A művészi újrajátszások tulajdonképpen a 2000-es, a 2010-es évek környékén voltak jellemző megnyilvánulások, legalábbis ami az erre fókuszáló külföldi, nemzetközi kiállításokat illeti (Marina Abramović: Seven Easy Pieces, Guggenheim Museum, NewYork, 2005; Alexandra Pirici – Manuel Pelmuş román pavilon, Velencei Biennále, 2013 stb.). Végigtekintve az említett időszak kiállításain, meglepően sok helyen és sokféleképpen tűnik fel ez a művészi stratégia. Számomra az egyik legmeghatározóbb a History Will Repeat Itself (Hartware MedienKunstVerein, PHOENIX Halle Dortmund, 2007) kiállítás, aminek a katalógusában olvasható többek között Inke Arns-nak, a kiállítás kurátorának a klasszikus művészi újrajátszások teoretikus megközelíthetőségét fókuszba helyező, a téma egyik legtöbbet hivatkozott tanulmánya. Ami mégis elindított ennek a megközelítésnek a kutatásában, az egyrészt az volt, hogy érdemesnek tűnt ezt az egész jelenségegyüttest és gyakorlatot 2020 után újra megvizsgálni.

Süli-Zakar Szabolcs

A mű egyik része kizárólag fekete műanyagból létrehozott, a tengert megjelenítő installáció, a másik pedig az éjszakai égboltnak tűnő falfestmény, a két elemet egymással összekapcsolva hoztam létre az installációm: egy felénk érkező hullámot és Fukusima látképét ábrázoltam, konkrétabban a 2011-es cunami által elpusztított város képét. Ha a műben használt anyagokat apránként, egyesével végig nézzük, jól látható, hogy olyan mindenki által beszerezhető használati cikkekből lettek összeállítva, mint például radír, szivacs, villa, kefe, szívószál és ehhez hasonló tárgyak. Az épületek tetejéhez csapódó hajók, csónakok látképét alkottam meg hétköznapi használati cikkekből, majd az erőművet pillanthatjuk meg, több óriásméretű torony tűnik elő. A kisméretű dolgok egyre nagyobb méretűvé változnak. Ahogy még inkább oldalirányba sodródunk, olyan tárgyakat találunk, mint a spray palack és műanyag tálca, utóbbiból készítettem a hajót is. Mindeközben olyan, mintha a tenger felett lebegnének ezek a műanyagok. Így változik a nézőpont a látogatók mozgásának hatására, ahogy körbejárják az installációt. A fukusimai atomerőmű még mindig sugárzást bocsát ki, annak érdekében pedig, hogy a helyzetet megoldják, folyamatosan dolgoznak a helyszínen, s bár 12 év eltelt ugyan, civileket még most sem engednek be a területre, csak a romos, romba döntött látkép tárul eléjük, minden egy teljesen sötét éjszakai tengerré változott.

Iwasaki Takahiro

Sosem akartam teljes mértékben kifelé projektálni a tevékenységem, de annyi azért mozgolódott a fejemben, hogy ezt a zárt szituációt majd egy egyszeri alkalommal feldolgozom valahol. És lehetőleg nagyobb, múzeumi léptékben. Mikor ez a dolog elindult, eleinte megijedtem a léptéktől, mert nem egy-egy gondolatkört kellett ide átültetni, hanem az eddigi tevékenységnek és egy magatartásformának a képszerűségét megoldani. Közben pedig féltem, hogy az intézmény egy nagy szócsőként túlnő rajtam, és én azon keresztül képtelen leszek majd megszólalni. Át kellett az érzést dolgozni, hagyni, hogy a zárt téri partikuláris információk természetszerűen elvesszenek, helyettük egy demonstrációs helyzet alakuljon ki. Furcsa volt azt átélni, hogy innen végre vissza tudom nézni mindezt egy az egyben. Konkrétan látszik az, hogy véget vetettem egy hosszadalmas kísérletnek, mert a kérdéseim megválaszolásával – melyek minden létező esetben tárgyiasultak – kizártam magamat ebből a házból.

Bögös Loránd

Nagy szükség van az imára, vagy mondom inkább úgy, az odafordulásra, és ezt felekezettől függetlenül értem. Meditálni, elcsendesedni, meghallani a belső hangot. Jó szándékkal fordulni a másik emberhez. Szerintem ez manapság nagyon nehéz, nehéz ennyire lecsupaszodni. Ezek a rituálék segíthetnek a lényegre való fókuszálásban, az egyszerű, az egyértelmű, a hétköznapi meglátásában.

Tóth Kinga

Jóllehet, az Anamnézis videórészét hét évvel ezelőtt forgattuk, a drámapedagógiai esemény mozzanatai máig elevenen élnek az emlékezetemben. Nagyon izgalmas ötletnek tartottuk mindketten a salgótarjáni domborművön látható, a munkás-paraszt-értelmiség összefogást színre vivő jelenet megelevenítését, vagyis a városra történő családállítást, de persze fogalmunk sem volt, hogy mi fog kisülni belőle. Ebben az értelemben tehát ez nem tekinthető klasszikus művészeti projektnek, mert tulajdonképpen nekünk, az alkotóknak a megszokottól eltérően alig volt ráhatásunk az eseményekre. A diskurzus szedimentológia ebben úgy érhető tetten, hogy fogtunk és kivettünk valamit a múlt, a hatalom, illetve az emlékezet üledékei alól, és megnéztük, mi történik, ha újra kontextusba helyezzük.

Szolnoki József

Van egyfelől a Debord-féle idea, hogy forradalom csakis a művészet holttestén át jöhet létre, diametrikusan szemközt a Beuys-éval, aki szerint csakis a művészetben, ami a művész (vagy a saját) szerepét abszurd módon kiterjesztve megerősíti, és ezt háromszögeli Rancière befogadói, a művészetet instrumentalizáló radikalizmusa, amely viszont a rosszkedvű olvasatomban megengedi, sőt, alkalmasint inspirálhatja a jelenlegi jobboldali „forradalmat” (lásd a disszenzus-elméletet). Az emancipáció mindig kollektív emancipációként van elképzelve, de az általános individualizmus környezetében egyrészt nyilván a könnyebb ellenállás irányába megy, és egyéni (vagy szűkcsoportos) emancipáció lesz belőle, rosszabb esetben viszont – és itt valóban a „történelmi rosszra” gondolok, amely kihasználja a szabadságtól való örök rettegést – odalöki az embert az összeesküvés elméleteknek (amelyek között a jelenlegi jobboldali „ideológia” is bőven elfér), ahogy az egyszeri szocialista gyárból kilopott traktor-alkatrészekből is mindig tank lesz, akárhogy forgassák.

Az újrajátszásnak számos vonzó vonása van, ahogy arra később kitérek, de az egyik feltétlenül maga a játék, ami könnyedséget ad, és a művészetnek jót tesz a könnyedség, még ha néha sokat is kell izzadni érte. Evvel jár az abszurd várakozás is, hogy az újrajátszással esetleg más lesz a vége az adott dolognak, mint valami Tarantino-filmben.

Erhardt Miklós

Ha a kiállítás kontextusát nézzük, akkor az újrajátszás tematikájához kicsit máshogy kapcsolódik az általam bemutatott anyag: az újrajátszás inkább az én szerepemen, a családi archívumhoz való viszonyomon keresztül jelenik meg. Az elmúlt évek során organikusan átvettem, belenőttem a családi hagyaték gondozójának a szerepébe, valahol ez a folyamat, pozíció is tekinthető újrajátszásnak. Ugyanakkor vannak olyan munkáim, amelyek kifejezetten re-enactmentként működnek, viszont nem illettek volna bele a most bemutatott válogatásba, amely a személyesebb hangvételű munkákra fókuszál.

Schuller Judit Flóra

Viszonylag kevés emlék maradt meg ilyen elementáris képi élményként. Ez azonban egy, magához a városhoz nagyon-nagyon erősen kötődő és bennem ezt az emléket élénken felidéző eseménysor volt. Ezt a jó értelemben vett indulatot vagy indítékot pedig elegendőnek láttam ahhoz, hogy a művésztelep ideje alatt felhasználjam és ezzel foglalkozzam. Meg szerettem volna érteni magát a korszakot, amiben ez a szobor keletkezett, az alkotónak, Kiss István szobrászművésznek a motívumait, hogy miért ilyenné formálta ezt az emlékművet, valamint nyilvánvalóan a város hozzáállását is, az ott élő emberek viszonyulását ehhez a térhez, ehhez a köztéri alkotáshoz. És természetesen mindezt a bennem lévő emlékek alapján feldolgozva, kutatva ennek az eseménynek a lenyomatát a saját sorsomban, hogy ezt a bevésődést valahogyan vissza tudjam olvasni.

Pettendi Szabó Péter