A Bejáratot és a Kijáratot egyaránt egy éles belégzés hangja jelöli ki. A hörgés létfontosságú a felkavaró élményekhez. A Diádok ugyanis reszponzívak: ha a levegővétel rövid és éles, a sajáték jó eséllyel azonos marad. De ha biztos, mély lélegzetet veszünk, a sajáték rendszerint tovább tart, és több különféle ösvényt kínál fel. Egyesek szerint így könnyebb megbirkózni az elszabadult romlottságokkal is az afféle ösvényeken.

A testünk (a Honmoro testünk) mintha a legszokványosabb módon szívná be a levegőt, pedig ez csak a hsware-bio egy visszavonási vagy szétkapcsolási protokollja. A torokban süvítő levegő érzete éppoly szintetikus, mint a bordakosár, amely sípoltatja azt, az átmenet mégsem kellemetlen. Néha egy ponton bizsergető meleg nyilall a nyakba, mintha csak vasreszelékek válnának le a nyúltagyról egy mágneses csók nyomán. A fejünk szőrtelen lesz. Csupa fénylő. Szent Habakuk. Szirup.

A Diádok kezdetben állítható szélessávú agy-gép interfészeknek indultak, melyeknek egyenként hálózatba kötött spórái konzerválták és felturbózták az agyat, hogy az „elérje a végső szimbiózist a mesterséges intelligenciával”, ahogy akkoriban hívták lol. Ez egy soros kapcsolású retró interfész volt több ezer apró, rugalmas elektródával, amelyek 96, 108, végezetül 777 szálon át elosztva futottak a koponyába, ahová kezdetleges mikroprecíziós idegsebészeti robotok ültették be őket.

Kezdetben voltak problémák. A hekkerek a csatornákat feltörték, nyilvánossá tették, és ezen akkoriban többé-kevésbé mindenki jól szórakozott. Ám miután megtanultunk olvasni egymás gondolatait, megbántuk az egészet. Kiderült, hogy mindenki végérvényesen pszichotikus, erőszakképektől feldúlt, egregoroktól gennyes. Természetes védekezésként a nyelvből bástyákat emeltünk az elménk határaira, mert mindnyájan elborzadtunk a bennünk lévő ismeretlentől, és attól, hogy másokban is ugyanekkora, ha nem nagyobb zűrzavart találunk. Önmagunk mögé rejtőztünk önmagunk elől. Jogszabályok és védőintézkedések kerültek bevezetésre.

Már tényleg teljesen el tudsz bújni a nyelvben. Hagyd, hogy hálóként körülölelje minden tettedet. De nemcsak szavakból és betűkből álló nyelvek léteznek – van nyelve a szagoknak és a bőrnek is a kompozit részek számára. Akadnak, amiket kőrakások alkotnak, vagy elpuhult részek, vagy fény. Mások szertefoszlanak a szánkban (hamuval telt üreg). Amikor nevet adunk egy dolognak, megfojtjuk azt. Olyan ez, mint egy tartály víz: ha hajlandóak vagyunk halként élni, életben tart. De ha ráeszmélünk, hogy nem vagyunk halak, a tüdőnket marni kezdi a víz, és belefúlunk, belefoszlunk az eszmébe.

Ezért építettük meg a BEAL/BAL (Balzsamozott Enkefalosz-Asszimiláló Látkép) hálózatot, egy korai képalkotó rendszert, amely a személyiség azon bugyrát térképezi fel, ahol az egyéni tapasztalat, megértés és érzések egymásba folynak, majd ez alapján hoz létre egy terraformált nyelvi látképet, azaz a személy Ātrenáját. Ettől a haptikus totális környezettől, amely a sajáték alatt végig fenntartható marad, kevésbé rettenünk el, sőt, szabadon kalandozunk benne.

A romlások úgy jönnek-mennek a sajátékban, mint az időjárás. Olykor összecsomósodnak, és sűrű, fekete csontléből képzett ködöt formálnak. De a legrosszabb, amikor azoknak az alakját öltik magukra, akiket a Diádon kívülről a sajátékos a legjobban szeret. Anyák és apák, egykor imádott nők, meg nem született, de el nem felejtett gyermekek. Bárki megjelenhet hirtelen, darabokra téphet minket, és visszaöklendezhet az oszlopcsarnokon innenre.

Mielőtt belefognék abba, mi történt, el kell mondjam, hogy a Honmoro arcom valaha nem volt más, mint rángások és grimaszok halmaza, és általában úgy jellemeztek, mint „törékeny, neurotikus” gyermeket, mígnem néhány év elteltével kétméteres összevont szemöldökké nőttem ki magam.

Ebben a bizonyos sajátékban a Diád által felkínált fraktálkertek és -tisztások magukat megszállva vörös téglás labirintussá lényegültek át. Olyan érzés volt, mintha egy nyugalmazott iparközpontban járnék, amely valaha az Ātrena korábbi utazásokról ismerős részeit gyárthatta – habár azok itt olyan csupasz formában jelentek meg, hogy nem ismertem rájuk, némelyik nem volt több egy drótváznál. A helyiségek berendezése is változott, de mindegyikben éreztem kopott fű vagy talán nedves kő szagát, és idegenek ujjainak balzsam-illatát a tömjénező lengése alatt. Ez átvezetett egy sötét boltív alatt. Az ottani kövek belül üregesnek, suttogónak hatottak, és ugyan egy kis lichthof inkább csak feltartotta a sötétséget, minthogy fényt terelt volna befelé, egy kisebb omphalion mégis feltündökölt a falon. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, ugyanaz a villanásokból és absztrakcióból képzett, langaléta szemöldökráncolás bámult vissza rám kihívóan.

Csak álltunk ott, harcra és ölelésre egyaránt készen. A képzetember és sóvárgó kísértete.

– Most minden pont olyan zavaros, mint előtte volt – mondta nekem –, de ez a zavartság te vagy, ahogy én létezem. Nem az, ami lenni szeretnénk.

Körbefordultam, és nagy levegőt vettem.

A szöveget Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė a prágai Futura Gallery-ben rendezett Sunk into it, part of it című kiállításához Ella Plevin írta. Magyarra Bodóné Hofecker Zsuzsanna fordította.