Formanek Zsuzsa – Háy János: porcelán esemes

Installáció: Bedécs Kristóf

FUGA, Budapest
2020. január 29.

A világ valami felé tartása csak illúzió. A világ soha nem tartott semmilyen irányba, sem jó sem rossz irányba, mert a világ se nem jó, se nem rossz, a világ valójában semmilyen. Az h jót vagy rosszat megkülönböztetünk, ez is mind emberi találmány, nem a világ természete, csak egy koordinátarendszer, ami segít abban, h eligazodjunk. Egy fikció, mert magában a világban nincs olyan rendszer, amit mi kigondoltunk. Egyetlen általunk kidolgozott rendszernek sincs köze a tényleges világhoz, amiben semmiféle rendszer nincs. Nem oka és következménye egyik dolog a másikának, csak véletlenszerűen egymásra hulló dolgok és események vannak, s mi magunk is a véletlenszerűségek közé tartozunk.

Azt majd én eldöntöm, hogy nekem mi a jó. Majd én eldöntöm, azt nem neked kell, mondtam, de valójában tudtam, hogy igaza van, mert ez így tényleg nem volt jó. Minden nap átélni, hogy én vagyok az, akit kényszerűségből választottak, én vagyok az, aki bármit csinál, soha nem kerülhet ki a másodlagosság szerepköréből. H olyan vagyok, akit csak nemszeretni lehet. Tényleg egy elhasznált, divatjamúlt terméknek láttam magam, mert ezt tükrözte minden nap az az üveges szem, ami már nem nézett, csak tükrözött. A tükörben egy szánalomból megtartott nő nézett vissza.

Veszít ha így dönt, veszít ha úgy. Ezt mondogatta mindenkinek, a dönteni nem tudásról való örökös tépelődéseivel unalomba kergetve a legközelebbi barátait is. Mindannyian veszítünk, mondtam, amikor nekem is monda, ha sehogy. Egyszer aztán A másik kizárólagosságot akart, egyértelmű viszonyokat, én meg csak azt, h maradjon, mert szeretem. Neki meg fogalma se volt, h mit, nem tudom, miért éppen azon a napon, én már nem mondtam neki, h lépjen végre, és amerre lép, arra menjen, azt a szekeret tolja, ne ugráljon hol ide hol oda. Nem mondtam, mert belefáradtam mondani.

Majd lesz valami. Nem tudom, miért éppen azon a napon, de megszületett a döntés. Nemet tudott mondani ott annál a másiknál, mert nem tudott nekem nemet mondani arra, hogy velem. Nem volt ez igen, hisz nem tudta, mi az igen. Ez két nem volt valójában. Egy, amit kimondott, és egy, amit elhallgatott. De ahogy telt az idő, egyre inkább látszani kezdett az elhallgatott nem. Az elhallgatott nem szörnyűbb lett, mint a kimondott, mert az elhallgatott nemben benne volt az a gyűlölet, amit a kimondott nem miatt érzett maga iránt, és énirántam.

A fájdalom természetes velejárója annak, hogy vagyunk, ha nem tudnánk érezni, akkor az örömre sem tudnánk rezonálni. Aki arra törekszik, hogy a fájdalmat kiiktassa az életéből, valójában az életről mond le. Jobb egy szenvedő embert látni, mint egy zombit.

Minden veszélyes, ami rákérdez arra, ahogyan élsz, minden veszélyes, ami firtatja, mi van, és miért épp így. S te tudod, ami veszélyes, azt ki kell irtani. Kiírtani a családból, kiírtani az országból, kiírtani a kontinensről, kiírtani a világból. Ezt az írtást, hiába jár netán vérengzéssel és rombolással, tapsviharral fogadják az európai nemzetek, a konzervatív és szabadelvű lakosok egyaránt, ebben még az esküdt ellenségek is egykövet fújnak, mondjuk a flamandok és a vallonok, a baszkok, a katalánok, az írek és az angolok, a zsidók és az antiszemiták. Megdicsőülnek a gépesített vérontásban rajtavesztett katonák, persze nem azok, akik a harmadik világot védik. Azoknak nincs értékük, a harmadik világ lakóiból százezer is kevés, h egy elsővilágbeli áldozat méretét kitakarják a médiába. Sokszor egy szökőár, vagy gigantikus erejű földrengés sem elég, h a világ tévécsatornáinak szeizmográfjai megrezdüljenek, legfeljebb akkor, ha néhány ott lebzselő európai vagy amerikai turista élete is veszélybe kerül, netán meghal.

Logikus, h így történt, hiszen épp így történt, nem tudjuk, mi történt volna, ha nem ez történik, mert ez történt. De a szívből erővel semmit nem lehet kiemelni. A másik ember felszisszent, h ne kotorássz ott, mert fáj, vagy rosszul dobog, ha belekavarsz a szívkamrákba. Nincs neked ott keresnivalód, az olajoshal meg a savanyúuborka kint vannak a spájzban. De a szívből erővel semmit nem lehet kiemelni. A másik ember felszisszent, h ne kotorássz ott, mert fáj, vagy rosszul dobog, ha belekavarsz a szívkamrákba. Nincs neked ott keresnivalód, az olajoshal meg a savanyúuborka kint vannak a spájzban.

Ne gyere megint ezzel a jóval meg rosszal, mert nem áll jól, a füleden is látom, h te is tudod, hazudsz. Éppannyira nincs jó meg rossz, amennyire nincsenek a világon oksági viszonyok, az egész csak emberi konstrukció, h tudjunk gondolkodni, de az adott állapotok nem okozzák azt, ami történik, pusztán a lehetőségét jelzik, mert az ellenkezője, vagy valami más épp annyira megtörténhet, mint ami végülis megtörtént. Az egyetlen bizonyosságra, h minden lehetséges történet bizonytalan, h megtörténik a kvantummechanika hozott bizonyítékot, az atomok belsejének vakmerő kutatói merték kimondani, h az az igaz, amiről azt akartuk h ne legyen igaz.

Ott a vizsgálóban történt meg először. A férfi most azt érezte, hogy megteremtette a nőt, akit szeretni tud, s hogy persze van a férje, de mégis az övé, mert a valahai teremtő sem állt ellen az ő Évájának, dehogy, ott dugtak az édenkertben, amíg Ádám aludt, különben az egész kígyótörténet nem értelmezhető, mert mi a francnak a kígyónak egy ember felesége, neki a teremtő kurvája kellett. A nő is úgy érezte, hogy ez a férfi az, akiért tulajdonképpen élni érdemes, most már szívesebben feküdt le a férjével. Még nedves volt a délutáni szeretkezéstől. Az építési vállalkozó is úgy érezte, érdemes volt annyi évet várni türelmesen, most végre megjavult a házassága. Hetente kétszer találkozott a plasztikai sebésszel, volt egy magánrendelője is a belvárosban. Felment rendelés után, amikor az asszisztense elment, és akkor megtörtént az, ami tulajdonképpen az építési vállalkozóval soha nem történt meg, még akkor sem, amikor a legelején voltak, s nem tudta mire lesz elég az az összeg, ami miatt hozzáment feleségül. Amint belépett, a plasztikai sebész azonnal kicsomagolta az ő teremtményét, a drága ruhák ott gyűrődtek a magánrendelő kövén. Mindenki téged akarna megdugni, mondta, markolászva a szilikon-élőhús vegyületet.

Mindenki megtalálta a számítását ebben a kapcsolatban. A plasztikai sebész felesége is, aki a természetes szépségideál mellett már egy ideje azt is tudta, hogy nem szokványos a nemi identitása. Egy karácsonyi jótékonysági partin megismerkedett egy másik hasonló cipőben járó feleséggel. Az ilyen feleségek messziről kiszúrják egymást. Főleg a karácsonyi partikon, amikor mindenki túlöltözi magát, csak ők vannak úgymond laza szerelésben, kopott farmerban és természettől csapzott hajjal. Így aztán amikor a férfi azt mondta a nőnek, hogy ő a feleségével soha, akkor ez a férfi igazat mondott, bár a nő ezt soha nem hitte el, hiszen ő is azt mondta a férfinek, hogy ő a férjével soha, holott az utóbbi időben hetente kétszer és épp azokon a napokon, amikor a plasztikai sebésszel, ráadásul fürdés nélkül, mert hát ha megfürdött volna, akkor oda a nedvesség, újra visszacsúszott volna abba a rettenetes állapotba, hogy fájdalmak, ahová többé nem akart visszacsúszni.

Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan. Ha felhasítanánk testük kosarát, bizony egy boldogtalan vitéznek sem volna hasonlatos a megkeseredett lelke, de kívülről a bőrre mintha mégis ugyanaz a kenőcs volna ráhúzva. Mintha közelebb állna egymáshoz egy boldogtalan vitéz s egy boldogtalan töröknyaló bérnönc, mint egy boldog vitéz s egy boldogtalan. Mintha mind, ki boldogtalan, egyformán boldogtalan vitéz volna, ahogyan a halottak halottak és az élők élők.

Hagyd el a szidását, boldogtalan ember az, a házát szél tépi, s a lelke úgy van felrobbantva, mint az egri lőportorony. – De csak ott van az a teméntelen mennyiségű pénz, s az ő gyermekei nem éheznek, mint az egyszerű népek kicsinyei, nem jár-kel a gondolatja folyton azon, mit tegyen elébük, hogy éhük korgása elhaljon. S mind e pénzmagért árulásba visz mindeneket, nemcsak embert, de Istent is… – A ganéjba húzza a fizetvény, a ganéjban fog megdögleni, s mikor halálát leli, már lelke sem lesz, egy marék szétmorzsolt húscafat tölti ki a mellkas alatti üreget, hagyd békén, hagyd meg töltekezésében, hagyd boldogtalan pusztulásában… – No és mi, akik mások vagyunk, mivégre élünk? – kérdeztem akkor a nagyapámat. – Mit hoz nekünk a világ sodra, s mely gyönyöröket rejt számunkra Krisztusurunk jutalomként? – Aki jutalomra vágyik, annak halál lesz az élet – mondta, és különben többet mondani nem akart. A részecskék szintjén a világ tele van esetlegességgel, (…) a nagyobb egységekben mégis olyan, mintha eleve elrendelés volna.

Az ősi szlávok nem földelték el halottaikat, hanem hatalmas máglyákra pakolták, s mikor a test jól elégett, az apró porhamut beleszórták a szárnyaló szélbe. A szél pedig vitte serényen a szemcséket, mindenfelé, ahol ember lakozott, megtöltötte a tüdőírt a boldogtalanok maradékával. S ki beleszippantott a levegőbe, kínzó prüszkölési rohamot kapott, a könnyei folyni kezdtek, s a nyála nem kevésbé, az egész elfacsarodott arca tiszta nyirok lett. Látni is szörnyű volt ezt a betegséget, de átélni egyenest rettenetes. Az attikaiak leszármazottai, azok a bölcs és fenséges népek voltak – ki tudja hányadszor –, akik megnevezték a szlávporból származó betegséget: allergeia. A betegség váratlan gyorsasággal terjedt. Kezdetben mindenki azt hitte, hogy a nedvek csorgása az egész, és semmi más, sokan még később sem értették, honnan az a mélységes boldogtalanság, ami úrfőként vigyázza egész Európát.

A Gézagyerek

A követ kell nézni – mondta a művezető az asszonynak a bolt előtt, hogy arra a Géza éppen jó lenne. Menjen másnap a fejtőbe, ott elrendeznek mindent, megmutatják neki a helyet meg a munkát. Az asszony alig hitte, vissza is kérdezett, hogy biztosan a Gézáról van–e szó, és tényleg holnap kell-e. Hát persze – bólogatott a művezető. Végre állást kap a gyerek – gondolta az asszony a boltból hazafele –, nem ül egész nap a konyhában a sparhelt mellett, olyan lesz, mintha nem is volna hibás, mert így hívták az ilyeneket: hibás. A Géza hibás – mondták a faluban, nyersen, kicsit vádolva is ezért a Gézát. Mintha okozója lett volna saját nyomorúságának, mindannak a sok–sok hibának, ami a testbe és a fejbe volt belevarrva. Hibás a hibái miatt – gondolták a faluban a parasztok, holott a Géza erről semmit sem tehetett, inkább az Úr képébe kellett volna vágni: hibás – de erre gyávák voltak a parasztok, rettegték a büntetést. Csak az asszony gondolta, mikor a templomban kulcsra tette a kezét, hogy mit képzel ez az Isten, miért veri őt ezzel a beteg gyerekkel. Keresztet vetett hirtelen, mert azt mondta, gazember, rá az istenre, hogy gazember. Belül sokszor marta, hogy nem elég ez a beteg fiú, még a lelkiismerete is fúrja a vádaskodás miatt. ő mindent megtett – gondolta –, biztos ő is rontott valamit – gondolták a parasztok. Hordta a hasában kilenc hónapig – amikor a hasában hordta, akkor rontott valamit – gondolták a parasztok –, melengette – gondolta az asszony –, de az isten az nem figyelt rá, hogy hibátlan szülessen, olyannak, mint mások.

Most mehet a fejtőbe. Átszaladt a szomszédba és mondta a hírt: dolgozni fog a Géza a fejtőben, úgy, mint mindenki, mint a rendes emberek. A szeme csillogott, akár egy búra nélkül hagyott villanykörte, mert valami súlyt tekertek ki a szívéből és ezt nem tudta rejtegetni. A szomszédban meg örültek, úgy csináltak: Ez aztán jól összejött most a Gézának – mondták.

– Jó lesz az a Gézagyereknek – mondta a szomszéd férfi, arcára diadal maszatolódott: a Géza nem az ő gyereke – ezt írta ki diadalmasan az arcbőr. A szomszédok sorsát évek óta észrevétlen rángatta ki az esendőségből a Gézagyerek nyomorultsága, pontosan tizenhat éve, mikor a Géza kétéves lett és eldőlt: nem lesz rendes, a Géza hibás lesz. De az asszony olyan mélyen volt sújtva sorsától, hogy ebből évről év hiába: semmit nem látott.

Reggel, még sötét volt, mikor indult, döcögő léptekkel végig a Dózsa utcán, a kutyák veszett vonyításba kezdtek, majd kilökték a kerítéseket, rá az utcakőre, ez nekik szokatlan volt, ezt a járást ilyen hajnali időben még nem ismerték, dobbant a talp, s ahogy a test helyezte innen oda, onnan ide a súlyokat, a válltáska is lendült, nekivágódott a hasnak aztán eltávolodott a levegőben, majd megint visszaütődött, egy hanyagul megpakolt teherkocsi, olyan volt a Géza, mint amikor a kövér Marisék költöztek. A busznál már ott állt a Herda Lajos meg a Banda Pista, toporogtak, hideg tavaszi reggel volt, várták az indulást, meg hogy a pálinka végigjárja az ereket, facsarjon egyet a gyomorban, aztán átbizsergesse a kezeket meg a lábakat, végül a fejben hatástalanítsa a keserűséget, amit a tegnapi ivásból cipeltek át a mába.

– Na mi van, Géza – vágták a Gézát vállon, ahogy odaérkezett, a Gézagyerek meg nevetett, nyálas lett a vastag szájszél, s a fogak között elővillant a húsos nyelv, mintha visszahajlott volna, olyan vastag volt.

– Dolgozni, dolgozni – mondta bele a Herda meg a Banda képébe és nevetett –, dolgozni.

A bánya a szomszéd falu határában volt. A fejtéstől szalag cipelte a tört követ, s vagy kétszáz méterrel arrébb csillékbe töltötte, ezek a csillék hordták az anyagot a vasútállomásra, s ott aztán vagonokba pakolták, hogy a szobi kő elkerüljön az ország minden szegletébe.

– Mindenütt használják ezt a követ – büszkélkedtek a munkások. – Ebből építették az em hetest is – mondta az egyik.

– Meg a metrót is – mondta a másik.

– A metrót is? – kérdezett vissza csodálkozva az előző.

– Azt hát, a metrót is – erősködött a másik –, szóval azt is. Nem hiszed?

– Mért ne hinném, ha azt is, hát azt is – hangzott a válasz.

– Mert ha nem hiszed, érted – így az előbbi és már grabancon ragadta társát –, ne mondd azt nekem, hogy hazudok.

– Én nem mondtam, csak kérdeztem, hogy azt is-e.

– De hogy kérdezted? Volt benne valami olyan, hogy én hazudok.

– Nem, én tényleg nem.

– Azér’, mert azt nagyon nem szeretem, ha valaki anyázik.

– De én nem anyázok!

– Már megint nem értelek, már megint azt mondod, hogy én hazudok…

Így dicsérték a fejtőt esténként a kocsmában, mikor megkövesedett tenyérrel töltötték magukba a söröket.

A Gézának a szalag fölött, olyan másfél méter magasan volt egy vasállványon szék, olyan mint egy traktorülés, fekete műbőr, meghasadt oldalából előtüremkedett a homoksárga szivacs. Ezen kellett neki ülnie és figyelnie, nem keveredik-e fa vagy föld a kövek közé.

– Érted, Géza – mondta a művezető –, ha valami van, akkor eztet – mutatott a pirosra –, eztet kell megnyomni. A zölddel meg újra tudod indítani.
A Géza arcára dombocskákat épített a büszkeség, hogy van most neki ez a hely fönt, fölötte a szalagnak, meg még a gombok is.

– Nagyon komoly munka – mondta este az asszonynak, aztán az asszony a szomszédban, hogy ő rendelkezik fölötte, mikor menjen, mikor meg álljon a szalag.

A Géza ment minden reggel, aztán délután haza, onnét meg vissza a kocsmába, hogy meghallgassa a Banda Pistát meg a Herda Lajost, akik munka után nem haza mentek, hanem mindjárt a kocsmába, mert nekik nem volt otthon senki anyjuk, csak az asszony, aki már rég nem vetekedett a sörrel sem, meg a borral sem, mert ebben is, abban is évekkel ezelőtt alul maradt. Néha háltak csak velük, egy hónapban egyszer mondjuk, de másnap arra sem emlékeztek. Egyáltalán nem tudták, hogy saját házasságukban még van-e valami olyan dolog, amiről a kocsmában örökösen beszéltek. Mikor már a gambájuk nekiesett az asztalnak, akkor mondták: pina. A Vizike, ahogy ezt meghallotta, odaingott és egy kisfröccsért hagyta, hogy a köves tenyerek bemarkoljanak a zsíros otthonka alá.

– Te Géza – mondták a Gézának –, mi lenne, ha befizetnénk a Vizikéhez.
A Géza zavartan nevetett, hogy ő nem tudja, mit kell csinálni.

– Majd megmutatja az asszony!
De a Géza rettegve tiltakozott, hogy ő nem tudja, meg benne nincsen ilyen, amitől neki kellene, az orvos se engedi és gyógyszert is szed.

– Mi van, Géza – mondta a Herda Lajos –, hát a pöcsöd nem kövesedett meg a sok kőnézéstől, miből vagy te, fából – váltott anyagot –, hogy nem akarsz csinálni semmit…

A Gézának nevetett az arca, mintha nem is volna más belső részekkel kapcsolatban, úgy vonódott ide meg oda. Minden este ez volt ott a kocsmában, a Géza nem bántódott meg soha, meleg otthonnak érezte a kocsmai társaságot, a Herda Lajost meg a Banda Pistát, ahol szeretik őt.

– Megvolt-e éjjel a Vizike? – kérdezte a Lajos reggel, még a busznál, aztán a Bandával együtt röhögtek, a Géza mit össze fintorog, az egész arca facsarog, vastag nyelve nyálcsomót lök ki a szája szélére. Így mentek röhögve. Géza fél hétkor beült a székbe és nézett, mint egy felügyelő, még evés közben is csak nézett. Harapott a kenyérből, aztán a kolbászból egy darabot, és a szemét jártatta a köveken, a szalag rázkódott, mint a kaleidoszkóp, állandóan megváltozott a kövek helyzete, persze ez nem volt színes, ez szürke volt. Szürke kövek a fekete szalagon. Olyan volt már a Géza is ott a székben, mint egy kődarab, egy nagyobb kő, amit a fejtők véletlenül otthagytak, nem robbantottak be, mintegy emlékül az utókornak.

Már egy év is eltelt, végigülte a Géza a nyarat és a telet, de a szalagot egyszer se kellett leállítania, soha nem volt egyetlen fadarab se a kövek között. Semmi nem történt. Az asszony a szomszédban többet nem emlegette a Géza munkáját, hozzászoktak, hogy van. Csak a Gézát bántotta valami, hogy olyan az a feladat, mintha nem is volna feladat. Nézni a köveket. Arra gondolt, ha nem nézte volna egész éven át senki, a kövek akkor is odajutottak volna a csillébe, aztán a pályaudvarra, meg a vagonba és végül mondjuk a metróhoz, vagy az em heteshez. Én nézem – gondolkodott, vastag nyelvével kipuffasztotta a szája szélét –, de nem attól mennek oda, hogy én nézem, és nem attól történik valami, hogy én nézem. Én hiába nézem – mondta most már a Banda Pistának –, attól még nem történik semmi. Mire a Banda Pista azt mondta: De ha egyszer történik, akkor életet is menthetsz. Mondjuk az egyik munkás megsebesül, például.

– Olyan vagy mint egy Isten – vágta vállon Herda Lajos, aztán elkezdte magyarázni, hogy van a kő lent a szalagon, ahogyan az emberek vannak a földön, és ül ott fölötte a Géza, ahogyan az Isten ül az égben, hogy tulajdonképpen ő, a Géza ott a kövek istene.

Hiába magyarázott a Banda is, meg a Herda is, semmi nem győzte meg a Gézát. A kövek istene napról napra rosszabb kedvvel gubbasztott a fekete szalag fölött másfél méterre a vasemelvényen.

A dolgot tulajdonképpen a Banda Lajos találta ki, de a véletlen is közrejátszott. Egyik nap a robbantáskor hatalmas kóbor kutya került a kőkupacok alá. Mondta a Banda, hogy most itt van a Géza föladata, s mintha már régen alaposan átbeszélték volna, előboncolták a kutyatetemet a kőrakás alól, megnyúzták és véres darabjait ráhányták a szalagra. Kiabálni kezdett akkor a Banda, hogy jaj, Herda Lajos, jaj édes komám, mi lett veled, mi lett belőled?!

Amikor a hang, éppen akkor érkeztek a véres kövek, meg a húsdarabok a Géza elé, és a kövek istenén végigszántott a rettenet. Látta a Herda Lajos darabjait maga előtt. Az egész ember szét volt szerelve apró részekre, olyan kicsikre, amit még az Isten se tud összerakni, ha jön a föltámadás. Nem lesz annyi idő, hogy ebből a cafatolt halomból, akár egy játékos angyal embert szerkesszen. A Géza ujja, mintha görcs rántotta volna, megnyomta akkor a piros gombot, egy évre rá, hogy a gombok mellé ült, először. A gépezet leállt, a Banda Pista meg rohant veszékelve, hogy jaj, Lajos, mért veled és mi lett belőled, jaj hogy mondom ezt el a Mariskának. Összeszaladt mindenki, Géza állt ott az emelvényen rendesen kővé válva a rémülettől. A művezető megmarkolta a vállát: Menj most haza, fiam, nem kell kivárnod a műszak végét, pihenj egy napot.

A Géza állt ott mozdulatlan a Banda Pista kiabálásában, a Kovács Lajos darabjai előtt, a száján remegett a nyálhab: Nem én – mondta –, én megállítottam mingyárt…

– Nem te – mondta a művezető –, te rendesen végezted a dolgodat, na menj haza.

– Hogy lett így darabolva – mondta dadogva Géza –, mint vágáskor a disznó, úgy széjjel… – és elindult kőnehéz léptekkel haza, ahogy tanácsolták.

Otthon az asszony csodálkozott, hogy ennyire hamar jött haza a gyerek. Milyen korán jött ma – gondolta. Korán jöttél – mondta a Gézagyereknek. A Géza meg rémült hangon mondani kezdte, hogy a Herda Lajost a robbanás – gondolom az – mondta – miszlikbe tépte, mintha nem is a kőbe dugták volna az ekrazitot, hanem egyenesen a Lajosnak a hasába, úgy szétvágta. Az asszony nem szólt csak rémüldözött, akár a Géza, úgy, aztán a Géza ledőlt a sezlonra – mondta az asszony is neki, hogy aludjon pár órát, aludja ki az ijedtséget –, és néhány órát aludt, a rémület taszította ebbe a pihenőbe.

Álmok járták át a pihenését, véres cafatok úsztak a megfáradt agy térségeiben, aztán a Lajos feltűnt egészben is, de csak fényképen, egy régi fényképen, meg az asszony, a Lajos felesége, aki most hallja meg a hírt és a szívéhez nyúl a fájdalomtól, meg felsikolt és zokog, nem emlékszik már erre a gazemberre, aki az ura volt, csak arra, akit régen szeretett, arra a kettő vagy három évre, amikor mindenben együtt voltak, s a közte lévő tizenöt, mintha nem is lett volna. Azt a Herda Lajost siratta, aki tizenöt éve meghalt, s erről, aki most cafatolódott össze, nem is gondolt.

Zsíros izzadságban ébredt, a tarkóján összeragacsolódott a haj és a háta teljesen áthűlt a vizességtől. Az asszony kint volt, a disznókat etette, mikor a Géza elindult az utcaajtó felé. Látta, hogy megy kifelé: Minek mész el? – kiáltott. De a Géza nem válaszolt, lomha nagy teste kifordult az utcára.

A gyerek meg azt hitte – mondta a Herda Lajos a kocsmában –, hogy én vagyok – és röhögött, mikor kinyílt az ajtó és belépett a gyerek, a Gézagyerek, és ott volt szemben a darabolt emberrel, aki rendesen beszélt és úgy volt éppen, mint máskor. A Géza nem tudott mondani semmit, nézte az embert egészben, hogy ott van most egészben. A fejében minden kuszán körözött, kövek meg cafatok és az egész ember. Állt fél percig talán, a kocsmában mindenki őt bámulta, ahogyan ő most a Lajost bámulta, aztán hirtelen visszalépett, mintha megrémült volna attól, hogy kilép a valóságból, mindabból, ami neki igazából van, és bejut egy olyan világba, ami nincsen. Az ajtóból visszahőkölt, el az egészlajostól vissza a darabolthoz. Nem hallotta a nevetést a kocsmából, ment haza és leült a sparhelt mellé, a konyhában, szótlan ült ott és nézte a fekete-szürke kockás konyhakövet, hol a feketén úsztak a szürkék, hol a szürkéken a feketék, neki ott kő kövön maradt a konyhában.

Így utazik azóta a Gézagyerek körül a konyhakő mindennap. Néha az asszony is, ráhajít egy hasáb fát a halkuló tűzre és leül szemben a gyerekkel, és nézi, ahogyan a Géza nézi a követ, az egymáson rázkódó kockákat.

Minden életkorban megvan az a csatorna, amin keresztül a pénz lecsapolható. A tanulásra fordítandó pénz után jön a családra fordítandó összeg, majd a szabadidő tartalmas eltöltésére szolgáló összeg, s ha mindezekből valaki pozitív szaldóval jött ki, akkor jön az egészségügy. Az egészségügyön mindenki elvérzik, amúgy a szó szoros értelmében is. Az egészségügy az egyetlen, amelyik gátlástalanul felajánlja a túlélési időt, s az időnek, amikor már egyértelműen látszik, h nincs, a legnagyobb értéke, s természetesen éppen erre a nincsre a legnagyobb a kereslet.

Van olyan évszám, amikor már nem tudunk korrigálni, mert nincs rá idő.

Ültünk a vályogvetőgödörben, és egymástól kapkodtuk a szót, hogy mi minden lehet ott, s mivé tehetnénk falunkat, ha mi szereznénk meg azokat a kincseket. Bridorits Pali szerint egymás között el kellene osztani becsületesen négy részre ezt a hatalmas vagyont, hogy kezdhessen ki-ki a részével azt, amit akar: mert egyikőnk a családját segítené, másikónk a falut, s biztosan volna közülünk olyan, aki csak saját boldogulására gondolna. Pethő Gergely szerint a vagyon felét a falunak kellene adni, mégiscsak a községi földek alatt találtuk, s csak a maradékot osztanánk el egymás között. Kristóf János az egészet szétosztaná egyenlően, s magunk is csak annyit kapnánk, amennyi arányosan jutna. Ha így csinálnánk – mondta Kristóf János –, akkor senki nem lenne irigyünk, mindenki szeretne és becsületesnek tartana bennünket, s mennyivel többet ér ez minden kincseknél. Kristóf János elképzelése rögtön ellenvetéseket váltott ki, mondván, az egyenarányú osztással csak az igazságtalanságot szentesítenénk, hiszen akinek többje volt eddig is, annak ezután is többje marad, s a szegények hozzájuk képest megint csak szegények lesznek, s nemhogy nem tartana senki bennünket becsületesnek, hanem még gyűlöletet is ébresztenénk magunk ellen. A szegények sehogyan sem értenék, hogy most, amikor lehetne, miért nem kerülhetnek egyrangra a módosabbakkal, a gazdagok pedig felhánytorgatnák, hogy mért nem ők kaptak minden javakat, a szegény nép tehetetlensége folytán szegény, s elherdálja majd azon kincseket is, amelyeket most kapott…

Hiába is tudnád az igazságot, csak azt lehetne mondani, amit az adott keretek között meghallanak. Minden egyéb süket fülekre talál. Senki nem tud annál többet felfogni, mint amit az aktuális tapasztalata lehetővé tesz. Emiatt aztán teljesen felesleges, h takarékosságról, netalántán hét szűk esztendőről beszélj akkor, amikor épp a hét bő esztendő idejét éljük. Főleg, ha azt is számításba vesszük, h mindenki fogyasztásra serkent, h a bő esztendők során megszerzett jövedelemtől a lakosság minél előbb megszabaduljon.

Mindenki tudja, nem a játék, hanem a szabályok elsajátítása a játék lényege. A játékszabályokon való vita, ha netalán előfordul, a felnőtt élet vitáit készíti elő, amikor is az egyik játékos, általában a legerősebb fiú, természetesen másképp emlékszik a snúrozás rendjére. Ő úgy emlékszik, mármint olyan rendszabályra, ami lehetővé teszi, h az összes pénz a játék végén az övé legyen. Ez a játékos a saját, egyszerű emberi önzésre épülő akaratát rákényszeríti a társaira, h ebből minden játékos egy életre megtanulja, h a társadalomban hierarchikus viszonyok vannak, melyek létét el kell fogadnia, ha nem akar folyton-folyvást összeütközésbe kerülni a körülötte lévő világgal.

Hallgatott. A barátokkal való találkozó üres egykedvűséggel zajlik, mondta tovább, és szomorúan nézett maga elé, h ő is ezek közül, bármit is tesz, ha egy másik barát beszél ezekről az összejövetelekről, az egykedvű csapat egyik tagjaként őt is megemlíti. Mindenkinek megvan a sok éve kidolgozott szerepe, a vicces, a nagyotmondó, a dicsekvő, a flekkensütő, a bográcsoló, a jól értesült és sorolhatnám, mint egy végtelenített színdarab, amire ingyenjegy van, és tényleg nem akar véget érni, húzódik bele az estébe s aztán az éjszakába. A nők elveszítették fényüket, ha rájuk nézel, nem érzed úgy, h bármelyikért is kardot kéne rántani, h megbirkózzál bármilyen próbatétellel, csak a tiéd legyen, s egyik férfi sem érzi úgy, ezért aztán az elemi ösztönök sem tesznek bele energiát az együttlétbe.

Ha azt hiszed, a bűn felismerése volt az emberré válás alapja, éppolyan hamis úton jársz, mintha azt képzelnéd, az emberré válás alapja az volt, h Éva fel tudott egyenesedni, és le tudott egy bot (eszköz) segítségével verni egy almát a fáról, ami tulajdonképpen nem is az övé volt. H ez az eszközhasználat és a lopás indította el az emberiséget ezen a máig is tartó diadalúton.

Semmi sem gátolja meg az emberi gondolkodást abban, h ne az aktuális, az élet szempontjából szükségszerű hamisságokat tartsa a legmeggyőzőbb igazságoknak.

Ez a leszokott alkoholista, aki rászánt 5 évet erre a keleti ügyre, elsajátított néhány jógagyakorlatot, meg rendszerint rövidített változatban elolvasott néhány keleti könyvet, Buddha beszédei-t, és az Upanisadoka-t, és a Tibeti halottaskönyv-et, s rögvest önismereti csoportokat szervezett, h a tanfolyamokból befolyó összegből finanszírozhassa a jövöbeni, már jobb minőségű italokra épülő alkoholizmusát, valamint megszerezze azt a nőt, akit az efféle keleti káprázatokkal meg lehet szerezni, s ilyen jelentkező volt bőven. Alig tudott választani. Maga sem gondolta, h elég azt mondani valakinek, h soha nem éreztem azt, amit akkor érzek, amikor itt állsz mellettem, mintha valami áramlás indult volna el közöttünk. Érzed? Egymásba folyik a szívcsakránk. Igen, érzem, mondta az aktuális nő. Mintha összekötnénk, mondta a férfi, a két végét. Ez az összekötés-dolog a legellenállóbb nőket is megtörte. Bármelyiket választhatta volna a tanfolyamról, de végül kikötött egynél, h miért pont annál, a többi nő egyáltalán nem értette, kifejezetten rossz választásnak látták, főleg magukkal, mint választási lehetőséggel összevetve.

Furcsa volt belegondolni, h a világ bárkivel és bárki nélkül is tovább működik, semmi nem áll le, semmi nem lesz jobb, se rosszabb, hisz minden halált épp annyi jó vagy rossz születés követ. Semmi nem változik, nem maradt egy rés a mindenségen, ott, ahol az a korábban még élő ember volt. A felhalmozott személyes értékek elértéktelenednek. Mennek a kukába a féltve őrzött emléktárgyak. Pár dolog megmarad, amiről az örökösök azt hiszik, h meg kell őrizni, mert benne lakozik a saját múltjuknak egy darabja is. Ezektől majd a következő generáció válik meg. Mennyire hamis azt gondolni, h ezzel a sok-sok rögzített életeseménnyel, az életút során felhalmozott emléktárgyakkal megtöbbszörözhető az élet.

© Fotók: Eln Ferenc