A kiindulópontot a drezdai tapasztalataim adták, korábban ott éltem és sok művészt ismertem, akik a barátaim is voltak. Az NDK-ban nem az volt a helyzet, mint nyugaton, ahol a művészeknek külön terek álltak rendelkezésre műteremként, hanem általában volt egy kis lakásuk és a lakás egyik sarkában festették a képeiket, amik ebből kifolyólag általában nem is voltak túl nagyok. Ha az ember látni akart tőlük valamit, akkor először órákig pakolniuk kellett, hogy egyáltalán hozzá lehessen férni a képekhez. Csak azért, hogy egyetlen festményt az állványra tegyenek, megmutassák, majd újra eltegyék. Mivel én egy gyakorlatias ember vagyok, eléggé zavart, hogy szegények nagy nehezen előszednek valamit, amire én aztán azt mondom „nos, ez nagyon szép kép”, hogy aztán újra elpakolják őket. Amikor megvolt ez a tér, azt gondoltam, hogy a művészeknek végre lenne lehetőségük kilépni ebből a helyzetből, itt végre egyszerre több képet is bemutathatnak és kialakulhat egy párbeszéd. Ez volt a galéria alapötlete. Nekem volt egy terem, nekik pedig képeik. Kihasználtam a lehetőséget, ami adódott és ők is éltek az általam felkínált lehetőséggel. Ilyen értelemben nem voltak példaképeim, sőt azt hiszem, hogy sokak számára lényegében én voltam a példakép.

Jürgen Schweinebraden

„Rengeteg kérdés, elfojtott szavak,
Kimondok mindent, amit nem lenne szabad.
Azt mondják, egy fecske nem csinál nyarat,
Elnyomtak minket a hitrendszerek az évek alatt.
Milyen ország az, nincsen fővárosa,
Te szereted a tiédet, de költöznöd kell máshova.

Valakinek kaviár, valakinek seprű,
Keserű sors = alacsonyabb rendű.
Kevés a mosoly, sok lett a panasz,
Boldogságról álmodni, nem tudod, hogy is van az.
Minden reggel ugyanaz, félelem a gyomrodba,
Egy test, amelyik nem dönt, csak a múltat hordozza.

Ez az egész felfogás mennyire fejletlen,
Én ennek ellenére úgy érzem, mindent megtettem.

Csak egy gondolat visz messze, vajon kinek a hibája?
Hatalmi tömb vezető nélkül, egy csapat, aminek nincsen kapitánya. ”

Bukovinszky Vanda – Distress

Beke László a tudomány tekintetével, módszertanával fordult olyan jelenségek felé, amikkel kapcsolatban akkoriban a hazai művészettörténet leginkább az idő rostájára hivatkozott, és azt a bizonyos distanciát várta. Őt, pont ellenkezőleg, az érdekelte, amikor az alkotó, a befogadó és a művészettörténész hármasa distancia mentesen, ugyanazon kontextust éli meg – azaz azt, amit más szóval, kortárs művészetnek szokás nevezni, aminek ez volna a valódi definíciója.
Kideríthetetlen motivációkból szisztematikusan érdeklődött nemcsak az új gondolatok, hanem – szinte egyedüliként – a perifériákon megjelenő kezdeményezések iránt is. Jelenlétével, figyelmével bátorított sokakat, tudományos szaktudásával, inspirált és rezonált – sokat köszönhetünk neki. És mindezt nagyrészt abban a történelmi korban tette, amikor ez korántsem volt mindig veszélytelen – ehhez meggyőződés és bátorság kellett. A figyelme számomra, és ezzel sokan lehettek így, nagyjából úgy hatott mint egy ösztöndíj: megerősítést jelentett abban, amit csináltam.

Sugár János

A jelentéskioltás elméletének egyik alapja a kreativitás koestleri elmélete (biszociáció), a radikális asszociáció, a másik pedig a zen buddhista koanok nyugati filozófiai értelmezése (Alan Watts), mely szerint az ellentmondások juttatnak el a megvilágosodáshoz. Erdély ebben a szellemben ütköztette egymással az irodalomelmélet, a zeneelmélet, a társadalomtudomány, a pszichoanalízis, a tudományfilozófia (Karl Popper), a művészetfilozófia (Ernst Bloch) és a kvantumfizika (Niels Bohr) elképzeléseit a valóságról és annak reprezentációiról. Mégpedig úgy, hogy egyaránt a montázs logikáját fedezte fel Freud álomelméletében, Karl Popper „harmadik világ” teóriájában, Bloch utópia-elméletében és a fény és az anyag kettős természetét (hullám-részecske dualizmus) értelmező komplementaritás elvében.

Hornyik Sándor

Strutture Paralelle, azaz párhuzamos struktúrák. A keveset mondó, mégis sokat rejtő címadás mögött a párhuzamosság egy meghatározott időben történő együttállást, pontosabban szinkronicitást feltételez. Alakzatok, formák, vonalak, csíkok, rácsok melyek a térhez és egymáshoz képest határozzák meg önmaguk helyét egy törékeny, saját maga ellen dolgozó világban, melynek statikája éppoly labilis, mint a mesterséges, csak kevesek számára élvezhető szerkesztettsége.
A párhuzamosságot két külön világ valós időben zajló eseménysora teszi átélhetővé. Például egy légicsapás előtt semmit sem sejtő minábi lányiskola sokasága, szemben az ezzel egyidőben egy manhattan-i kávézó csendes teraszán mit sem sejtő maroknyi középosztálybeli New York-i polgárral. Az összefüggés éppen annyira nem magától értetődő, mint egy térben látni Haász István és Jovanovics Tamás műveit. Két, a struktúrák rideg vagy éppen csalogató világától eloldhatatlan művészet, amely egy bizonyos esztétikai feltételrendszerben mégis valamilyen módon összetalálkozik.

Tóth Ádám