Skip to main content

Január Herceg Tova (Baksa-Soós János) kiállítása*

Paksi Képtár, Paks

2019. június 21 — augusztus 10.

Jancsi, Baksa, Január, móka, komolyság, kacagás, alkotó példamutatás, hajós naplók, vérszerződések, viszonozhatatlan nagylelkűség, kivitelezett kedvesség-áradat 1962-től napjainkig és tovább. Ezexerint 57 éve.

Elöl repül a „Télapó, mellette a Télanyó, utánuk egy Mogyoró.”

1962. A kelet-berlini, kétemeletes ház hátsó kertjében horgoló, kötögető anyukák előtt a fűben barátságos birkózó verseny, amire az én 9 évesen, felelőtlenül elkövetett lövöldözésem miatt kapott pofonok következtében került sor Jancsi és Dodi bátyám, a két 14 éves között. A gyufaszál Jancsi ügyesen kétvállra fekteti izmos, erős testvéremet, akitől tettemért a szigorú büntetést kaptam.

1963–1967. Régi kőnyomatos térképek csereberélése és a soxorosító eljárások megbeszélése, balatoni nyaralások sora, egy vég nélküli Happening.

*

Vető János írása a Balkon 2019_5 számában jelent meg. Az online újraközléssel Január Hercegre (Baksa-Soós János) emlékezünk.

Január Herceg Tova: „Valahol a világűrben elsüjedt egy ürhajó” Paksi Képtár, 2019 (részletek a kiállításból) © Fotók: Vető János | A kiállítást Kaszás Tamás installálta.

1968. A rendfenntartó tűzoltó súlyos egyenruhájában parancsolón sétálgat a külvárosi kultúrház színháztermében, felmérve a közönség viselkedését. A zenekari szünetben – a minden, amit a rockzenéről tudtál és képzeltél, és még – egyszemélyben egyesítő énekes az asztalunkhoz ülve folytatja a varázslatot a „gyerekboxban” ülő kis társaságnak. Egy váratlan pillanatban a rendfenntartó tűzoltó fenyegető egyenruhájára fúj egy skatulya gyufát. Wastaps.

1969. 5-ös busz. Pasarétről megyünk a városba Kex koncertre, a Mahart-székházba. A buszon egy nénire erőlteti kedvesen, de ellentmondást nem tűrve a pulóverét, hogy meg ne fázzon, az alagút után a Lánchídon visszaveszi magára, mondván hamarosan le kell szállnia.

1970. Kex a Fő utcában. Színpadra rángat, beköti a szememet, megforgat többször is, majd egy étkezőkészlet teljes tartalmát, a merőkanáltól a pecsenyevillán át a kanalakig, hozzám vágja.

1971. „Semmi baj csak vért pisálok.” A rendőrök egy kapualj mögött, ahol a szolgálatkész házmester rázárja az ajtót, gumibottal szétverik, mert egy telefonfülkében beszélgetést imitált. Röviddel ezután emigrál. Előbb Essenben a Folkwangschuléban. Megrajzolja és megírja az Olympit, majd a düsseldorfi akadémián tanul festészetet, grafikát, valamint szobrászatot-kerámiát. 1978-ban Mesternövendék Oklevelet kap. Mesterei: Joseph Beuys, Gerhard Richter és Rolf Sackenheim.

Első hazalátogatása. Szentjóby Tamás (aki a 2007-es székesfehérvári kiállítását megnyitotta, és elsőkén Major János Díjjal kitüntette, amit maga Major János adott át) egy titokzatos találkozóra invitál. A megadott időben ott várok a körúton a megbeszélt helyen, egy autó fékez, és betessékel rég nem látott barátom. Még aznap este, egy fegyverével hadonászó civilruhás részeg rendőr próbálja a Népköztársaság útján kirángatni az autójából, amiben hatan, vagy talán nyolcan is ülünk, de ügyesen tovább hajt.

Az itt-ott előkerülő akusztikus gitárokon felcsendülnek még a régi Kex-versek, -dalok.

1979. A Trabant-alapító Lukin Gábor barátunkkal Amerikába mennek. Innentől már jóformán csak egy sosem hallott nyelven énekel, indián és szamuráj dalokat.

Nevét Mufasálára, Kaffra, OHLra, Ámorra, Horora, Január hercegre változtatja, fejlődése ritmusában. Festészete, rajzai kozmikus távlatokba repítenek, gondosan megvilágított dia-fényképei a maga készítette tárgyairól lélekemelő mesébe fordulnak.

„Erdőt-mezőt járva indiánok vagyunk. Városban életet védő és építő szamurájok. Dolgozunk, mint Istenek, mulatunk, mint ördögök.”

1981. Megkapom életem első nyugati (kék) útlevelét. Első utam Nyugat-Berlinbe vezet, vendéglátóim meg hozzá, mert mint mondják, már napok óta várja az érkezésemet, amiről nem is értesítettem. Bemutatja az Anyag útja című pasztellsorozatát, amiről már sokat írt és mesélt, és néhány objektet, amik a plafonról lógnak le, Stellát és társait, egy orbit kollekciót, egy ismeretlen galaxis tárgyi bizonyitékaként.

1982. Édesanyja kérésére szárazbabot viszek neki következő látogatásomkor, de nem találom otthon, hiába csengetek, kiabálok a januári hidegben. Egyszerre csak a távolból ismerős, harsány füttyszót hallok, és a jeges utca végén Január egy nagy tekercs festővászonnal a vállán feltűnik, anyaszült meztelenül. „Elcseréltem a szerkómat egy kis munkaanyagért” –, mondja és barátságosan betessékel szerény műteremotthonába.

Már napok óta csak ittunk és mentünk és nevettünk, amikor megpillantottuk a ránk meredő kis halakat egy bolt kirakatában a jégen. Megvásároltuk, amit a pénzünk engedett, és siettünk haza, hogy megkezdjük az életre keltésüket a fürdőkádban, ahol mi is lemostuk az út porát. A halak nem akartak életre kelni, de mi mind elképesztő halszagúak lettünk, mire Január beleöntött egy nagy üveg aftershavet, amitől az illatfelhőnk intenzívebben váltott nagyobb hatósugárra.

1983. Közös koncert a Trabant, a Balaton, az Európa Kiadó zenészeivel a Ráday klubban. Minden zenésznek kötelezően kezet kell mosnia a fellépés előtt. A pulóvere mintái az arcfestésén köszönnek vissza, az egész estés program a „nagy medve tánc”.

1988–89. A nagytranszportos látogatásainak a kora. Két diavetítővel, több hangszerrel, diákkal, mappákkal, fényképezőgéppel és lámpákkal, magnetofonokkal érkezett. Azonnal vetítővásznat festett a mintás tapétára, és megkezdődtek a várt és váratlan vendégeknek a zenés-diavetítéses űrhajós kiképzések. Kicsiszolt, de mindig más előadásaival, multimédia akció-felszerelésével járta a várost, lelkes pionír társai gyűrűjében.

1996 márciusában a Dorottya utcai kiállításán a nagyközönségnek is bemutathatja munkáit, ahol napi 8 órás ügyeletet tart, személyes élő-és gépzenés tárlatvezetést minden látogatónak.

Utolsó látogatásán Koppenhágában, megérkezése után azonnal lefeküdt, és három napig aludt.

Utolsó látogatásomkor egy hónapos kómából ébredt, életteli tekintettel, bénán, némán.

Annyi csodát mutatott hosszú barátságunk alatt, hogy ne bíznék a csodában?