Lakner László univerzuma

Lakner László mindig meglepetést tud okozni. Újra és újra. Életművének egésze leírható úgy is, mint meglepetések sorozata. Lakner egyszerre következetes és kiszámíthatatlan – akár úgy is fogalmazhatnék, következetesen kiszámíthatatlan, és az ebből származó titokzatossága az életművével eltöltött hosszú évek, lassan másfél évtized után sem csökken. Talán ez a titokzatosság ragadott meg, amikor 2004-ben a Ludwig Múzeum tereiben, a Metamorfózis című retrospektív kiállításán bolyongva a maga érzékiségében szembesültem életművének összetettségével, a kulturális referenciák és a különféle anyagi minőségek komplex rétegződéseivel, az egymástól elválaszthatatlanná váló textusok és textúrák játékával. A terekben sétálva és elveszve a különféle műcsoportok labirintusában az a benyomás alakult ki bennem, hogy a lakneri életmű valamiféle táguló univerzumként kebelezi be a különféle stiláris regisztereket, képalkotási modusokat, motívumokat és idézeteket újabb és újabb váratlan területeket meghódítva. Érzésem szerint ez teszi különleges kihívássá Lakner életművét az értelmezők számára: látszólag nincsenek keretei és nincs struktúrája. Folyamatosan átstrukturálódik és átkereteződik a táguló univerzumhoz hasonlatosan. Akkor is (nézőként) és most is (rendezőként), Lakner második retrospektív kiállításának előkészítése során megfogalmazódott bennem a kérdés: mennyiben lehet képes egy kiállítás formát adni egy olyan életműnek, amely tagadja önnön formába önthetőségét, amelynek minden új eleme az előzők gyökeres újraértelmezésére sarkall?

Lakner László mindig képes meglepetést okozni. Most, a debreceni kiállításának előkészítése során is. A munkafolyamat egyik revelatív pillanata volt, amikor a művész műterméből érkező művek listáján az Én az univerzumban című festmény adatai alatt – egy utóbb termékenynek bizonyuló tévedés folytán – megpillantottam egy Lakner jellegzetes kézírásával felírt versrészletet és annak vázlatos német fordítását: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.”

Sosem gondoltam volna, hogy ez a keveset elemzett, ám annál érdekesebb Lakner-mű, jelen kiállítás egyik záródarabja, kapcsolatba hozható Ady Endre híres verssoraival. Az Én az univerzumban jellegzetes lakneri kettőskép: a tükörszimmetrikus kompozíció egyik mezőjét egy rejtélyes-félelmetes villanás monumentálissá nagyított fényképe alkotja, a másikat pedig egy feketén fekete monokróm festmény, a képalapba karcolt, spirálisan tekeredő, galaxishoz vagy örvényhez hasonlatos motívummal. A képmezők egymás megfelelői és ellenpontjai. Mintha ugyanannak az ellipszoid motívumnak lennének az alakváltozatai: míg az egyik fénytelen és sűrű festői masszából építkezik, addig a másik fénnyel teli és „anyagtalan”, tükörsima felületű. A képmezők megfelelnek egymásnak, ám el is csúsznak egymás mellett. Azonosak, ám azonosságuk korántsem teljes.

Lakner gyakran utal arra, hogy az azonosságok, az azonosítások és az azonosulások, más szóval az identitások kérdései foglalkoztatják. Mennyiben lehet azonos egy kézzel festett motívum és annak kézzel festett mása? Mennyiben lehetséges az azonosulás játékain, különféle alteregókon keresztül modellezni morális, társadalmi kérdéseket és történelmi tapasztalatokat?

Lakner az identitás kérdéseivel foglalkozik: a megfestett formák identitásával, illetve a médiaképek világában átértelmeződő és átértékelődő festészet identitásával. Mindemellett a saját identitásával is. 1971-ben, az Önmodellezések című konceptuális sorozatának egyik – jelen kiállításon is látható – darabján Lakner Kopernikusz előtt tisztelegve modellezte a Nap és a Föld mozgásait. Egy sötét térben sétált körbe-körbe egy villanykörte körül, nemcsak kozmikus relációkat modellezve, hanem a körben járás frusztráló, klausztrofób helyzetét és egy körbezárt világ viszonyait is leképezve, mintegy utalva az (ördögi) körből való kilépés és ezáltal a kiteljesedés lehetetlenségére, illetve a szabadságkeresés vágyára.