Van, nincs

Ami elmúlt, az már nincs? Nincs, és mégis van. Nincs, mert elmúlt, de van, mert gondolkodásunk tárgyaként megragadható, képzeletünk számára viszonyítási pont, részben vagy teljes egészében bekerülhetett tudatalattinkba, a bennünk zajló lelki folyamatoknak pedig legvalóságosabb anyaga. Ha így van, márpedig tapasztalataink szerint így van, akkor az eltűnt, az elmúlt, a „nincs” életünknek nagyon is létező része. Tudatáramlásunk pályáit egyébként is csupa olyan történés tölti ki, köti le, ami már végbement, lezajlott, megtörtént, lezárult, elmúlt. Nincsenek ismereteink arról, hogy a történelmi idő előtt élő ős-őseink ehhez a kérdéshez miképp viszonyultak. A civilizáció megszületésével megérkeztek a költők, írók, filozófusok, művészek és tudósok, akik hivatásszerűen foglalkoztak az emberben lejátszódó titokzatos folyamatok működésének kérdéseivel, így az időhöz való viszonyunkkal. E körből ne zárjuk ki az egyszerű halandókat se, mert a kérdés őket is izgatta – és most ugorjunk nagyot az időben –, minket is sokat foglalkoztat.

Térben és időben élünk. Tudatunk egy része talán tér-konstruálta elem, az is lehet, hogy a tér egy része, térdarab, térfoszlány; van valami, ami elmemozgásunkat a térhez köti. Ezért üdítő találkozni olyan képekkel, amelyeken az ábrázolás tárgya maga a tér.

Ötvös Zoltánt, mint festőt az elmúlt két-három évben foglalkoztatta programszerűen a térben végbemenő elmúlás/eltűnés jelenségvilágának képi ábrázolása.

Három évvel ezelőtt megakadt a szeme a Facebookon egy budapesti lakáshirdetésen: elkezdte nézegetni az üresen álló eladó lakás helyiségeiről készült fotókat. Elmondása szerint az egyik helyiségbe épp besütött a nap: érzéki/szellemi/mágikus pillanat. Magában talán fel is kiáltott: „Hisz ez egy metafizikus tér!” Közben mintha érezte és látta volna, hogy mi minden történt e lakás falai között azóta, hogy beköltöztek oda az első lakók. Érzet és képzelet összenövése egy iksz hosszúságú időtengelyen. Bármely teret a benne lejátszódó történések és történetek összessége határoz meg, legalábbis részben.

Ötvös elhatározta, hogy dokumentálja az ebben a lakásban végbement időt. Megfesti a láthatatlant, hogy az látható váljon.

Ebből született az Eladó lakás, Budapest rajzsorozata, amely tíz nap híján éppen két évvel ezelőtt, 2021. szeptember 17-én, ugyancsak a Neon Galériában volt kiállítva, és amely mintegy előképe az itt látható festményeknek. Ötvös a lakásban valaha élt emberek, illetve a hozzájuk tartozó terek világát akarta megragadni. Ez volt a terv. Grafittal /szénnel papírra vitt rajzai nem történeteket ábrázoltak, bár a művész eredeti elképzelése az volt, hogy képregényben valósítja meg a projektjét. Szerencsére nem ez utóbbi történt. A tér mindig változó szerkezetét, lehetséges szerkezeteinek rajzait, mozgó alakzatait, gondolati konstrukciókon alapuló geometrikus felépítéseit, fény-árnyék struktúráit nem láttuk-láthattuk volna olyan plasztikusan, mint azt a 2021-es kiállításon végül alkalmunk volt megtenni. Nem láttuk volna, milyen erővonalak, micsoda erőegyensúlyok, erőkimozdulások, jelenség-megnyilvánulások lehetnek egymásba olvasztva/dolgozva/rajzolva egy üres lakás terében.

Ötvös most megfestette a rajzsorozatát, hogy ragyogjanak a színek. Mert őt elsősorban a színek érdeklik. Az eredeti elképzelés költői-intuitív volt, az eredmény tisztán festészeti lett. A hangsúlyt a továbbiakban mégsem a színhasználatra tenném, annak ellenére, hogy minden, amit a vásznakon látunk, legalább annyira színkezelési kérdés, mint térszerkesztési.

Ötvös, amikor felkerestem őt a lakásában, hogy legújabb munkáit, az itt látható festményeket megnézzem, beszélgetésünk alatt azt mondta nekem és Tóth Árpádnak, a Neon Galéria vezetőjének, aki szintén jelen volt, hogy ő nem animista, de… Rögtön tudtam, hogy a „de” szócskának és az azt követő váratlan elhallgatásnak külön nyomatéka van. E festmények elkészítési módja, illetve maga a végeredmény ezt támasztja alá.

Mint tudjuk, Isaac Newton abszolút térben gondolkodott, a tér nála önmagában létező abszolút valami volt, és mint ilyen állandó, változatlan. Az állítás metafizikai feltételezésen alapult, amiből Newton levezette tudományos felfedezéseit. Aztán jött Einstein, aki elvetette az abszolút tér koncepcióját és relativitáselméletével lényegében amellett foglalt állást, hogy a tér szerkezetét, görbületét a benne lévő anyag mennyisége határozza meg. Einstein a teret valóságnak tekintette; azt mondta, hogy a tér tulajdonságait a térben lévő anyagok és tárgyak tulajdonságai határozzák meg. A teret paradox módon egyszerre képzelte el metafizikai konstrukcióként (úgy, mint Newton), és tekintette konkrét valóságnak. Ez utóbbival a fantaszták, álmodozók, fellegekben járók legkülönfélébb kitalációit, képzelgéseit is igazolta és igazolja. Én legalábbis így gondolom.

Azt is gondolom, pontosabban feltételezem, hogy az emberben zajló tudati, mentális, érzelmi, lelki folyamatok finom állagúak, anyagszerűen viselkednek, fizikai kiterjedésük van, amelyek így a tér szerkezetét valamilyen módon nagyon is meghatározzák, mozgatják, ilyen-olyan irányba viszik. Vannak olyan helyzetek, amikor bemegyünk egy térbe, ahol hirtelen olyan intenzitású áramlásba kerülünk, hogy ki kell rohannunk a szabadba.

Az Ötvös Zoltán-típusú festő nem törődik a tudósokkal, saját megérzéseire, érzeteire, kutatásaira, ösztönével-intuícióival egybe szervesült elképzeléseire hagyatkozik.

Itt a tér többféle részelem kompozíciós összhatásaként, részelemek függvényeként, illuzórikus valóságként képződik a vásznakon és bennünk: a tér egy variációs világa mintegy feltárul. Ismerjük ezeket a felbontásokat, de olyan élességgel és erővel, mint amilyen elevenséggel ezekről a vásznakról sugárzik, nem, miközben egyidejűleg mintha valami vibrálna is az olaj felületén, vagy magában az olajban.

A tér, mint összepréselt idő-rétegek megfelelője. A tér, mint fényszerkezetek öntőformája. Valamit kreálnunk kell a meghatározhatatlanságunkból.

Ötvös a múlt lenyomataiból nem akar semmilyen figuratív világot létrehozni, enteriőrök megalkotására törekszik. A színeket akarja és tudja felragyogtatni.

Hogy a néző a képekre felvitt terekbe bejusson, tekintetének át kell szakítania a kép legkülsőbb előterét képező különálló hártyarétegét. E színekből, pontokból álló réteg az egészből következően, de attól elkülönülten, leváltan is jelen van a kompozíción, pontosabban annak látványában, melybe egy ponton a képet néző teremtő szelleme is bekerül. A festő munkája során ezzel nagyon is számolt.

Ötvös szín-és fény-struktúrákat visz fel a vászonra; lebont, felbont, szétszed. A tér elemeit bontja fel, bontja szét, majd rakja össze.

A teret anyagiasítja, teszi láthatóvá; nem impresszionista, és nem is absztrakt, egyszerűen enteriőröket fest. Másképp bontja meg a teret, a térben a teret; a térben lévő teret tovább tériesíti. Megteheti, a fürdőszoba csempéje ezt megengedi: négy-ujjú kézfejek – valamelyik tulajdonos fürdés/zuhanyzás után: kádból kilépő nő vagy férfi, nekitámaszkodik a csempének, rálép a hullámzó sakktáblára, valamennyi időt egyensúlyoz rajta, majd tánclépéssel ki valamelyik szobába, ahol felöltözik. Mindezalatt már a festő is benne van a saját idő-labirintusában. Felismeréseit színbe, szerkezetbe, egymástól elkülönülő, de egymással különféle módon mégis egységet alkotó részterekbe transzponálja, ezzel dinamizálva az 5-10-20-stb. négyzetméteres tér-egészeket, hisz a múlt nem statikus, a tér sem az, Ötvös e tényállást a maga festői technikáival modellálja.

A festő nem a felújítás előtt álló falak piszokfoltjait mutatja meg, nem a mennyezet, a bútorok, vagy a gázkészülék csövének egyenetlenségeit, hanem azt az egyenetlenségből álló időt, amely valamikor bekerült a térbe. Talán azoknak a lelkeknek az üres tér-darabjait festi, akik valamikor ebben a lakásban éltek, és akik legfeljebb nagy örömeik, vagy nagy fájdalmaik pillanataiban látták, hogy az ablak előtt kifeszülő fénypallók és a csillogó parketta között tér van, hatalmas tér van, hogy a parketták részben időfolyosók, időtömbök, vagy éppen lépcsők, melyeken az ide-oda dülöngélő, felpúpozott könyvhalmok tetejére fel lehet mászni, majd onnan vissza lehet ereszkedni.

A képeket nézve látjuk, hogy a lakásbelsők minden egyes önálló felülete önálló térépítmény: a nappali, a középső szoba, a belső szoba, az oldalsó fal, a hátsó fal, a mennyezet, az ajtó, az ajtótok, az ablakpárkány, a cserépkályha, a konyhabútor, a kilincs, a csillár, a fürdőkád, a spaletta, a parketta, és így tovább. Látjuk a kívülről jövő fényt, mely a lakóterekben sok-sok külön teret képez, és nemcsak ott, ahol beleütközik egy-egy tárgyba, falba, vagy bútorba. A parketta első látásra egységes felülete be-beszakad, meg-megdől, néhol fényaknává lesz, aztán rézsútos szögben folytatódik. A különféle fényfajták összejátszása újabb és újabb teret hoz létre, melybe a néző bekerül. Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a falakon is, melyeknek bizonyos részein mintha árnyjáték előadások volnának.

Ezeken a képeken nemcsak hullámzik a tér, itt mintha más lenne a gravitáció. Talán azért, mert a máskor szabad szemmel nem látható végtelenül finom anyag, amely kitölti a teret, a festőnek köszönhetően észlelhetővé-érzékelhetővé válik. Észlelet- és érzetfrissítés. Bemélyedések a padlócsempén, az ajtófélfán, az ágyon, a konyhaszekrényen, a csilláron, és nemcsak bemélyedések, egy-egy részen kicsit meg is van dőlve a felület, el is van fordítva, a festő a bennünk, nézőkben is meglévő, az észlelés/érzékelés három dimenzión túli dimenzióra is támaszkodik.

Ha nem látnánk a festő kvázi önarcképét a mosdóban a többi, kidobandó képpel együtt, akkor is éreznénk/észlelnénk, hogy bent van a képben, a festményekben. A mi nézői pozíciónk is akkor lesz autentikus, ha belépünk az Ötvös által festett terekbe, és onnan nézünk vissza magunkra, valóságos magunkra, ahogy éppen nézzük a fürdőszobát vagy a nappalit – immár magunkkal együtt. A tükröztetés egy intenzív változata ez, amikor az anyagon, a vászonra felrakott olajon keresztül jutunk el a bennünk lakozó érzékelőhöz, észlelőhöz.

Ötvös legújabb munkái/(tér)kompozíciói a „nincs” van voltát/van-korrelációit tárják fel az állandóan változó van/nincs-függvényben.