Skip to main content

Bak Imre: A csend változatai 5., 2021, 140×210 cm, akril, vászon © Fotó: Tóth Dávid | acb Galéria

Örök jelenlét

2003 tavaszán Bak Imre, hosszas rábeszélésre, a maga zárkózott és szemérmes módján rövid, nagyon rövid önéletrajzot írt. Így kezdte:

Apám 1911-ben született. 4 évesen árva, rokonok nevelik. Cselédként dolgozik egy Békés-megyei faluban. 200 km-t gyalogol, hogy Pesten cipészinasnak álljon. 1938-ban elvesz egy falubéli szegény lányt. Mire Pesten lakáshoz jutnak és születik két fiúgyerekük, kitör a háború. Apám hadifogságba kerül –, két évet tölt Odesszában. Anyám a gyerekekkel visszamegy a faluba a pesti ostrom elől. Lakásunkba mások költöznek. Anyám Pestre jön, albérletben lakunk, takarításból élünk. Apánk hazajön, cipőgyárban lesz munkás, folyamatos költözésekkel egyre tűrhetőbb lakáshoz jutunk. Az általánosban Szabó Magda és Szobotka Tibor tanítanak élményszerűen irodalmat. A rajztanárom – látva, hogy az órákon örökké firkálok – tanácsolja a szüleimnek a Képző-és Iparművészeti Gimnáziumot. Sem ők, sem én nem tudom, hogy mi a művészet. – írta mindvégig jelenidőben, mert ezektől az emlékektől soha nem szabadult meg.

„…mindig a »szakma« szót használod, miért nem a festészetet vagy a művészetet említed?” – kérdeztem tőle ez idő tájt, utolsó interjúnkban.

„Valószínűleg azért, mert a többi fogalom sokkal inkább kompromittálódott, másrészt pedig számomra ez egy természetes tevékenységi forma, aminek a misztériuma önmagában van és nem a kifelé mutatott hókuszpókuszokban. Hamvas Bélát olvasva annak idején rájöttem, hogy minden szakmát és tulajdonképpen az életet is a művészet szintjén kellene megélni, művelni, és hogy nincsen lényegi különbség az egyes szakmák vagy a művészet, a kulturális tevékenység és a racionálisabbnak vagy egyszerűbbnek tartott tevékenységi formák között.

És a művészetet körül lengő pátosz?

Elismerem, hogy ez egy más szakma fogalom, mint a köznapi. Tehát egy olyan kifejezést használok, ami ebben az értelemben csak az aranykorokban működhetett, amikor még nem volt szakosodás a materiális tevékenységek között, és a szellemi tevékenységeken belül sem vált el egymástól a vallás, a művészet, a filozófia. Azokban a szellemi mozgásokban szeretnék otthon lenni, amelyek a világban most zajlanak, és ezen belül szeretném a saját speciális feladataimat meghatározni.”

Bak Imre művészetében a képek tárgyát, tartalmát egy időben és térben kiszerkeszthető viszonylat-rendszer szabja meg. A 20. század eleji európai konstruktivista irányzatok, s az azokból eredő-következő, későbbi egyetemes geometrikus absztrakt tendenciák az ő számára a fogalom szoros, eredeti értelmében fluxus gyanánt, folyamatos, több irányú áramlásként léteztek jelenidejüen, permanensen. Talán ezért vette viszonylag könnyen tudomásul a nyolcvanas években az avantgarde klasszicizálódását is, mert belátta az ellentmondást és az utópiától fosztottságot, de tisztelete, s főként hite a művészetben töretlen maradt.

Festészetét a relációk, a művészek/ideák közötti kapcsolat, a kölcsönviszonyok, a hatások, s persze a bekalkulált véletlenek viszonyhálója determinálta. Szemében a festészet, annak története és a festés „művelete” egységet, egységes folyamatot (életet) képezett. S abban ő maga nem csak részvevő, megfigyelő és elemző volt, hanem – mint egyfajta speciális trinitásban – a megfigyelt és az elemzett is.

A művészettörténeti idő, mint valami előre-hátra pergethető film Bak művészetében a nyolcvanas évektől – ha ez nem képzavar – legalább négy síkon futott egyszerre.

Egyrészt a klasszikus konstruktivizmus „rétegelt”, az egymást fedő síkok titkolt perspektívájára utalva; másrészt a colourfield painting színintenzitáson és színhangulaton alapuló térélményére; harmadrészt az „ábrázolás”, a sejtetett narrativitás, az asszociációk esélye által keltett térképzetre; negyedrészt – az ellentmondással együtt – a művészettörténeti (idő)perspektívára, mely különös, de nem meglepő módon lett része a fizikai térnek, hiszen a ráutalás, idézet, alluzió önálló teret követel. A 2015 utáni „arcképeken” aztán mindez kiegészült egy újabb, szinte csak hártya-vékony réteggel: élénk tekintetek terébe került a néző; más szempontból a festmények új reflexet kaptak a személyesség éppen csak megrebbenő érzékiségétől.

Talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, de Bak Imrének a nyolcvanas évek második felében kiérlelt absztrakt allegorizmusa az elmúlt években különös és szemérmes hedonizmussal gazdagodott. Stílusa korábban egyfajta kettősségre épült fel és kapott onnan tartalmat: Bak a megtalálás és megcsinálás eufóriáját a művészet-mint-teremtés, a művészet-mint-mítosz, a mítosz-mint-forma gondolati sémájára öltötte rá. Vagy mondjuk másként, a posztmodernbe oltott posztkonceptualizmust díszítette föl a felszabadultság örömével. Ehhez járult aztán a stabil-instabil kettősségének lebegtetett megfogalmazása, vagy másképpen: hatalmas vásznainak motívumai, a plasztikusnak tetsző formák a színek terében lebegve – nem „kipörögnek a napvilágra”, mint valaha, a nyolcvanas évek furcsa kis dekoratív elemei a nagy formák környékén, hanem – szinte méltósággal fordulnak át a sűrű térbe, vagy talán magába az időbe, egy alig is megfogalmazható lustprinzip érvényében.

Utolsó műveinek centrumába – szinte minden korábbi kompozíciós elvét annulálva – a kápráztató fehér sík nyomult, kiürítve a teret: mintha a vakító fénnyel igyekezett volna – s most elakadok… a misztérium? a megváltás? esélyét megragadni vagy annak lehetetlenségét beismerni.

És itt látjuk a nagy titkot, ahogy öröktől a misztériumban volt, vagyis a misztérium négy színét és az ötödiket, amely nem a természeti misztérium sajátja, hanem az istenség misztériumáé, s amely a természet misztériumában mint élő fény világít. – írta a 17. század elején Jakob Böhme, a cipészből lett – micsoda reláció! – misztikus és teozófus, Hegel szerint a német filozófia atyja, Hamvas Béla egyik szeretett szerzője. A négy szín – folytatja Böhme – a kék, a vörös, a zöld és a sárga mind benne van, de az ötödik, a fehér Isten tulajdona, és mégis a természetben ragyog. A fehér az ötödik esszencia, tiszta, szeplőtelen gyermek, aranyhoz és ezüsthöz hasonlíthatjuk, a tűzben is megmaradó, fehér, világos kristályhoz.

Hajdu István

(elhangzott az acb Galériában 2023. január 5.-én)