Tasnádi József: Menhely | Uroborosz

Menhely

A remény tesztje a szenvedés. Így előfordul, hogy egyik menedékhelyről, egy másik menedékhelyre vagyunk kénytelenek menekülni.

Maxim Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjában az öreg Luka azzal lelkesíti a Színészt, hogy nem is olyan messze van egy kórház, ahol az embert ki tudják gyógyítani az alkoholizmusból. Hazudik. Sosem volt ilyen csodakórház. A Színész mégis hisz neki. Valahogy megsejti, hogy gyógyulás alatt Luka a megsemmisülést érti. A Színész nemsokára öngyilkos lesz. Megmenekül.

Miközben Luka a reményről beszél – a nagy, az abszolút menekülés lehetőségeként –, csak az eltűnésre, a megszűnésre tud gondolni. A halált nem a menekülés elementáris okának tekinti, hanem végső menedéknek. Nem az élet csodáján belül gondolkodik, hanem annak szükségszerű ideiglenességén. Az öreg nem tudja vagy nem akarja figyelembe venni, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva – az élet vonzóbb a halálnál, hogy a legtöbb élőnek – az élet a legfontosabb, hogy az élet végső célja maga az élet. Még akkor is, ha ideiglenes és tele van feldolgozhatatlan ellentmondással, így szenvedéssel is. Következésképp pedig meneküléssel.

Úgy tűnik, hogy ezen az életnek nevezett problémás és mégis igéző ellentmondásosságon belül, valóban messze több ok van a menekülésre, mint ahány menedékhely. Több a honnan, mitől, miből, kitől, mint a hova, mihez, kihez, mibe. Úgy tűnik, hogy sokkal több a probléma, mint a megoldás.

Mi az, ami minden menekülésben közös? Létezik-e a menekülések közös nevezője? Vajon képesek vagyunk alkotni magunknak egy olyan fogalmat, amely általános érvénnyel összefoglalja minden menekülés okát? És, ha igen, segíthet-e egy fogalom elviselni bármit is?

Legtöbbünk félelemből menekül. Gyakran magától a félelemtől is félve. Nem lévén jobb hipotézis, mint hogy az élet célja maga az élet,  elképzelhető, hogy a félelem oka egyszerűen a halál. Az élet féltése. A menekülés végső oka pedig: az öregség nélküli fiatalság és a halál nélküli élet reménye. Hihetőnek tűnhet, hogy a remény maga az abszólút menedékhely. Még akkor is, ha legtöbbször a remény alaptalannak vagy tévesnek bizonyul, és egy másik félelem forrásává válhat. Még akkor is, ha a remény minden esetben hipotetikus, és nincs köze ahhoz, amit igazságnak gondolunk. A remény és a félelem, akárcsak a menedékhely és a menekülés, megcsavart párhuzamosok. Olyanok, mint valami kivételes DNS hélix, amelyben a párhuzamosok találkozása lehetségessé válik. Ahol az lviselhetetlen és az elviselhető helyet cserélhet. Tulajdonképpen nem is a remény igazsághoz való viszonya a lényeges, hanem az, hogy energiát ad az életbe való meneküléshez.

Lehet, hogy a menekülések közös nevezője mégiscsak a remény?

Az idők során sikerült kiderítenünk például azt, hogy a Föld nem az Univerzum közép-pontja. Az is kiderült, hogy a mindenség csupán 92 elem kombinációiból születik, és hogy az élet maga nem több, mint az anyag sajátos előfordulása. Arra viszont nem sikerült rájönnünk, hogy mi teszi az élőt, annyira különbözővé az élettelentől. Mint ahogy arra sem, hogy az anyag bizonyos kombinációi miként tettek szert öntudatra.

Az öntudat a legmakacsabb rejtély, ami velünk és bennünk történik.

Lehet, hogy a menekülések közös nevezője mégsem a puszta remény, hanem a félelmet és a reményt egyaránt generáló öntudat? Lehet, hogy a remény gyakran azért alaptalan, mert az öntudatnak nincs köze ahhoz, amit teljességnek gondolunk?

Az öntudat mégis elhiteti velünk, hogy a félelem elviselhetetlenül kemény és hideg. Mint ahogy azt is, hogy a remény selymesen puha, meleg és kényeztető, és hogy a reményben megfogalmazódó rend festi azt rózsaszínűre. Hogy a remény maga a megnyugtató rózsaszínség.

Vannak, akik az öntudatot és az érzéseket – magabiztosan – egyszerű biokémiai algoritmusok sokaságának tételezik, melyek kifinomultsága a több millió éves evolúció eredménye. Mások – ugyancsak magabiztosan – azt mondják, hogy az öntudat nem lehet algoritmusok és számolás eredménye.

Schmitt Jenő Henrik pedig ezt mondja: „Az ember ellentmondása az, hogy végtelen a tudata, de véges az öntudata, (…) végtelen tudat és véges öntudat ellentmondása vagyok.
Ha ki akarom fejezni harcukat, szükségképp magamat fejezem ki.”

Eszerint a menekülések közös nevezője mégsem az öntudat, hanem egy életen át tartó küzdelem, amelyben a remények csak véges – azaz ideiglenes győzelmek lehetnek. A remény előbb vagy utóbb, de legtöbbször ideiglenesnek bizonyul. A reménykedés nem más, mint életfogytiglan tartó menekülés az ideiglenesbe.

Az állandó ideiglenességbe.

Milyen összefüggés lehetséges az ideiglenesség és a bizonytalanság között?

Például az, hogy mindkettő menekülésre késztet. Ezeknek a meneküléseknek a tudotthoz vagy éppen a nemtudotthoz van köze. Az ideiglenes érzékelhetően másképp viszonyul a tudotthoz, mint a bizonytalanság.

Tudjuk, hogy ideiglenesen vagyunk életben. És ezt, tetszik vagy nem, kénytelenek vagyunk tudomásul venni.

Azt is tudjuk, hogy keveset tudunk. És azt is, hogy tudásunk téves. A téves tudás – ideiglenes tudás. Tulajdonképpen tudatlanság. Mindazonáltal a tudatlanságot nem vagyunk kénytelenek tudomásul venni. A tudatlanság valahogy kevésbé sorsszerű, mint az élet ideiglenessége. Akárhogy is – a tudatlanság ijesztő. Félünk tőle, mert nincs benne katarzis.

Van olyan vélekedés, miszerint: tudatlanságunk és félelmeink alkották az isteneket. Az istenek megalkotása közben a mindentudás képességét a valósból a képzeletbelibe helyeztük át. A mulandót kicseréltük az állandóra és az örökkévalóra. A fizikait metafizikaivá lényegítettük át. A tudatlanságból a hitbe menekültünk. Ezzel megalkottuk magunknak a képzelet, a fikció realitását és igazságát, ami azért tűnt katartikusnak, mert látszólag kiiktattuk belőle az ideiglenességet. Az istenekben találtuk meg a mindentudás metaforáját. Hosszasan és elmélyülten dolgoztunk a fikció realitássá alakításán. Rendíthetetlen hittel és gyakran fanatikusan. Eközben fantasztikus történeteket alkottunk és meséltünk egymásnak. Az istenek „isteni” történeteibe menekültünk. Jó volt őket hallgatni, és jó stratégiának tűnt követni őket.

Aztán kiderült, hogy az ideiglenesség kiiktatása is ideiglenes volt. Menet közben szertefoszlottak az istenek örökkévaló igazságát illető reményeink. Egyre gyakrabban éreztük, hogy az istenek cserben hagytak minket. A „sötétségből” fokozatosan kimenekültünk a „világosságba”. A hitet kételyre, az irracionálisat racionalitásra, a mítoszt történelemre cseréltük. Elkezdtünk a tudásban reménykedni. Haladásnak értékeljük, hogy a tudásban való reménykedésünk valamivel józanabbnak és racionálisabbnak tűnik. Talán, mert ebbe a reménykedésbe visszaiktattuk az ideiglenességet, a változást és az entrópiát, mint állandókat.

Eközben izgalmas történeteket alkotunk és mesélünk egymásnak. Most a tudás és a racionalitás történeteibe menekülünk. Jó őket hallgatni, és jó stratégiának tűnik követni őket.

Mindent összevetve, nyilvánvaló, hogy képtelenek vagyunk megkerülni az ideiglenességet.

Esetünkben az ideiglenesség az állandó.

Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy, ami az élet ideiglenességén belül mégiscsak állandónak mondható, – az a történetekhez való vonzódásunk –, lényegében függetlenül azok morális, pozitív vagy negatív, személyes vagy kollektív érvényű tartalmától. Így vagy úgy a történetek akkor is fontosak nekünk, ha nem igazak. Szeretünk egymás történeteibe menekülni.

Az Éjjeli menedékhely olyan menekülés történetek menedéke, melyeknek közös nevezője a megrendítő katarzis hiány. Az Éjjeli menedékhely olyan történet, amelybe – mi, többiek, – ideiglenesen belemenekülhetünk.

Addig sem kell a saját történetünkben tartózkodnunk.

Tasnádi József

Uroborosz

Isaac Newton kiszámolta, hogy az Apokalipszis dátuma: 2060.

Akkor lennék 100 éves.

A Jelenések könyvében leírt Apokalipszis azonban nem teljesen egyértelmű – legalábbis, ami a világ végének véglegességét illeti. A szöveg szerint az Apokalipszis pillanatában minden, ami addig volt elpusztul. De ezzel egyidejűleg Krisztus is visszatér a földre, hogy elkezdje ezer éves uralkodását. Ezek szerint a világnak mégsem lesz teljesen vége, csak újra kezdődik. Egy másik, a mostaninál jobb és boldogabb világ lesz. Kérdés persze, hogy, ha minden addigi elpusztul – kik lesznek majd azok a szerencsések, akik élvezhetik az ezer évig tartó krisztusi boldogságot?

Úgy tűnik, hogy Newtonnak valahogy sikerült belenyugodnia abba, hogy az Apokalipszis bekövetkeztekor nem Isten jön el a földre, hanem Krisztus, akinek isteni mivoltát sokáig határozottan tagadta. Felszabadító érzés, hogy még Newton sem tudott feloldani minden ellentmondást. Ő sem tudta ellentmondás-mentesíteni magát. Sőt. Az is lehet, hogy az ellentmondást fogadta el, mint a végső, isteni igazságot. Az idő ellentmondásos linearitását pedig felcserélte annak körkörösségével. Jó arra gondolni, hogy a vég után is lesz még valami. Hogy lesz valamilyen jövő.

Így aztán – Uroborosz megnyugodhat. Tovább létezhet, mint a kör zoomorfizált változata, mint a formát öltött végtelenség és örökkévalóság. Mint az idő ciklikusságának, az ismétlődésnek és a dualitás egységének alakja. És sértetlen maradhat – a nincs kezdet és nincs vég utópiájának leképeződéseként is. Mint valami ezoterikus DNS képlet.

Én addig is várom a tavaszt.

És várom magamat is – kiegyensúlyozott, elégedett és bizakodó léptekkel jönni az úton. Bár sejtem, hogy minél inkább várom magam, annál valószínűbb, hogy nem jövök, nem következek be, és nem valósulok meg. Nem jövök létre. Nem tudok saját magam elébe menni, nem tudom bekövetkeztetni és nem tudom létrehozni magamat. Úgy, mint Uroborosz.

Talán majd, ha itt lesz a nyár.

Tasnádi József