Szíj Kamilla és Szijj Ferenc: A hegy

Liget Galéria, Budapest
2022. április 22 – május 19.

Szíj Kamilla: Hegy, 2022, ceruza, papír, 285×150 cm

Szijj Ferenc: A hegy, 2020, zsírkréta, szén, akril

Andrási Gábor

500 szó

Szíj Kamillának és Szijj Ferencnek

Képzeletbeli kirándulás: két múltszázadi műértő, Szíj Béla és Szíj Rezső sosemvolt beszélgetése a hegyekben a hegyekről és a képekről.

Az imént léptek ki egy sötét, komor erdőből és egy magaslaton találták magukat. A dombok mögött terpeszkedtek a hegyek, és a hegyek mögött sziklák magasodtak, így sorakozott szikla sziklára, messze a levegős távolba.

– Íme, itt a motívum… […] ha az egyik magasabban, vagy alacsonyabban van a másiknál, minden darabokra hullik. Mindennek úgy kell összeillenie minden mással, hogy az érzés, a fény, az igazság ne illanhasson el. […] A természet mindig ugyanaz, de semmi sem tartós benne, ami megjelenik előttünk. […] Mi van belül? Talán semmi, talán minden.

– Ezek itt körben igen nagy hegyek, ennek itt a csúcsa nem is látszik. A többi meg majdnem kitakarja a horizontot, önmagával fogja el előlünk a kilátást… A költő ezt a sziklaperspektívát biblikus lelkesültségében úgy látta, hogy lángoltak, égtek a kövek. De itt minden csak fehér és fekete… Bizonyos magasságban eltűnnek a flóra színei. Ez a magasztos pusztulás, a tengerszemek sziklavilága…

– Igen! Itt a térnek geológiai eredetű, „kövek alkotta csontváza van.” De azért nem minden hegy egyforma: van, amelyiket mintha összeállították, megépítették volna a kövekből, de az a nagy, csúcs nélküli mintha a saját erejéből növekedett volna ekkorára. Ami közös: az erővonalak látványt meghatározó rendje.

– Hát persze! Ha valaki lerajzolja a hegyet, a motívum teszi lehetővé számára, hogy közös nevezőre hozza a dolgok minőségi és formai különbözőségeit, belső összefüggést teremtsen puszta egymáson kívül- és egymás mellett létükből.

– Ám ha meg is ragadná az ilyen kitüntetett jelentőségű motívumot, még számos nehézséggel kell szembenéznie. Elsőként ilyen az idő. Amiből sohasem lehet elég, vagy olyan sok van, hogy eltékozoltnak tűnik. Emlékszel, mit írt levelében a gácsi patikus? Rajzomon a Tátra délután 1-től 3½-ig készült – s mivel sötétedni készült, az ég el sem készülhetett; legközelebb azonban szeretném a Kárpátok hosszú láncát papírra tenni, de úgy, hogy ragyogjon a hó, s minden sziklafolt határozott kifejezéssel is bírjon. De hol az idő s az alkalom, ami ily munkához szükséges? […] Ha körülményeim okkal-móddal meg nem változnak, s ha minden tájképrajz[nak] oly időre húzódik elkészülése – akkor egy év alatt csak 8 darab fogna kezemből kikerülhetni, s 20 év alatt csak 160, mit, ha minden időt reá szánnék, 3 év alatt kényelmesen elérhetnék.

– De elegendő ideig látni valamit, azt miért nem lehet? Hiszen nem úgy van, hogy meglátok valamit, bármit, és az mindjárt a teljes látvány, hanem ahhoz oda kell fordulni… […] Azt is valahogy érezni kell, első és utolsó feladat lenne a lehető legegyszerűbb tulajdonsággal valami helyet kivívni és megőrizni.

– Szerintem a munkáról van szó. Arról a rengeteg, kitartó munkáról, amit egy ilyen helynek a kivívásába és megőrzésébe fordít a rajzoló. Az ilyen hely ellenáll a mindenestül helyettesíthető jelennek, ahol a különféle terek és pszichék tetszés szerint beilleszthetők és cserélhetők. Lásd be: mikor minden folyamatos változásban van, immár semmi sem tud megváltozni többé. Szóval manapság egy tájképkiállításnak is van jelentősége: így lép be a társadalmi mozzanat a művésznek, a művészi képzeletnek a természettel folytatott dialógusába.

(A szövegben Caspar David Friedrich, Paul Cézanne, Ady Endre, Justh Zsigmond, Max Raphael, Csontváry Kosztka Tivadar, Szijj Ferenc és Fredric Jameson idézetek találhatók.)

Szijj Ferenc: A hegy, 2020, zsírkréta, szén, akril

© Fotók: Eln Ferenc