A másik, amit még szívesen megcsinálnék, az a finom formájú szállítóhajó a Dunára, amit még a Sevillai Világkiállítás alkalmára találtam ki. Igaz, hogy a Sevillai Világkiállítás Kolumbusszal együtt már rég eltűnt a múltban, de a tanulság itt maradt, mint az állatorvosi ló. Szellemi elitünk itt is levizsgázik, és talán jó szándékból, igyekezetből, nagyot hibázik. Érdekes volt ezen belül, a Janáky – Makovecz párbaj. Egy rendes, kiírt építészeti pályázat volt a 92-es sevillai világkiállításra. A téma Kolumbusz felfedező útja volt. Janákynak volt egy gondolata, épp a rendszerváltás után, ahogy a létező szocializmus, az a ronda hernyó átalakul szép, színes lepkévé. Úgy gondolta, hogy egy lepkeházat levisz oda, közúton, vasúton, vagy ahogy oda lehet szállítani. Amikor hallottam, hogy a lepkeház nyert a pályázaton, azt hittem mi nyertünk. A mi tervünk lényege a vízi úton való szállítás oda-vissza. Hiszen egy nagy hajós emlékéről van szó. Jó kedvem lett. Janákyval a főiskola óta elég jóban voltam. Mondtam neki, hogy jó ez a lepkeház alapnak, de én ezt másképp csinálnám meg, hajóval vinném le az egészet. Építenének egy tutajt, amire mint egy nagy sátrat fel lehetne szerelni ezt a pavilont, amit összecsukva szállítanának le a helyszínre, és ott kinyílna, mint egy nagy lepke. Janáky lepkéi a mi összehajtható lepkesátrunkban. Majd a világkiállítás után az egészet összetekerik, és a vízen hazaszállítják. Abban maradtunk, hogy megbeszéljük. Erre jött Makovecz, aki nem vett részt a pályázaton, és gyakorlatilag lesöpörték az egész pályázatot…

Ortutay Tamás

Egy bizonyos tengerszint feletti magasságban ritkul az oxigén szintje. Az ember bőre és tüdeje máshogy reagál, befolyásolja minden szerv működését. A vertikumon haladás nyilvánvalóan egy másfajta terhelés. Intenzitásának dinamikája a haladás által módosul.

Ilyen formán Lengyel Andrást a sorsok és életpillanatok, valamint azok ismétlődése, illetve állandósága érdeklik és ennek megfogalmazásához az erről szóló meglátásokhoz nem szükséges a formai változatosság. Történetek, amikből a látvány keletkezik. Fontos összefüggés ez. Az alapmotívum és tulajdonképpen a probléma valóban változatlan. A körülmények változnak csak. Lehet-e ebből tanulni s végre megtanulni az egyhelyben maradás gyönyörűségét, amiben hirtelen minden egyértelmű lesz?

Majsai Réka

Olykor drámai erők szabadulnak el, vagy zaboláztatnak a kiállítás képeinek derékszögei között, olykor delejes energiákként kapnak főszerepet, máskor pedig lírai, tétova hangokként válnak festői elemmé. Hol a horror vacui-ban fogant gesztus-telítettséggel találjuk szemben magunkat, hol pedig a gesztus visszafogott jelenléte, sőt vákuum-szerű hiánya dominál egy-egy képen. Günter Brus itt szereplő művei állnak – talán papír-hordozójuk okán is – legközelebb a keleti kalligráfiákhoz, másfelől azonban a bécsi akcionisták jellegzetesen mély, profán gesztus-dekadenciáját is hordozzák.

Tolnay Imre

Ahogyan a szavak, a (modern) képek is kétfélék: leírnak, vagy megjelenítenek. Harmadik személyűek, vagy megszólítók. Hűvösek, vagy telibe találnak. Unalmasak, vagy felzaklatnak, mint Garouste képei. Az elsőbe a csendéletek tartoznak, de Manet vagy Monet is többnyire leír, lefest, egyszóval: anekdotikus. Van elmesélhető sztori. A másik, az általam nagyobbra becsült, izgalmasabbnak tartott csoportot számomra olyanok alkotják, mint Klee, Kandinszkij, Vajda. Hogy csak a legnagyobbakat említsem. Garouste, a megrögzött figuratív, ám aki mindig a dialógusból merít, valahol a kettő között áll. Le is írja a tárgyát, megjeleníti, és a hiánnyal (zeugma) rá is mutat. Ahogy Ben Vautier mondja: nálad gondolkodni kell. Gondolkodásra késztet, így szólít meg.

Horváth Ágnes

A Benjamin és Bacsó által elgondoltak nemcsak az elfedés és a reveláció oszcilláló tendenciáival operáló Envelop-sorozat, hanem Fogarasi Nine Buildings Stripped-típusú munkái, a pántok közé szorított épülettöredékek esetében is alkalmazhatóak. A gyűjtőmunkát kísérő perspektíva- és léptékváltás révén a lebontott történelmi épületek nagy konstrukcióinak építőelemei olyan falra akasztható képekké válnak, melyek az őket felváltó épületek új elemeivel összefogva alkotnak dialektikus képeket a város pillanatnyi állapotáról. „A dialektikus kép: felvillanó kép. Így, a megismerhetőség Mostjában felvillanó képként, kell rögzítve megtartani azt, ami volt. A megmentés, ami ily módon – és csak ily módon – lesz végrehajtva, mindig csak olyan dolgon hajtható végre, amely a következő pillanatban már menthetetlenül elveszett.” – írja Benjamin. Ezek a fragmentumokból összeálló montázsok felfoghatóak akként az „utóéletként”, amelynek – újfent Benjamin szavaival élve – „érverése egészen a jelenkorig érezhető.” A Budapest Galéria stábjának közreműködésével bemutatott, és még folyamatosan készülő budapesti anyaggal is többek között ezt az érverést tapogatja ki Andreas Fogarasi A város bőre alatt.

Rátkai Zsófia

Kerezsi Nemere tekintete Walter Thiemann légi megfigyelő halványuló sírkövére esett, és ha már ráesett, felemelte és lefilmezte az alatta talált hangyavárost, ahogy a mélybe menekíti a tojásokat a megfigyelés elől. E látszólagos nonsalanszhoz persze láthatatlan munka és idő kell, klasszikus művészeti idő. Ahogy Boris Groys emlékeztet, a művész „hagyományosan a műtermében dolgozott, távol a nyilvánosság tekintetétől, majd kiállította az eredményt, egy terméket – a művet, amely felhalmozta és visszanyerte a távollét idejét. […] A távollét, hiányzás tarthat napokig, hónapokig, évekig – akár egy egész életen át.”

Horváth Olivér

Pócs Péter többségében kulturális és politikai plakátokat tervez, de a kereskedelmi plakát sem áll távol tőle. Olyan, állandóan visszatérő motívumokkal, régi és új szimbólumokkal dolgozik, mint a vörös csillag, a sarló és kalapács, a zászló, a könyv, a gyümölcs (alma, narancs, banán), az emberi arc és kéz, a magyar országhatár. Pócs mindig aktuális. A jelen történelmének eseményeire úgy reagál, hogy a múlt nagy, sorsfordító pillanatait is felidézi. Sokszor a vizuális reprezentációt felülírja a narratíva, a szöveges betét.

Kozák Csaba