplálkozó stílusidézés technikája szoros hivatkozásban állnak egymással. Tovább írják egymás történeteit és rendezőjük elképzeléseit.
Bakos Gábor
ie
Gallov Péter, Donnák János, special guest Jagicza Patrícia: Rodan vs. Hedorah, 2019, olaj, vászon, 220×160 cm © Fotó: Digitális Képműhely | Az FKSE 2019-es, Gallery by Night eseményének keretén belül létrejött kiállítás plakátfestménye, amelyre Jagicza Patríciát kértük fel. Bal oldali fotó: Robert Caposzta
ie
Kocsi Olga: Rákóczi Legendárium, ISBN BOOKS+GALLERY | 2020. július 23 – augusztus 19.
