Skip to main content

Zbyněk Baladrán, Johanna Billing, Marvin Gaye Chetwynd, Ex-Artists’ Collective (Kaszás Tamás és Loránt Anikó), Kokesch Ádám, Eva Koťátková, Joanna Piotrowska, Jean-Marie Straub és Danièle Huillet

Kurátorok: Az OFF-Biennále kurátori csapata
Kurátorasszisztens: Boné Ferenc, Huszka Csilla, Popovics Viktória

Három Holló Kávéház, Budapest
2017. szeptember 29 – november 5.

Három Holló Kávéház, 1052 Budapest, Piarista köz 1., Bejárat a Szabadsajtó út felől | Fotók: Eln Ferenc

Ha felnőttként játékot mondunk, akkor az újrakezdés, az alternatív valóságok lehetőségét keressük. Feltételezzük, hogy a játékba való belépés önkéntes, kényszer nélküli, a játékban szabadok lehetünk, újrakódolhatjuk tapasztalatainkat a világról. A játék terében a környező világ szabályainak elfogadása, kiigazítása, felfüggesztése vagy az azokkal való szembefordulás és a valóság figyelmen kívül hagyása egyaránt lehetséges – magunk választunk stratégiát anélkül, hogy döntésünket véglegesnek kellene tekinteni.

Játszunk, mert szándékaink visszapattannak a valóságról, és játszunk, mert nem akarjuk ezt elfogadni. Hisszük, hogy a játék másfelé vezet, vagy másként visz ugyanarra. Új képességeket ad és nézőpontokat kínál, és így – mint minden, ami tanulás – végül mégiscsak átformálja a valóságot. Ebben társa a művészet a játéknak, ezért van a művészeknek különös nyitottsága és érzékenysége a játékok, de a valóság leleplezése iránt is.

A kiállítás művei a játék idealizálásának veszélyeiről is szólnak: arról, ahogy az ártatlanság nehéz terhét helyezzük a gyerekekre, vagy ahogyan a párhuzamos világokba záródás csapdáját játékkal takarjuk el. A Játékok népe kiállítást a játék öröme és a játszás mint a felismerés józansága fogja körül. Felszabadult és elgondolkodó, kint is van és bent is van; játszik és látja magát játszani.

Forrás: offbiennale.hu/program/people-players

Joanna Piotrowska: Frantic, (Eszeveszett), 2016–17, fotósorozat, (részlet); a művész jóvoltából

A londoni Royal College of Art fotográfia szakán végzett Joanna Piotrowska művei a performansz, az installáció és a dokumentarista fotó metszéspontján egyensúlyoznak. Fekete-fehér fotósorozatain jellemzően emberek és tárgyak megrendezett, szokatlan és abszurd kompozícióit rögzíti. Legújabb, Frantic című sorozatához (2016–17) Rio de Janeiróban és Varsóban kért fel helyieket, hogy otthonukban, személyes tárgyaikból és bútoraikból építsenek bunkereket. A szőnyegekből és bútorokból gyermekként összeszerelt „kisházak” az első saját-terek, a sérthetetlen biztonság rejtekhelyei. Piotrowska a néhol billegő, máshol elhagyatott vagy épp antropomorf építmények és a már felnőtt, mozdulatlan lakók ingatag viszonyát dokumentálja. Ebben a finom, feszült egyensúlyban a biztonságba vetett gyermekkori hitet felváltja a biztonság keresésének utópiája.

Eva Koťátková: C (Te), 2016; fém, hang; a művész és a Meyer Riegger Gallery jóvoltából

Eva Koťátková művei gyakran a legszűkebb környezetéből, személyes tapasztalataiból indulnak ki; a család, az iskola vagy más alapvető közösségek mechanizmusaival, rítusaival foglalkoznak. Műveinek visszatérő témái a társadalmi kontroll és a manipuláció, az egyén különböző társadalmi struktúrákban elfoglalt pozíciói és az ezen belüli mozgás lehetőségei. A Játékok népe című kiállításon bemutatott, járókeretekhez vagy a kisgyerekek járástanulását segítő eszközökhöz hasonlító művei szintén olyan témákat vetnek fel, mint a a limitált mozgás, a kontroll nélküli szabad cselekedet lehetősége, illetve az olyan láthatatlan, korlátozó struktúrák, amelyeket mások építenek körénk, vagy éppen mi hozunk létre saját magunk számára.

A járókeretek valahol félúton helyezkednek el egy ketrec és egy furcsa élőlény között. A rájuk rögzített fülhallgatók segítségével végigvezetik a látogatót a kiállítás terén, elképzelt szobákba és tájakra kalauzolják őket, és – mint egy-egy játékos gondolatkísérlet – egy másfajta tértapasztalatra, fókuszáltabb járásra, a mozgás és a beszéd összekapcsolására tesznek különféle javaslatokat. A járókeret támogatást és bátorítást nyújt használójának, segíti, hogy lásson és tapasztaljon, vezeti és tanítja. Ugyanakkor a séta folyamán kialakul egyfajta kölcsönös függő viszony is az eszköz és használója között. Egy idő után egyre nehezebben eldönthető, hogy ki vezet kit, és hogy a valós térben tett séta irányítja a képzeletbelit, vagy fordítva.

Johanna Billing: I’m Gonna Live Anyhow Until I Die, (Úgyis addig élek, amíg meg nem halok), 2012, HD, Blu-Ray, 16’29’’, loop; a művész és a Hollybush Gardens, London jóvoltából

Johanna Billing filmes és zenei munkáinak kiindulópontja többnyire az egyén és a közösség viszonya. Intenzív figyelemről és empátiáról tanúskodó filmjei megrendezett és spontán helyzetek zökkenőmentes összekapcsolódásai által születnek meg. Az OFF-Biennálén bemutatott filmje, az Úgyis addig élek, amíg meg nem halok (I’m gonna live anyhow until I die) tükrözi a művész elkötelezett érdeklődését a közösségi, egymást segítő tanulás iránt. De létrejöttének hátterében ott vannak azok a 2010-es olaszország demonstrációk, melyek az oktatási rendszert ért megszorítások ellen szerveződtek, illetve a populista oktatási reformot ért kritikák is.

A 2012-ben forgatott film egy csapat római gyereket kísér, amint feltűnésmentesen elhagyják azt a Tevere-parti éttermet, ahol szüleik békésen ebédelnek, és csapatot alkotva futva indulnak neki a városnak. Útjuk egy üres iskolaépületbe vezet, ahol megállt az idő: a termek berendezése, az eszközök ismerősen kortalanok. A gyerekek kíváncsian kutatva bolyonganak az épületben, termeket és szekrényeket nyitogatnak, megpróbálják kitalálni, mi mire lehet (vagy lehetett) jó. Papírt, festéket, ecsetet ragadnak, és elmélyült maszatolásba kezdenek az iskola folyosóján a korlátozó rendszabályokat megtestesítő osztálytermeken kívül. A folyosó padlóját lassan beterítő fekete paca-lenyomatok a Rorschach-tesztek világát idézik, így a nézők válnak a teszt alanyaivá, mi értelmezhetjük, mit látunk a foltokban. A gyerekek eközben továbbállnak, klasszikus római munkásnegyedeken keresztül tétova sietséggel indulnak az étterem – a felnőttek társadalma – felé.

Ex-Artists’ Collective (Kaszás Tamás és Loránt Anikó): Játékok népe, 2013–2017, installáció; a művészek jóvoltából

A 2003 óta együttműködő Kaszás Tamás és Loránt Anikó 2010-ben vették fel az Ex-Artists’ Collective nevet ily módon is jelezve, hogy tevékenységük fókuszában nem a hagyományos értelemben vett művészeti kérdések állnak. Műveik ugyanis olyan témákkal foglalkoznak, mint például a kivonulás, a természettel való együttélés lehetőségei, a népi tudomány vagy a fiktív antropológia.

Játékok népe című installációjuk a 2013-óta folyamatosan bővülő, azonos című videó-sorozatukon alapul. A rövid videók olyan játékokat mutatnak be, melyekben használt tárgyak, a hagyományos népi tudomány elemei és az idegen kultúrákból átvett minták egyaránt szerepet kapnak. A különböző játékok – legyenek azok általuk készített tárgyak, egy fiktív népcsoport öltözékei vagy elképzelt szokásai – mind a néptudomány alapelveiből indulnak ki; olcsó és újra felhasznált anyagokat használnak, és egyaránt alkalmazzák az általuk elérhető összes régi és új technikát. A saját magukat antropológusként megfigyelő Ex-Artists’ Collective tagjai a városból kivonult, és a természettel együtt élő közösség tagjaiként jelennek meg, akik egy saját külön valóságot építenek maguknak, ahol a kreativitás, a játék és az öröm játssza a főszerepet. Az installációban szereplő videók, rajzok és tárgyak, illetve a kiállítás ideje alatt a művészek által tartott workshopok egy olyan világba engednek bepillantást, mely igyekszik túllépni a mindennapokat uraló sokoldalú függési helyzeteken, és melynek középpontjában az autonóm gondolkodás, a képzelőerő, és a közös szabad játék áll. Egy világba, mely egyszerre tűnik számunkra ismertnek, s közben mégis meglepően idegennek és távolinak látszik.

Jean-Marie Straub – Danièle Huillet: En rachâchant, (Racsacsálva), 1982, 35 mm film, DVD-re átírva; Agence du court métrage

Danièle Huillet és Jean-Merie Straub szigorú, elgondolkodtató és gyakran radikálisan politikus filmjei között az En rachâchant (Racsacsálva) az egyetlen vígjáték. Minden filmjük egy létező irodalmi mű vagy politikai szöveg adaptációja, ahogy az En rachâchant is, mely Marguerite Duras „Ah! Ernesto!” (1971) című novelláján alapul. A novella egy 9 éves kisfiúról szól, aki a tekintélyelvűség minden formáját határozottan elutasítja, akár a családban, akár az iskolában, akár a társadalomban találkozik vele.

Ernesto egy napon kijelenti, hogy többé nem akar iskolába menni, mert ott csak olyan dolgokat tanítanak, amiket ő nem tud. A szülei elviszik Ernestót az iskolába, hogy beszéljenek a tanárával. A tanár tekintélye és érvei azonban kudarcot vallanak. Ernesto, akit általában – ahogy apja mondja – „senki sem lát, mintha nem is létezne”, határozott és meglepő válaszokat ad a neki feltett kérdésekre, ezek a tanárt felbosszantják, a szülőket pedig kétségbe ejtik. A tanár először különböző módokon próbálja meggyőzni a kisfiút arról, hogy járjon iskolába, majd egyre kétségbeesettebben és ingerültebben akarja rábírni arra, hogy magyarázza el, miért utasítja vissza az iskolát és a tanulást. Ernesto elmondja, hogy az iskola túl hosszadalmas, és nincs semmi értelme, nem változtat semmin. „De hogyan akarod megtanulni azt, amit még nem tudsz?” kérdezi a tanár. „Is-mé-mét-tel-léssel” (rachâchant) – válaszolja Ernesto – „ez egy új módszer.” Ernesto pimasz és lázadó hozzáállása alapjaiban kérdőjelezi meg az általánosan elfogadott oktatási rendszert és azt a konformista világszemléletet, amit a filmben szereplő felnőttek képviselnek.

Kokesch Ádám: Cím nélkül, 2017, installáció, változó méret; a művész jóvoltából

Loading...

Kokesch Ádám újrahasznosított anyagokból, hétköznapi high- és low-tech tárgyakból, geometrikusan festett felületekből állítja össze titokzatos tárgyegyütteseit egy precíz, ugyanakkor mégis szertelen belső logika mentén. Kokesch műveire jellemző a különböző művészeti irányzatokkal való folyamatos intellektuális konfrontáció, az absztrakt művészeti hagyomány termékeny továbbgondolása. Kokesch a pontos, látszólag technikai kivitelezést a DIY esztétikával ötvözi, az ezek mentén folytatott kísérletezés adja műveinek sajátos, csak a művészre jellemző, összetéveszthetetlen karakterét.

Az OFF-Biennáléra készített installációja szabadon variálható modulokból épül fel. A különös szerkezetekből és pszeudo használati tárgyakból egy olyan világkép-modell rendeződik össze, melyben egyaránt helyet kap a művészre jellemző idealista, utópikus gondolkodás és a cselekvés megragadási kísérlete. Nyitott, lezáratlan folyamatot sejtető, vagyis elemeiben egymásra épülő, átrendezhető és visszabontható installációi mintha az utópia folyamatos fenntartására, a kísérlet mint létforma megvalósítására törekednének gyermeki játékossággal és obszesszív komolysággal.

Eva Koťátková: E (Ed), 2016; fém, hang, B (Mondd meg ki), 2016; fém, hang, A (Pók), 2016; fém, hang

Eva Koťátková: D (Elfelejteni a kígyót), 2016; fém, hang

Zbyněk Baladrán: To be framed, (Bekeretezendő), 2016, full HD video, 8’11’’; a művész jóvoltából

Zbyněk Baladrán videóművei, szövegei és installációi elmélyült antropológiai és etnográfiai megfigyelésekre épülnek. To be framed (Bekeretezendő) című videójának szereplői egy különös, társadalmon kívüli, önszerveződő gyerekközösség tagjai. Bár a gyerekek a videóban egyáltalán nem viselkednek agresszíven, a filmet végig fojtott, erőszakos hangulat lengi be. A narrációból lassan kiderül, hogy egy eljátszott szituációról van szó, és a film szereplői nem azok, akiknek mi gondoljuk őket. Gondolataikat, érzéseiket is más tomácsolja: egy külső szemlélő, aki fordításával maga is erőszakot tesz. A fordítás gesztusa arra az ellentétre mutat rá, ami a gyerekek világa és a között a kép között feszül, amilyennek a felnőttek látják/látni szeretnék azt. Baladrán a gyerekek ártatlannak tekintett világát használja kiindulópontként arra, hogy a társadalmon belüli erőszakról beszéljen, és tanuljon ebből az erőszakból. Azt vizsgálja, miként lehetséges leereszkedés és erőszak nélkül beszélni és cselekedni, és hogyan kerülhetjük el azt, hogy reprodukáljuk azt az erőszakot, amit a minket körülvevő valóságban nap mint nap tapasztalunk. Baladrán nem csupán rámutat erre a témára, hanem önmagát és a filmkészítés aktusát is kritikusan vizsgálja: saját magát a kamerát tartó erőszakos fordítóként jeleníti meg. A film elmerül az erőszakban, okul belőle és önmaga ellen fordítja azt.