Megoldatlan képletek

It’s Worth It!

Az It’s Worth It! alapvetően a kortárs művészet és gazdaság viszonyát elemzi olyan munkákat előtérbe helyezve, amelyek – ahogy a kurátori szöveg is fogalmaz – a „munkaerőpiac által megfogalmazott elvárásokra, az állami szabályozással folytatott játszmákra és a virtuális világban létrejövő spekulációs lehetőségekre” kérdeznek rá. Nem újdonság, hogy az utóbbi években a kortárs művészeti szcéna – a művészet és a gazdaság mechanizmusainak kapcsolatából kiindulva – komolyabban elkezdett foglalkozni a művészet és a munka komplex viszonyának kérdéskörével. A művészet mint munka, a művész mint dolgozó, a kulturális munkás szerepe vagy a fent említett munkaerőpiaci elvárás számos projekt fókuszába került, így például a 2018-ban Pozsonyban, az APART kollektíva által rendezett ART IS WORK kiállításon,2 vagy itthon a Ludwig Múzeumban megrendezett Gazdálkodj okosan3 című tárlat esetében is. A salzburgi Nyári Egyetem egyik 2016-os kurzusának folytatásaként jött létre az a Joanna Warsza kurátor által szerkesztett könyv, az I Can’t Work Like This,2 amely kritikus és egyben átfogó módon közelít a művészeti és gazdasági rendszerek viszonyain keresztül a művészeti munka kérdésköréhez. Az (ön)kizsákmányolás, az ingyenmunka, a véget nem érő gyakornoki/asszisztensi rendszer, a projektalapú munkaszervezés, valamint – egy tágabb értelemben – az egyre bizonytalanabb léthelyzetek és munkaviszonyok a művészeti életre különösen jellemzőek. Az, hogy egy művész önálló alkotói praxisa mellett még mennyi és milyen egyéb munkát kénytelen végezni, vagy, hogy Magyarországon még mindig nem kapnak honoráriumot a művészek akkor, ha egy már meglévő munkát kiállítanak, folyamatosan jelen lévő problémák. Az It’s Worth It! keretében bemutatott művek miközben végig – noha gyakran indirekt módon – érintik ezeket a kérdéseket, a helyzet túlanalizálása helyett inkább ironikus válaszokat adnak a fenti kérdésekre azáltal, hogy tágabb értelemben vizsgálják a művészet és a piacgazdaság, vagy a művészeti világ és az üzleti élet, elsőre talán nagyon távolinak tűnő párhuzamait.

A kiállítás egyik legfontosabb munkája a finn Pilvi Takala The Trainee (2008) című videója, amelyben a művész sajátos intervenciójának lehetünk tanúi. A művész a Deloitte nevű multinacionális cégnél marketing-gyakornokként helyezkedik el, azonban – ahogy az kifejezetten vicces videóból kiderül – tulajdonképpen nem csinál „semmit”. Azaz, semmi hasznosat: sajátos „munkamódszereket” alkalmaz, csak nézi a monitort, pakol ide-oda, vagy fel-alá liftezik az épületben. Amikor valaki megkérdezi, mit is csinál a cégnél, azt válaszolja, hogy a marketing témájú szakdolgozatához kutat, de lassan mindenki számára világossá válik, hogy tényleg semmi „érdemi” munkát nem végez. A performatív projekt – amelyről tudott a cég felsőbb vezetése – rögzíti a csodálkozó kollégák reakcióit és végigkíséri Takala sajátos időtöltését. Az első látásra nem túl komplikált munka ugyanakkor számos kérdést felvet: egyrészt – a „művészek nem csinálnak semmi hasznosat” gyakori sztereotípiájának kisajátítása és eltúlzása révén – kontrasztba kerül egymással a művészi és az üzleti szférában végzett munka, s ezen keresztül kritika tárgyává válik társadalmunk túlzott produktivitás és sikerorientáltsága is. Másrészt enyhe bírálatot fogalmaz meg a multiknál végzett munkával szemben is: Takala gesztusa rávilágít azokra a sokszor „felesleges” tevékenységekre, amelyek esetében gyakran teljesen elfelejtődik, hogy tulajdonképpen minek is végezzük el azokat. Nem az ilyen típusú munkákat végző dolgozókat gúnyolja ki, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy mindezeken keresztül magának a művészeti munkának a fogalmát gondoljuk újra. És nem utolsósorban magának az irodának, a munkahelynek, a munkaidőnek a jelentését is: azt, hogy napjaink megváltozott munkakörülményei között, vajon miért van szükség bizonyos helyeken kötött munkaidőre, irodákra, miközben a projekt alapú munkáknak köszönhetően a home office, vagy a naponként változó munkaóraszám megfontolandó alternatívának tűnik több esetben is.

A mindennapi stresszhelyzetekből mutat kiutat a Lipcsében dolgozó művész kollektíva, Elli Kurus Splitting Defense (2018) című installációja, mely a galéria közepén elhelyezett párnákból és az odakészített fejhallgatóból áll, amelyből megannyi kábel, vezeték fut ki. A kollektíva a különböző self-help/önsegítő kultúra tanácsadóit figurázza ki, amikor létrehozza sajátos hanginstallációját, amely maga is egy meditációs alkalmazás ajánlója. „Belefáradtál a kapitalista létbe? (…) Önbecsülési problémáid vannak? Elgondolkodtál már azon, hogy feladd, elhagyd, távozz, lemondj, leállj?” – hangzik a fejhallgatóból. A stresszből való kiút hihetőnek hangzik, ugyanakkor, ha belegondolunk, hogy a művészeti és egyéb munkákban is jelenlévő folytonos bürokratizáció és az állandó rohanás, kapkodás a párhuzamos munkák között hogyan lehetne csökkenthető, arra jutunk, hogy nem biztos, hogy egy újabb alkalmazás használatával/segítségével. Ahogy hallgatjuk a relaxációs program suttogó hangját, nem tudunk nem nevetni azon, ahogy az amúgy mindenképp fontos lelassulás és „mindfullness” életmód egy sajátos, lebutított változatával találkozunk a megannyi önsegítő internetes felületen. Elli Kuruş szolgáltatása – amely „a neurotechnológia, a nem-monetáris gazdaság és a blokchain erejének kiaknázásával gyógyít ki az életedet felőrlő küzdelmekből” – miközben görbe tükröt tart a fent is említett önsegítő programok elé, az itt megfogalmazott problémákat napjaink posztfordista társadalmának olyan velejáróinak látja, amelyeket megpróbálhatunk ugyan leküzdeni, de tudomásul kell vennünk, hogy teljes mértékben az életünk részeivé váltak.

Tulajdonképpen Elli Kuruş munkája is egy reklám, egyfajta teaser a fiktív, „megvásárolható” szolgáltatáshoz, mint ahogy Horváth Tibor ad (2014-) című sorozata5 is a fogyasztói társadalom ezen szimbólumával foglalkozik. A Berlinben élő művész a Facebookon posztolja 2014 óta ad series című projektjét, amelynek kisméretű, filctollal készült rajzaiban különféle logókat, hirdetéseket fordít ki, alakít át, humorosabbnál humorosabb megoldásokon keresztül. A munkák érezhetően többek egyfajta gegnél, így nem meglepő, hogy egy erős válogatás – amelyben multinacionális cégek logóit manipulálja – szerepel a kiállításon is. Horváth gyors és friss, kritikus és kíméletlen reflexióin napjaink gazdasági, politikai, társadalmi történései kapcsán, egyszerre nevetünk és komorulunk el, hiszen ezek a jelek, szimbólumok folyamatosan körbevesznek minket, szinte lehetetlen közülük kilépni – sőt eszünkbe juthat az is, hogy számos pályaelhagyó művész, kurátor épp ezekben a cégekben találhat egy biztosabb jövőt remélve munkahelyet. Felidéződhet a mű kapcsán a decemberben bemutatott Rossz versek (2018) című film6 is, amelyben a főszereplő-rendező által (Reisz Gábor) játszott Mehrtner Tamás egy baromfiterméket népszerűsítő reklámot forgat és küzd a mindebből adódó dilemmákkal, amikor is fiatalkori énje azzal szembesíti, hogy tulajdonképpen folyamatosan hazudik akkor, amikor reklámokat készít.

A reklámok világa és vásárlásra sarkallás szokatlan fénytörésbe kerül a német képzőművész Nadine Fecht egész falat betöltő installációjának esetében (surplus, 2013/2018). Fecht – megidézve azokat a munkákat7 is, amelyekben a művészek a vásárláskor kapott blokkokat használják fel, dolgozzák át, vagy listákat vezetnek arról, hogy mennyit költöttek – hosszú éveken keresztül gyűjtötte a földön talált árcédulákat: most ezek a kisméretű, fehér, narancs és sárga fecnik láthatóak a galéria falán. A termékek nélkül az árcédulák absztrakt tárgyakká válnak: nem jelölnek semmit, elveszítik funkciójukat. Ugyanakkor kirajzolódhat egy fiktív bolt is a cédulákat nézegetve: a látogató önkéntelenül elolvassa, mi szerepel rajtuk, nézegeti a különböző pénznemben megadott árakat, találgatja, hogy ez olcsónak vagy drágának számít-e az adott helyen. A rengeteg árcédula eszünkbe juttathatja napjaink leárazás-lázát, a Black Friday őrületet és mindezek kritikáit is, melyek szerint az ilyen akciók csak arra sarkallnak, hogy olyan dolgokat is megvegyünk, amelyekre amúgy nincs szükségünk. Az újrahasznosítás, a használt-ruhák vásárlása egy fenntarthatóbb életmód jegyében szintén része a minimalista munka asszociációs mezőjének.

A számok, adatok absztrakciója a szintén német képzőművész, Simon Elias Meier The Fall of Olympia (2017) című letisztult munkájában is hangsúlyossá válik. A mű egy részvényárfolyam görbéjét ábrázolja fragmentálva, A4-es lapokon, külön-külön megjelenített szakaszokra bontva, de mégis összeolvashatóan egymás mellé, alá és fölé rendezve. A mai tőzsdék digitális világának kontraszjaként, a printek „analóg” módon, az egykoron igen ismert Olympia írógéppel8 készültek: a betűk egymásra íródásának révén rajzolódik ki előttünk a görbe. Felsejlik Alain Delon alakja Antonioni Napfogyatkozásából (1962), aki a film egyik emblematikus jelenetében, mint tőzsdei alkusz ide-oda szaladgál egy olasz város tőzsdéjén, a hatvanas években, amikor még – noha a film köztudottan épp az elidegenedett emberi viszonyokról szól – ezek a munkahelyek teljesen máshogy, sokkal több személyes interakcióval működtek, mint ma. Egy konkrét részvényárfolyam görbéjének az absztrahálása egyfajta minimalista-konceptuális munkává, amelyben a tények sokadrangúvá válnak, arra is utalhat, hogy ezek a gazdasági folyamatok, mechanizmusok – noha folytonosan körülvesznek minket – mennyire nehezen dekódolhatók és megközelíthetők az átlagember számára. Hiába vizslatjuk gyakran a forint-euró árfolyamot, nem ismerjük és értjük a mögötte zajló gazdasági folyamatokat, az infláció mértékét stb.

A kiállításon látható további művek (Csoszó Gabriella, Geraldine Juárez) esetében is jellemző, hogy a művészek helyzeteket hekkelnek meg, szituációkat alakítanak át, ismert motívumokat forgatnak ki. A gazdasági modellek, a kereskedelmi szféra kiállításon való megidézése azt is eszünkbe juttathatja, hogy az elsőre nagynak tűnő távolság ellenére, nincs is olyan messze egymástól a művészi és az üzleti világ: ezt a romantikusnak tűnő ellentétet nincs sok értelme fenntartani többé. Épp ezek az összefonódások, egymásra hatások érdeklik a művészeket, és épp ezek miatt vált izgalmassá az It’s Worth It! tárlat.