A fegyveres konfliktus és a nemi erőszak női áldozatainak (ellen)emlékműve Kolumbiában
Doris Salcedo: Fragmentos, Bogota, Kolumbia
Amikor 2016-ban Kolumbia kormánya békét kötött a FARC gerillaszervezettel, hogy végre lezárja az évtizedek óta tartó, és számtalan civil áldozatot követelő belső konfliktust, a békeszerződés mellett egy olyan emlékművel is nyomatékosítani kívánta a fegyverletétel tényét, amely a FARC által beszolgáltatott 37 tonnányi fegyver beolvasztásával jön létre a fővárosban. A Fragmentos – Espacio de Arte y Memoria emlékhely és kiállítótér 2018-ban nyílt meg Bogota belvárosában, Doris Salcedo elképzelése alapján.1 A művész olyan teret kívánt kialakítani, amely lehetőséget nyújt a traumák kibeszélésére, és akár ellentétes oldalon álló felek vagy áldozatok párbeszédére is. A 17. századi koloniális lakóház romjai köré épült modern épületet Salcedo rendhagyó emlékhellyé formálta: a beolvasztott fegyverekből a nemi erőszakot elszenvedett nők segítségével alakította ki annak járólapjait. Bár a Fragmentos célja az általános társadalmi megbékélés elősegítése, az mégis megosztó, mert egyetlen áldozati csoportra, a nemi erőszak női áldozataira fókuszál.
1
http://www.museonacional.gov.co/noticias/ Paginas/Fragmentos.aspx http://www.museonacional.gov.co/noticias/ Paginas/Fragmentos_Pelicula_CC.aspx (utolsó belépés a szövegben hivatkozott webhelyekre: 2021. április 20.)
A gyász művészi nyelve
Kolumbia nemzetközileg legelismertebb kortárs művésze, Doris Salcedo életművének jelentős része az ország véres történelmének bonyolult emlékezeti kérdéseivel foglalkozik.2 Kolumbia társadalma évtizedek óta szenved a polgárháborúk, a drogkereskedelem, a társadalmi problémák és a mára szinte kibogozhatatlanná vált belső konfliktusok mindennapos valóságától: a korrupció, illetve a generációkon átívelő erőszak miatt igen nehézkes és hosszú távú folyamat a béke elérése.3 Ebből a kontextusból kiindulva, Salcedo munkásságának középpontjában egy olyan művészi nyelv megteremtése áll a szavakkal leírhatatlan emlékek és gyász kifejezéséhez, amely az emlékezés és felejtés, a tárgy és a test közötti bonyolult viszonyokra reflektál. Korai műveiben gyakran személyes tárgyakat, ruha- és bútordarabokat használ fel, amelyek az áldozatok hiányát közvetítik a múzeum terében, anélkül, hogy explicit módon utalnának az elszenvedett erőszakra vagy egyes áldozatok személyes történeteire.
Az Atrabiliarios (1992–1997) című projekt4 például a fegyveres konfliktusok következtében eltűnt áldozatok cipőinek felhasználásával készült, és a személyes tragédiák lenyomatain keresztül reflektál a társadalom egyik máig feldolgozatlan kollektív traumájára. A drogkartellek, valamint a gerilla- és paramilitáris szervezetek közötti, az 1980-as és az 1990-es évek során felerősödő harcokban a művész több családtagja is eltűnt, így a mű kiindulópontja nagyon is személyes. Ugyanakkor a tárgyak anonimitása és az emberi jelenlét lenyomatát magán hordó cipő szimbolikája bekapcsolja a művet egy tágabb emlékezeti diskurzusba, amelyben már a néző személyes és történelmileg meghatározott emlékei is szerepet játszanak. A múzeumi kontextusba készült művek tehát elsősorban egy olyan művészi nyelv kialakításának kísérletei, amelyek egy nemzetközi közönséggel létesítenek párbeszédet. Andreas Huyssen megállapítása szerint Salcedo munkásságának nemzetközi sikeréhez és értelmezhetőségéhez nagyban hozzájárul az, hogy az európai és észak-amerikai modernizmus kisajátítása és átalakítása révén hozza létre sajátos művészetét: elsősorban a minimalista szobrászat, az installáció műfaja és az 1945 utáni európai költészet (különösen Paul Celan) hatásainak beépítésével.5
Salcedo Kolumbiában megvalósított köztéri és részvételen alapuló projektjeiben módosulnak a hangsúlyok a művek társadalmi relevanciájára vonatkozóan: a gyász esztétikai alapú megfogalmazása mellett előtérbe kerül a közvetlen társadalmi párbeszéd és a háborúellenes aktivizmus szorgalmazása. Noviembre 6 y 7 (2002) című, egyszerű székekből kialakított installációja az Igazságügyi Palota külső oldalán6 az épület ostromára, Bogota egyik legvéresebb nyílt konfliktusára emlékeztetett. A legfelsőbb bíróság épületének 1985-ös, az M-19 gerillaszervezet által szervezett elfoglalása során számos bíró és civil vesztette életét, az elkövetők mégis büntetlenül élhettek tovább, és az ostrom egészen a 2000-es évekig feledésbe merült. Salcedo intervenciója a tragikus esemény helyszínén, a múlt eltussolását reprezentáló, újjáépített épületen nemcsak az áldozatokra emlékezett (az installációhoz felhasznált 280 szék az áldozatok számának felel meg), hanem az igazságszolgáltatás hiányára reflektáló művészi és politikai állásfoglalásnak is tekinthető. A háborúellenes aktivizmus jegyében készült, de megemlékezési funkciót is betöltő művekhez sorolható továbbá az Acción de Duelo (2007) című részvételen alapuló projekt,7 amely a FARC által túszul ejtett tizenegy képviselő meggyilkolására reagált. Az akció keretein belül a művész önkéntesek és civilek segítségével 24.000 gyertyát helyezett el Bogota főterén, a Plaza de Bolívar-on. Az emberrablással kapcsolatos traumák évtizedek óta az ország történelmének részét képezik, hiszen a túszejtés már Pablo Escobar számára is hatékony eszköze volt a kormány zsarolásának.8 A 2007-es eset azért rázta meg mégis a társadalmat, mert a FARC által elrabolt összes képviselő életét vesztette öt év fogság után, egy azonosítatlan katonai szervezet általi rajtaütés során.
2
Az életműről bővebben lásd: Nancy Princenthal, Carlos Basualdo, Andreas Huyssen: Doris Salcedo. London: Phaidon Press, 2000; Mieke Bal: Of What One Cannot Speak: Doris Salcedo’s Political Art. Chicago: University of Chicago Press, 2010; Julie Rodrigues Widholm, Madeleine Grynsztejn (szerk.): Doris Salcedo, University of Chicago Press, 2015; Mary Schneider Enriquez (with contributions by Doris Salcedo and Narayan Khandekar): The Materiality of Mourning. Cambridge, Mass.: Harvard Art Museums, 2016
3
A „fegyveres konfliktusként” emlegetett, sokrétű belviszály a kormány, a bal oldali gerillacsapatok, pl. FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia), ELN (Ejército de Liberación Nacional), EPL (Ejército Popular de Liberación) stb., a jobb oldali paramilitáris szervezetek, pl. AUC (Autodefensas Unidas de Colombia) és a drogkartellek között hivatalosan 1964-ben kezdődött, de megelőzte a La Violencia néven ismert időszak, amelyet Jorge Eliécer Gaitán 1948-as meggyilkolása lobbantott lángra. A Történelmi Emlékezet Országos Központja (Centro Nacional de Memoria Histórica, ld. https://centrodememoriahistorica.gov.co/) által közzétett adatok szerint 7,6 millió nyilvántartott áldozata van a konfliktusnak, amelyből több, mint 220.000-en meghaltak és 5 milliónál is többen kényszerültek otthonuk elhagyására.
4
https://www3.mcachicago.org/2015/salcedo/ works/atrabiliarios/
5
Andreas Huyssen: „Memories of Europe in the Art From Elsewhere.” The Borders of Europe, Stedelijk Studies, 6. sz. 2018, ld. https://stedelijkstudies.com/journal/memories-of-europe-in-the-art-from-elsewhere/; U.ő.: „Doris Salcedo’s Memory Sculpture: Unland: The Orphan’s Tunic.” In Present Pasts: Urban Palimpsests and the Politics of Memory. Stanford, Calif.: Stanford University Press, 2003
6
https://www3.mcachicago.org/2015/salcedo/works/ noviembre_6_y_7/
7
https://www3.mcachicago.org/2015/salcedo/works/ accion_de_duelo/
8
Az irodalomban ezt – többek között – Gabriel García Márquez örökítette meg, az életben maradt túszok visszaemlékezései alapján. Ld. Gabriel García Márquez: Noticia de un secuestro (1996), magyarul: Egy emberrablás története. Ford. Székács Vera, Magvető Kiadó, Budapest, 2003
Fragmentos – Espacio de Arte y Memoria | A FARC által beszolgáltatott fegyverek olvasztása. | © Fotó: Juan Fernando Castro. A Fragmentos, Espacio de Arte y Memoria és a Kolumbiai Kulturális Minisztérium (Ministerio de Cultura de Colombia) jóvoltából.
Fragmentos – Espacio de Arte y Memoria | Járólapok készítése. | © Fotó: Juan Fernando Castro. A Fragmentos, Espacio de Arte y Memoria és a Kolumbiai Kulturális Minisztérium (Ministerio de Cultura de Colombia) jóvoltából.
Úgy tűnt, 2016-ban történelmi fordulat következik be Kolumbia belviszályainak történetében, amikor a FARC hivatalosan letette a fegyvert, és hosszas tárgyalás-sorozat után végre sor került a békeszerződés aláírására. Mindez azonban nem tükrözte a társadalom jelentős részének álláspontját, amely szkeptikus maradt a békekötés feltételeivel kapcsolatban, különösen a FARC-nak kedvező amnesztiát illetően. Bár az ellentmondásokkal teli népszavazáson 50,23% ellene szavazott, a békekötésre mégis sor került, amiért az elnök, Juan Manuel Santos Nobel-békedíjban részesült. Ebben a feszült időszakban Salcedo hatalmas fehér lepellel terítette be a Plaza de Bolívart, amelyet 2350 darab lepedőből – ezek mindegyikén egy-egy áldozat hamuval felírt nevével – varrtak össze önkéntesek. A projekttel kapcsolatban Salcedo azt nyilatkozta, hogy a művészet társadalmi szerepét elsősorban a gyász eszközeinek megteremtésében látja.9 A sérülékeny anyagból és technikával készült, fehér „zászló-lepel”10 azonban a bizonytalan békekötés fényében nemcsak az ország egészét érintő gyászra, hanem a béke kollektív akaratának törékenységére is reflektált, és jól mutatja, mennyire bonyolult a múlt megítélése és az igazságszolgáltatás kérdése a világ leghosszabb belháborúja által sújtott országban.
9
„Colombian artist creates enormous shroud to honor country’s war dead.” 2016. október 12. The Guardian. https://www.theguardian.com/world/2016/oct/12/
colombia-war-art-project-bogota-doris-salcedo
10
Ibid.
Fragmentos: a művészet és az emlékezés tere
A békekötés alkalmából három emlékmű megvalósításában állapodtak meg a felek: Bogotában, Havannában, a békekötés helyszínén és New Yorkban, az ENSZ-székház előtt. A bogotai emlékműhöz Doris Salcedo elképzelését választotta ki a bizottság, a másik két emlékműről egyelőre nincs információ. A művész úgy döntött, hogy a nők ellen elkövetett – máig tabunak számító – nemi erőszak problematikáját helyezi fókuszba, annak ellenére, hogy az emlékmű a konfliktus tágabb értelemben vett áldozatainak hivatott emléket állítani. A rendhagyó emlékműnek maguk az áldozatok adtak formát: a járólapok kialakításához szükséges öntőformákat olyan nők készítették, akik különféle fegyveres erők – baloldali gerillák, jobboldali félkatonai szervezetek vagy a katonaság – áldozataivá váltak. A nőket arra kérte Salcedo, hogy kalapáljanak ütésnyomokat a 60×60 cm-es fémlapokba, amelyekből öntőformákat készített, és 1288 darab, összegyűrt papírlapokra emlékeztető járólapot öntetett ki. Ezek a fémlapok alkotják a Fragmentos padlóját. Az intézmény egyik termében megtekinthető dokumentumfilmben a készítők elmondják, mit jelentett számukra a készítési folyamatban való részvétel. Többen megfogalmazzák, hogy a közös fizikai munka segített kifejezni a dühöt, keserűséget, és felszabadító érzés volt belekalapálni a fájdalmukat a fémlapokba. A személyes traumák töredékeiből pedig összeállt az emlékmű, amely ötvözi a járólap funkcióját a fegyverletétel és a készítési folyamat szimbolikus, s ugyanakkor megélt tartalmaival.
A készítési folyamat abból a szempontból is fontos, hogy a felkért nőket az áldozati szerepből kimozdítva az emlékmű alkotójává teszi.11 A passzív áldozatiság kérdése (a traumák eltemetése, az elkövető felelősségre vonásának nehézségei, a kommunikációs keretek hiánya) a világ-háborúktól kezdve a délszláv háborúkon át a Me Too-mozgalomig meghatározza a nők elleni erőszakról folyó párbeszédet, ám kevés olyan emlékmű létesült eddig, amely árnyaltan képes reprezentálni egy ilyen komplex problémát. Ennek fényében a Fragmentos egy potens megoldási kísérlet arra nézve, hogyan válhatnak a nemi erőszak áldozatai ágensekké az emlékezetpolitikai diskurzusban. Bár az emlékhely nem nevesíti az áldozatokat, az épület bejáratánál található ismertető szöveg feltünteti a járólapok készítésében részt vevő tizenhét nő nevét. Ez a kevéssé feltűnő, de annál lényegesebb gesztus, illetve a készítési folyamatban való részvétel kiemeli a nők társadalmi megbékélés alakításában és a nemi erőszak tabujának lebontásában játszott szerepét.
Salcedo tudatosan készített ellenemlékművet, amely a háború örökségét: a csendet, az ürességet és a hiányt jeleníti meg a romok körül kialakított, letisztult terekben.12 Az ellenemlékművek James Young meghatározása szerint megkérdőjelezik a hagyományos emlékmű alapelvét, amely passzív szemlélővé redukálja a nézőt.13 A gyakran nacionalista vagy totalitárius ideológiában gyökerező hagyományos emlékmű nem reflektál saját történeti és geopolitikai beágyazottságára, és mind anyaghasználatát, mind esztétikáját illetően egyoldalú kijelentéseket fogalmaz meg. Ezzel szemben a Fragmentos önreflexív módon az emlékezés komplexitását hangsúlyozza, és a múlt lezárása helyett kérdéseket nyit fel, szó szerint teret adva a párbeszédnek. Nem hősöknek állít emléket – már ha ebben a kontextusban vannak egyáltalán hősök –, de még csak nem is nevesíti az áldozatokat, mint olyan ismert ellenemlékművek, mint például Maya Lin Vietnámi veteránok emlékműve (1982) Washingtonban14 vagy az argentin katonai diktatúra áldozatainak emlékműve (2007) a Buenos Aires-i Parque de la Memoriában.15 Nem is negatív teret hoz létre a kasseli Aschrott-kút16 (1987) vagy a Ground Zero Memorial17 (2011) analógiájára, hanem olyan többfunkciós emlékhelyet létesít, amelyben elmosódnak az emlékmű, a kiállítótér és az oktatási célokat szolgáló intézmény határai, és a szigorú értelemben vett emlékmű (a padlózat) kiegészül az állandóan cserélődő kiállítások tartalmaival.
A 2019-es nyitókiállításon két olyan mű szerepelt,18 amely a fegyveres konfliktus emlékezetének különböző perspektíváit emelte be a Fragmentos terébe. Felipe Arturo építész és művész huszonegy, általa készített golyóálló mellényt helyezett az egyik terembe, amelyet a látogatók felpróbálhattak, használhattak. Az Antibala (Golyóálló) című interaktív mű célja az volt, hogy a látogatók személyes azonosulási pontokat keressenek a múlttal az áldozat és elkövető fogalmain túl. A projekt tágítani próbálta a Fragmentos kereteit azáltal, hogy nem egyetlen áldozati csoportra összpontosított, de univerzalizáló szemlélete túlságosan absztrakttá tette a problémát. A kiállítás másik darabja, Clemencia Echeverri Duelos (Gyász) című videóinstallációja a konfliktus során eltűnt személyek kísértő emlékére reflektált egy tragikus eseménysorozaton keresztül.19 A falakra és a padlóra vetített kilenc összehangolt videó Medellin legproblémásabb kerülete, a Comuna 13 kőtörmelék-lerakóhelyét mutatta, amint a kamionok által kiöntött hulladék a nézőt körbevéve görög le a szemétdombokon. A Comuna 13 néhány éve még a világ egyik legveszélyesebb helyének számított, hiszen a városon átáramló kábítószer-kereskedelem stratégiailag kulcsfontosságú pontja volt, olyannyira, hogy 2002-ben a katonaság ostrom alá vette. A sikertelen katonai beavatkozás azonban még nagyobb káoszt eredményezett. A következő években a kerület számos lakója eltűnt a belső territoriális harcok következtében, és tragikus módon, feltehetően a szemétlerakatban végezte. Bár Echeverri projektje kifejezetten a Medellinben történteket tematizálja, a mű értelmezési tartománya kiterjeszthető az eltűntek áldozati csoportjának tágabb értelmű emlékezetére is. Annak ellenére, hogy – az említett projektekhez hasonlóan – a Fragmentos tereiben rendezett kiállítások és programok érinteni tudják a konfliktushoz kapcsolódó emlékezeti kérdések széles spektrumát, sokak szerint mégis túl nagy hangsúlyt kap a nemi erőszak női áldozatainak csoportja Salcedo emlékműve miatt.
11
Patrizia Violi: „Story of a Counter Monument: Doris Salcedo’s Fragmentos in Bogotá.” Punctum, 5 (2): 62-71, 2019, ld. https://punctum.gr/volume-5-issue-2-2019- %CE%BCultimodality-in-education/ story-of-a-counter-monument-doris-salcedos- fragmentos-in-bogota/
12
Doris Salcedo, Mayte Carrasco: Fragmentos [documentumfilm], Museo Nacional de Colombia, 2018, ld. https://www.youtube.com/watch?v=d7rAb2O0JV8
13
James Young, 1992. „The counter-monument: Memory against itself in Germany today.” Critical Inquiry 18(2): 267-296.; U.ő.: At Memory’s Edge. After-Images of the Holocaust in Contemporary Art and Architecture. New Haven & London: Yale University Press, 2000
14
https://www.vvmf.org/About-The-Wall/ history-of-the-vietnam-veterans-memorial/Maya-Lin/
15
https://parquedelamemoria.org.ar/
16
https://www.kassel.de/buerger/stadtgeschichte/ erinnerungskultur/aschrottbrunnen.php
17
18
https://www.youtube.com/watch?v=bg7G1nQzyVo
19
Clemencia Echeverri: Duelos (2019), ld. https://vimeo.com/359309188
A Fragmentos körül felmerülő kérdések az emlékművek egyik alapvelő ellentmondására világítanak rá. Bár az általánosan elfogadott vélekedés szerint az emlékmű a megemlékezés, illetve a társadalmi megbékélés eszköze és szimbóluma, sok esetben mégsem tükröz konszenzust, illetve nem minden társadalmi csoport számára nyújt azonosulási lehetőséget a gyász, a traumák feldolgozásához. A Salcedo elképzelése alapján létrejött emlékmű és emlékhely egyfajta áldozati versengést idézett elő, amely annak ellenére, hogy megteremti a nyílt párbeszéd lehetőségét és terét, túl hangsúlyosan reprezentál egyetlen áldozati csoportot, ráadásul a nemi erőszak áldozatai közül is csak a nőket. A Fragmentos koncepciója megosztónak bizonyul egy olyan kontextusban, amelyben évtizedes problémák halmozódnak, és gyakran az áldozat és elkövető közötti határvonalakat sem könnyű meghúzni – mint például a FARC leszerelt és integrálódni próbáló tagjai esetében.20 Felmerül továbbá a társadalmi relevancia és az esztétikai élmény viszonyának kérdése az áldozatok reprezentációját illetően, hiszen például Kolumbia őslakosai számára a nyugati modernizmus esztétikai hagyományában gyökerező emlékhely ismeretlen nyelven beszél az őket is érintő problémákról. Ugyanakkor – részben éppen az ellentmondások miatt – a Fragmentos élénk társadalmi és szakmai párbeszédet generál, amely a marginalizált csoportok helyzetére is több figyelmet irányít, így mindenképpen fontos szerepet tölt be egyfajta társadalmi összefogás elősegítésében.
A szerző a SPEME – Questioning Traumatic Heritage: Spaces of Memory in Europe, Argentina, Colombia projekt21 keretein belül járt tanulmányúton Kolumbiában.
20
Ld. például a Jesus Abad Colorado fotósorozata – El Testigo (A tanú) – kapcsán készült, azonos című, a művész közreműködésével készült dokumentumfilm (Kate Horne: El Testigo, 2018), amely bemutat egy olyan nőt is, akinek a családját paramilitáris egységek mészárolták le, s ezért, hogy bosszút álljon, csatlakozott a FARC-hoz.
21