1
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
2018. április 20 – június 24.
TÜRK PÉTER (1943–2015) a magyar neoavantgárd 1960-as évek második felében induló „nagy generációjának” éppúgy meghatározó alakja volt, mint a kortárs magyar szcénának. Következetes és koherens, konceptuális irányultságú pályájának minden korszakában kiemelkedő jelentőségű műveket alkotott. Munkásságának teljessége, amelyet jobbára csak a szűkebb szakma ismert, eddig még soha nem vált „összeolvashatóvá”, áttekinthetővé. Elfeledett és ismeretlen rétegeinek gazdagsága és összetettsége csak a rendszerező kutatómunka során tárult fel.
A világ gazdagságát az emberi léptékekhez igazodó eszközökkel (tudomány, művészet) felmérni és leírni lehetetlen. A teljesség, a tökéletes megfoghatóság kicsúszik a kézből. A vágy azonban adott, s Türk esetében is folyamatos belső igény volt: „Alkatom szerint arra van hajlandóságom, hogy a külvilág eseményeit érzelmileg éljem át. A racionális oldalam hiányát érezve kezdtem alakítani magamat egy elemzőbb gondolkodásra. A világ kimeríthetetlenségének érzése azt kényszeríti feladatomul, hogy értelemmel és érzékeimmel egyaránt forduljak minden felé. […] A művészet gyakorlata számomra eszköz és program, amely személyesebbé, áttekinthetővé teszi a létet, az életemet. Program azért, mert a megújulásomat csak rajta keresztül remélhetem.”
Ennek a „gyakorlatnak” a során pályájának első szakaszában az élményeit, belső tapasztalatait elrendező értelmezési struktúrák és sémák a tudomány módszereihez, illetve kutatásai eredményeihez kötődtek. Egy váratlan élmény, 1989-es istentapasztalatának spirituális ereje azonban ‒ másfél évre megszakítva a művészi alkotómunka folyamatát ‒ alapjaiban változtatja meg Türk életét, a művészet–tudomány–hit viszonyrendszer hierarchiájáról vallott elképzeléseit.
A korábban stílusokban, műfajokban, egymás mellett futó „történetekben” gazdag életmű fókuszáltabbá válik. Egy kérdéskör aspektusait 5–10 éves programokban bontja ki, láthatóvá téve egy rejtőzködő, de megismerésre váró és vágyó, transzcendens világot. Türk Péter a megtalált örökérvényű viszonyítási pontnak köszönhetően leválik a művészeti szcéna igazodási és érvényesülési kényszereiről, kilép a stíluskategóriák keretei közül.
Nézőpontváltása úgy emeli ki a hétköznapi világból, hogy egyben rá is irányítja a figyelmét. Látszólag banálisnak tűnő tárgyak, jelenségek képesek „gondolat-mágnesként”, meditációs objektumként működni. De épp ezeken a hétköznapi „tüneményeken” keresztül nyitnak átjárókat a koncentrált figyelem, a szinte „emberi közreműködés nélküli”, „generatív” képalkotás módjai. Türk sorozatainak és látványelemzéseinek mintázatában úgy sejlik fel a végtelen, „a nem emberhez való tökéletesség”, hogy közben szembesít korlátainkkal is.
Nézőpontváltása úgy emeli ki a hétköznapi világból, hogy egyben rá is irányítja a figyelmét. Látszólag banálisnak tűnő tárgyak, jelenségek képesek „gondolat-mágnesként”, meditációs objektumként működni. De épp ezeken a hétköznapi „tüneményeken” keresztül nyitnak átjárókat a koncentrált figyelem, a szinte „emberi közreműködés nélküli”, „generatív” képalkotás módjai. Türk sorozatainak és látványelemzéseinek mintázatában úgy sejlik fel a végtelen, „a nem emberhez való tökéletesség”, hogy közben szembesít korlátainkkal is.
Az életmű úgy válik szét a két ‒ az istentapasztalat előtti és utáni ‒ periódusra, hogy számos szállal kötődnek egymáshoz bennük művek, műcsoportok. Alapbeállítódások, szerkesztési elvek, rég nem használt, de „számon tartott” motívumok, technikák vándorolnak, transzformálódnak át, hasznosulnak az adott céloknak megfelelően. A művészi alkat adottságai változatlanok: a rendszerelvűség, az analitikus, struktúrákban, ugyanakkor sorozatokban való gondolkodás jellemzi. Ezek révén állandóan jelen van az a Türk szavaival élve „éltető kíváncsiság”, amelynek fenntartása „a látható és láthatatlan viszonylatában medret teremt, ahová az élet bekéredzkedik”. Kiállításunkon ennek a változékony, de mégis állandó elemeket tartalmazó tér- és időbeli összefüggésrendszernek a főbb alapmotívumait, ismétlődő, egymásba alakuló mintázatait szeretnénk bemutatni.
Nagy és összetett életmű Türk Péteré, sok (látszólagos) ismétléssel, apró, alig érzékelhető elmozdulással. Mint egy bonyolult szövésű szőnyeg: hozzá kell lassulni, időt kell hagyni az egyes szálak, motívumok szétszálazására, vándorlásuk követésére, a gondolatmenetek megismerésére. De a befektetett energia megtérül: a második világháború utáni modern magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb, eddig kevéssé ismert életműve tárulhat fel a figyelmes szemlélő előtt.
Százados László
Kérdőjeles akciók és Elévülési akciók
1971–72 – 1993
A kiállítás felütéseként Türk Péter emblematikus, vissza-visszatérő, „újraértelmezett” motívumait (kérdőjel és „időzített X”) és ezek variációit mutatjuk be, amelyek az életpálya egésze szempontjából is többletjelentéssel bírnak.
A rövidebb és hosszabb fotósorozatokon rögzített kérdőjeles és elévülési akciók közege többnyire személyes ‒ a szülők pesterzsébeti házának, illetve a család balatonszepezdi nyaralójának kertje (1971–1972) ‒, az események rögzítői családtagok vagy barátok voltak. Nyilvánosságot csak a balatonboglári kápolnatárlatokon kaptak (1972), ahol jórészt Galántai György dokumentálta őket. Visszaemlékezése szerint azonban még a Kérdőjeles akció stációi ‒ a fehér papírlapokra sablonnal fújt vörös kérdőjelek útja a kápolnától a közelben található feszület talapzatáig ‒ is szinte csak Türk számára fontos magánperformanszként zajlottak.
Az Elévülési akció során az Időzített X nyomtatott lapjait ragasztotta a kápolna küszöbének két oldalára, enyészetre ítélve. A Panaszfal kérdőjelei a Beke László által szervezett ún. Cseh-szlovák-magyar művészeti találkozó során kerültek a kápolna falára.
A műfaji variációk körét tovább bővítik a body art, az akcióművészet, a szemiotika és a konceptuális művészet metszéspontjában értelmezhető munkák alapmotívumait felhasználó kérdőjeles-dobozok (1971–1972 körül), illetve az azokat redukált színvilággal kombináló festmények (1971–1972). A nyelvi értelmezés jelei, a fogalmi gondolkodás műveletei vizuális kompozíciós elemként, sík- és térformákat alakító mozgások „szereplőiként” tágabb gondolati mezőket nyitnak egymásba. Egy fontos problémáról ‒ kérdőjel ‒ az adott értelmezési-síkból, közegből kilépve, a kérdést „térbe fordítva”, 90 fokkal elforgatva kiderülhet, hogy az maga az állítás ‒ felkiáltójel ‒, tehát magában hordozza a lehetséges választ is.
Ahogy Türk esetében mindig, a hátteret az általános emberi kondíciók adják: a saját élethelyzetre és annak változására, a (művészi) önmegvalósítás lehetőségeire, a hit kérdéseire történő reflexiók. A váratlan felismerésekből, „megvilágosodásokból” származó nézőpontváltások lehetőségét dokumentálja a kérdőjeles munkák új sorozattá szervezése 1993-ban.
Százados László
Türk Péter: (felül) Variációs kísérlet nyitott és zárt kérdésekkel 1-4., 1971–1972 k., papír, karton, nyomdafesték, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár | (középen) Variációs kísérlet nyitott és zárt kérdésekkel 1-24., 1971–1972 k., fekete-fehér fényképek kartonra kasírozva, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár