Új Budapest Galéria, Bálna
2018. április 8 – május 19.

Kurátor: Erőss Nikolett
Tiszteletbeli kurátor: Török Tamás

Mágnesrugó, 1991

üveg, mágnes

A konstrukció üveglapokból és mágnesekből áll. Az üveglapokra mágneseket ragasztottam oly módon, hogy mindegyik mágnesnek van egy ellenpárja a szomszédos üveglapon. Ezek a mágnespárok ugyanazzal a pólussal helyezkednek egymás felé, így taszítják egymást. Az utolsó üvegtáblát egy madzaggal a falhoz rögzítettem, de a közbülső üveglapokat csupán a mágneses erők taszítása tartja függőlegesen. Így egy törékeny egyensúly jön létre.

Pittura Grande, 1993

fekete-fehér fotó | Somlói–Spengler-gyűjtemény, Budapest

A Pittura Grande-t utolsó festői munkámnak tekintem. Kezdetben festőnek készültem, s még azután is, hogy már régen nem festettem semmit — mert térgeometriai kérdések kötötték le a figyelmemet, kiegészülve a mozgás problémáival —, lelkem mélyén még amolyan „kiugrott” festőnek tartottam magam.

A Pittura grande technikai értelemben egy akvarell: a betonpadlóra vízzel felfestettem egy téglalapot. Ez az ideiglenes kép (hiszen hamarosan elpárolgott) egyszersmind tükörként is szolgált, amelyen a mögötte lévő ablak jelent meg. Egyfajta „kép a képben” szerkezet, amelyet a kamera nézőpontjára fűztem fel.

Megpróbáltam egy kis elméletet becsempészni a dologba. Vonzott a klasszikus reneszánsz perspektíva, lenyűgöztek Piero della Francesca traktátusai (és persze festményei), melyekben a kép geometriai szerkeszthetőségének problémája mai szemmel elképesztő finoman, poétikus módon jelenik meg. Foglalkoztam a perspektíva túlpörgetésével, illúzionisztikus alkalmazásával (Borromini szellemében), mikor egy térbeli, építészeti konstrukció az optikai csalódásra építve az adott látványt „átméretezi”. És persze ott volt kikerülhetetlen elméleti ikonként Alberti, aki szerint a kép egyfajta ablak, melyen keresztül kitekinthetünk a világra.

Perspektív dobókocka, 1992

fa, ceruza | Galerija Gregor Podnar, Berlin

A Perspektív dobókocka egy társasjáték. Egy falapra felrajzoltam három kocka perspektivikus képét a szerkesztési vonalakkal együtt. Értelemszerűen a lap felszíne a képsík, mivel azonban a falapnak vastagsága van, vagyis test, tekinthetjük egy olyan ‘képtest’-nek, melynek belsejében a rajz folytatódik.

De merre? Ha a perspektív szerkesztés alapját adó horizontvonalat áthelyezzük a végesbe, akkor a párhuzamosok (pl. a kockák élei) már nem a végtelenben, hanem akár karnyújtásnyi közelségben találkozhatnak. Ennek a közeli enyészpontnak a rögzítése után már megformálhattam a kockákat oly módon, hogy a lapból kivehetők és oda visszarakhatók legyenek. Az így létrejött kockaformák persze torzak, pontosabban, csakis a rendszerbe illeszkedve, vagyis a ‘képtest’-be visszahelyezve szabályosak, de onnan kivéve már nem. A játék során a kockákat – persze egy dobással – megpróbáljuk visszadobni a képbe és ezáltal elnyerjük az egyetlen lehetséges rendezett állapotot.

Tájkép, 1993

fekete-fehér fotó | Magángyűjtemény, Budapest

A Tájkép alapja egy talált kapcsolat: volt két különböző méretű üveggolyóm. Habár a ‘kisebb’ és ‘nagyobb’ egy relatív viszonyt fejez ki, én megpróbáltam úgy bánni velük, mintha egyformák lennének és csupán azért tűnnek eltérő méretűnek, mert perspektivikus viszonyban vannak. Leraktam az asztalra a golyókat, felállítottam a kamerát és annak nézőpontjára rendezve megszerkesztettem egy lehetséges képet. A golyókhoz húzott érintők kijelölték az enyészpontot és a horizontvonalat, melyek immár nem végtelen messze, hanem karnyújtásnyi távolságba kerültek.

Optikai kuka, 1993

fekete-fehér fotók | Glassyard Gallery, Budapest

Egy ismeretlen formatervezőnek köszönhetően az optika anyagtalansága és a városi szemét banalitása rendhagyó módon kapcsolódik össze. A városi kukák oldala finom, lyukacsos lemezből készült, ezért az előlap és a hátlap optikai fedése egy Moiré-mintát rajzol ki. Mivel térbeli tárgyról van szó, a minta nagysága attól függően változik, hogy milyen távolról szemléljük. A jelenség anti-perspektivikus: a kukához közelítve a minta kisebb, távolodva pedig egyre nagyobb lesz.

Belső terek I–V, 1997

öt darabos fekete-fehér fényképsorozat | szintetikus gyanta, fémpálcák | Somlói—Spengler-gyűjtemény, Budapest

Egy darab Pannónia-sajt belső tereit (a sajt-fejlődés során a sajtban munkálkodó gázok által létrehozott üregeket, vagy más megközelítésben, sajt-hiányokat) tettem láthatóvá. A lyukakba műgyantát fecskendeztem, melynek megszilárdulása után a sajtot eltávolítottam a kiöntött üregek körül. A hiány így másodfokra emelkedett: sajt-hiány a hiányzó sajt erőterében.

A megvalósításra több módszer is kínálkozott. Ezek egyike az ún. molekula módszer, melynek az az előnye, hogy nem csupán az üregek formáját jeleníti meg, hanem azok egymáshoz mért valós viszonyát is. A módszer lényege az, hogy a kiöntött üregeket előzőleg egy olyan rácsszerkezettel rögzítem, mely az egymással szomszédos elemeket köti össze a legrövidebb úton. Az összekötők (pálcák) a kvázi-gömbök középpontjaiba mutatnak. A végeredmény látszólagos szabálytalansága a legrövidebb távolságok gazdaságosságával ötvöződik.

Óralap, 2015

tükör, lámpa, papír | Glassyard Gallery, Budapest

Az Óralap a Clock-work sorozat „mellékteméke”. Egy hengerre többféle módon felrajzolhatjuk a végtelen jelet és így olyan térgörbéket kapunk, melyeknek mind van kör ill. lemniszkáta vetületük. Ezek közül egy egyszerűbb térgörbét papírlappal „befedtem”, ezáltal egy hullámszerű felszín keletkezett.

Eseménygörbék sorozat

Az Eseménygörbék sorozat egymással kooperáló görbék interferenciáján alapul. Adva van két fekete tárcsa, rajtuk transzparens görbék. A tárcsák részben fedik egymást, így egy közös, szilvamag alakú terület jön létre, amelyen a tárcsák mögé helyezett lámpa fénye csak akkor jut keresztül, ha két görbe metszi egymást. Egy elektromotor bekapcsolásával mozgásba hozhatjuk a szerkezetet. Ekkor derül ki, hogy a kikapcsolt állapotban megfigyelhető, látszólag rendezetlen, vagy legalábbis semmilyen szabályos formára nem emlékeztető görbék metszéspontjai szabályos geometriai alakzatot írnak le (pl. háromszög, kör, végtelen jel).

Eseménygörbe | Háromszög, 1998

lámpa, festett alumínium tárcsa, elektromotor, forgó alkatrészek | Modern Művészetért Közalapítvány, Dunaújváros

Eseménygörbe | Kör, 1998

lámpa, festett alumínium tárcsa, elektromotor, forgó alkatrészek | Paksi Képtár, Paks

Eseménygörbe | Végtelen jel, 1998

lámpa, festett alumínium tárcsa, elektromotor, forgó alkatrészek | Galerija Gregor Podnar, Berlin

Eseménygörbe | Rövidfilm a háromszögről és a négyzetről, 1998–2018

lámpa, festett alumínium tárcsa, elektromotor, forgó alkatrészek | Glassyard Gallery, Budapest

Ellentétben az Eseménygörbék sorozat többi darabjával, itt a tárcsák különböző sebességgel forognak, akkor a görbék nem egy statikus ábrát rajzolnak ki, mivel folyamatosan eltolódva metsződnek. Egy „rövidfilm” keletkezik, ahol a szabályos ábra egy pillanatra megjelenik, majd összekuszálódik; és ez így ismétlődik periodikusan.

Óra-mű, 1993

ébresztőórák, rétegelt lemez | Galerija Gregor Podnar, Berlin

Két hagyományos mechanikus ébresztőórát építettem egybe oly módon, hogy a fogaskerekek összekapcsolásával az egyik szerkezet a másikat hajtja. Ezáltal egy szimmetrikus mozgáspár jön létre: az egyik óramutató óramutatójárás szerint, a másik óramutató viszont ellentétes irányban halad körbe. A mutatók közül csak a másodpercmutatót használtam.

Clock-Work, 2011

lámpa, parabolatükör, fotóállvány, léptetőmotor, acélból készült térgörbe, forgó mechanikai és elektronikai alkatrészek, asztal | Galerija Gregor Podnar, Berlin

A mű központjában egy három dimenziós végtelen-jel (lemniszkáta) áll, pontosabban a végtelen-jel hengerkoordináta-rendszerben. E térgörbének két egymásra merőleges vetülete van: a végtelen jel és a kör, de éppen formai összetettsége miatt más irányokból nézve inkább szabálytalan alakzatnak látjuk. A térgörbe központjában egy óramű-szerű szerkezetet helyeztem: (az óra másodpercmutatójához hasonlóan) egy mutató mozog ketyegve a térbeli végtelen jel mentén. Két oldalról két parabola tükör világítja meg a térgörbét, árnyékait a falra vetítve. A kör és a végtelen-jel képként jelenik meg, az óramutató árnyékával kiegészülve. A kör esetében az óramutató járása hagyományos óráinkat idézi, míg ugyanez a mozgás a végtelen jelre vetülve jóval megfoghatatlanabb jellegű. Nem tervezett hatásként a lámpa hője is láthatóvá válik: reszketve lobog amint a légáram mozgásban tartja a levegőt.

Rajzgép, 1992

mágnespor, mágnes, lemezjátszó, üveglap | Galerija Gregor Podnar, Berlin

A Rajzgép a forgó mozgás és a mágnesesség együttes alkalmazásán alapul. A két erő kölcsönhatásaként egy „rajz” jön létre: mozgás nyoma egy mágnesporral beszórt üveglap felületén.

Az üveglap alá egy lemezjátszót helyeztem. Ennek tányérjára egy olyan rudakból és csapágyakkal álló szerkezetet szereltem, amely igen összetett mozgás létrehozására képes egy bizonyos körön belül. E kör nagyságát a rudak radiális pozíciója határozza meg. A távolabbi rúd végére mágnest erősítettem, egészen közel az üveglap aljához. Ha a lemezjátszó tányérja forog, a centrifugális erő a rudakat radiálisan rendezi el, így a mágnes ideális pályája a nagykör lenne. Az üveglapra azonban egy ellenmágnest ragasztottam, mely a mozgó mágnest kibillenti arról a pályáról, amelyre a forgó mozgás kényszeríti s újra és újra visszalöki a kör belsejébe.

Mindez a néző számára nem-kiszámíthatóan történik, s a mágnesporral beszórt üveglap felületén egy állandóan változó, véletlenszerű, kalligrafikus, néha geometrikus (spirál) rajzolatot lát. Egy rajzot, amely folyamatosan újrarajzolja önmagát.

Dobókocka-tektonika, 2015

7 papírkocka, print | Galerija Gregor Podnar, Berlin

A Dobókocka-tektonika a dobókocka egyfajta képzeletbeli és atipikus mozgását vizsgálja: ahelyett, hogy eldobnánk a kockát, a felületén található 21 pötty jön mozgásba. Ez egyfajta belső mozgás, melynek hajtóerejét az adja, hogy a pöttyök a kezdeti egyensúlytalan állapotból az egyensúly felé igyekeznek. (Panta rhei, „minden mozog [folyik]”, mondták a régi görögök, miért éppen a dobókocka lenne ez alól kivétel?)

A mozgást egyszerű szabály irányítja, mely emlékeztet a fizikából ismert kölcsönhatásokra: két pötty távolsága meghatározza a köztük fellépő taszító erőt. Pontosabban az erő nagysága fordítottan arányos a távolság négyzetével, amely azt jelenti, hogy az egymáshoz közeli pöttyök nagy erővel taszítják egymást, míg a távoli pöttyök alig hatnak egymásra.

Írtam egy kis programot a dolog vizsgálatára, először a kocka felszínén számolva a mozgások menetét, de az eredmény nem volt kielégítő. Átváltottam egy másik módszerre. ‘felfújtam’ a kockát és az így keletkező gömbfelszínen már sokkal kényelmesebb volt számolni. A pöttyök elindulnak, hogy megkeressék az új rendet. 20 pont egy tökéletes — ikozaéder — egyensúlyt képezne, de 21 elemmel ez megvalósíthatatlan, az egyensúlyt csak megközelíteni lehet. Ezt a megközelítő állapotot aztán visszavetítettem az eredeti kocka felszínére.

A felfújt kocka egy sajátos földgömbnek tekinthető, amelyen a pöttyök a kontinensek; innen származik a mű címe is. Egy térképészeti módszerrel, a Mollweide vetülettel elkészítettem a gömb világtérképét. A kockákon és a térképen a régi és új „rend”mellett láthatók a kiindulási vektorok és az útkeresés rajzolatai is.

Rossz kockák, 2018

6 papírból hajtogatott test, 5 ceruzarajz | Galerija Gregor Podnar, Berlin

Ha papírlapból kockát akarunk hajtogatni, egyszerű dolgunk van: a megfelelő éleket összeillesztjük és pár lépés múlva már készen is vagyunk a kockával. De mi történik akkor, ha megzavarjuk ezt a szinte automatikus folyamatot és azzal kezdjük, hogy szándékoltan nem megfelelő éleket kapcsolunk össze? Létrejöhet-e egy másik test, amelynek ugyanakkora a felszíne, amely ugyanúgy zárt alakzatot képez, csak éppen teljesen máshogy néz ki?

Viale delle belle arti, 1993/2018

analóg c-print

Álművek, 1993

színes és fekete-fehér fotók | Glassyard Gallery, Budapest

Az Álművek olyan utcán található „művek”, melyeknek alkotói ismeretlenek, szándékukat tekintve bizonytalanok vagyunk, de amelyek nagy rokonságot mutatnak az „igazi” művekkel. Csoportosíthatjuk őket művészetből kölcsönzött diszciplínák szerint, akár konkrét irányzatokhoz kötve, vizsgálhatjuk a (disz)funkcionalitás és a kreativitás viszonyát. Az álmű tekinthető egyfajta „vizuális zajnak”, amely kilóg környezete alapvető rendjéből. De akár segítségül hívhatjuk a nyelvészet azon gondolatát is, hogy az ún. költészeti funkció nem csak az irodalmi műben, hanem a hétköznapi nyelvi érintkezésben is szerepet kap.

„A költészetet mindenki műveli, nem csak egyesek” — írja Lautréamont.
A fényképeket Angliában, Ausztriában, Hollandiában és Olaszországban készítettem.

Szövegek: Csörgő Attila | Fotók: Eln Ferenc