„Mire megérintesz: nem vagyok” | Klimó Károly műveiről

Töredékként lebeg néhány szó Klimó Károly kisméretű papírmunkájának felületén. Töredékként a töredékek között – az egymásra rétegződő, tépett papírfelületek enyészetében, a finom plaszticitású papírsíkok és festékrétegek alkotta képzeletbeli, fenyegető tájban. A Klimó festészetére oly jellemző vörös és fekete felületek szorításában. Göcsörtös, rontott és roncsolt kézírás, mint egy titokban, lopva felrajzolt falfirka egy ódon felületen, ami a rég távollévő szubjektum nyomait őrzi. „Mire megérintesz: nem vagyok” – olvasom az írást, amely egy sötét barlang mélyéből kihallatszó távoli visszhangként idézi fel Füst Milán verssorát: „Mire rám mutatnál: nem vagyok.” Önkéntelenül olvasom tovább a verset, a képen már nem látszó, de odaképzelhető sorokat: „Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét… / Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, / E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. // S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz. / Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. / Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld / S mi apró-cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék.”

Mintha egy Klimó-festmény leírását olvasnám, amelynek soraiban az egzisztenciális szorongás a poláris ellentétek között feszül ki – a létező és a nem létező, a kusza gyorsaság összevisszasága és az elrendeződés nyugalma, az ég tágassága és a föld kereksége, az apró-cseprő dolgok kicsisége és a kozmikus távlatok felmérhetetlensége, a lehulló csillag fénye és az este sötétsége között. „Este van” – szól a hang a versben (és a vers címében). Az este beállta kozmikus léptékű költői képként utal az elmúlásra, a láthatóból a láthatatlanba, a megfoghatóból a megfoghatatlanba vezető átmenetre: „Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul / A föld a semmiség felé”. Klimó mintha festészetében újra és újra a „semmi sincs” állapotát, az önmagát felemésztő látványt, a semmiség felé forduló föld kataklizmáját próbálná megragadni. A „nem vagyok” kijelentésben rejlő paradoxont, amelyben a létező saját létezését tagadja. Klimó egyetlen ponton változtatja meg az eredeti verssort: „mire rám mutatnál” helyett azt írja: „mire megérintesz”. Mindez érzésem szerint összefügg azzal, hogy Klimó – Füst Milánnal szemben – nem szavakból, hanem anyagból építi fel a semmiség felé forduló világ kietlenségét. Nem leírja, hanem letapogatja a sötétséget, a megfoghatatlanság paradoxonát, hiszen a megfoghatatlan többé nem megfoghatatlan, ha megérintjük.

A szöveg mintha testet öltene egy sivár, kietlen, ijesztően fenséges világ képeként. A mű egy több részből álló sorozat része, amelynek címe Orbis pictus, vagyis festett világ (Orbis pictus 1-3., 2021-2023). Lehetséges-e megfesteni a világot vagy a festékből világot teremteni, világképet formálni, amely nem elrendezett, nem szolgál magyarázatokkal és definíciókkal, mint Comenius Orbis pictusa, hanem inkább valamiféle őskáoszt vizualizál, formát ad a formátlannak. A formátlan más szóval informel, és valóban, Klimó festészete az informel hagyományaiból táplálkozik. Ahhoz a művészeti hagyományhoz kapcsolódik, amelyet Antoni Tàpies anyagelvű képalkotása, Cy Twombly szkripturális festészete és Emil Schumacher lírai informelje jellemez.

„Klimó képeinek az ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy a látványok ellentmondásában, feszültségében, sokrétűségében is egy egyetemes, az élet egészét meghatározó egzisztenciális feszültségre bukkan rá.” – fogalmaz találóan Földényi F. László az egzisztenciális feszültségből származó (vizuális és intellektuális természetű) intenzitásra utalva. Arra az intenzitásra, ami a „Mire megérintesz: nem vagyok” paradoxonába is belesűrűsödik. Ugyanezt figyelhetjük meg egy másik, évtizedekkel korábbi alkotáson. A fekete, roncsolt képmezőn lebegve nyúlik végig a „van” felirat, mellette egy különös, kérdőjelhez hasonlatos hullámvonallal, amely a felület alsó szegélyéig húzódik, mintegy lefelé rántva a szöveg testét (Falfirka ezüsttel, 1988), rendkívül tömören utalva a létezés megfogható-megfoghatatlanságának talányára és feloldhatatlan ellentmondásaira.

A filozófiai, elméleti és egzisztenciális kérdések Klimó művészetében elválaszthatatlanul összefonódnak a képalkotás materiális dilemmáival. Művei ennyiben – a művész Földényi által idézett képcímére utalva – valóban Materiális álmok, amelyek a tovatűnő, anyagtalan entitásokra is materiális tapasztalatokként utalnak.

Elmúló, elenyésző tárgyak és felületek rétegződnek egymásra Klimó alkotásain. Egy félig elégetett, felperzselt ajtó mint a Kettős magány (1974 előtt) metaforája. Egy zöldre és pirosra festett, korhadó fadarab feketeszínű faforgácsok között (Zöldpiros objektum, 1977). Elhagyott tárgyak, rongyok, madártollak, zsinegek szertelen asszamblázsa az üres képmezőn (Cím nélkül, 1979). Hajdu István találóan idézi egy Klimó-kép címét: A szemét apoteózisa (1978-81 körül). Az elhagyott, senkinek sem kellő objektumok újraértelmezése. Klimó – egy másik művének címét idézve – Az enyészetről tárgyilagosan alkot képet. Az enyészet mint világállapot képeit.

A művészet- és irodalomtörténeti idézeteket éppúgy értelmezi újra, mint a lehulló tárgyakat. De Sade-tól T. S. Eliotig, Thomas Bernhardtól Antonin Artaud-ig, az iszonyat – paradox módon – vonzó képeit megteremtve. Egy kietlen, mégis meleg, vörösbe, feketébe, néha ezüstbe és aranyba burkolózó őskáoszt vizualizálva, amelyben a megszüntetett, széttépett képek, az újság- és festménytöredékek az idők végezetéig komposztálódó enyészet alapegységei, az átlátszó és átlátszatlan, egymásra rétegződő festékfelületek játékterében. Klimó képei „minél tépettebbek és romlékonyabbak, annál fenyegetőbbek és súlyosabbak” – írja Földényi.

Egyszerre magasztosak és alantasak, amint maga a művész latolgatja Hajdu Istvánnal folytatott beszélgetésében, hogy „a magasztos és az alantas dualitását akarná-e expresszív módon megragadni”. A vörös és barna felületeket szemlélve egyszerre asszociálunk földre, sárra, mocsárra és ürülékre. A mindent felemésztő tűz egyszerre idézi a miszticizmust és a transzcendenciától megfosztott világ tragédiáját – a világégés képeit és képzeteit. A kollázsolt képek egyszerre tűnnek az egykorvolt világ után maradt roncsoknak és egy immateriális vízió tárgyiasulásainak. Találkozások és elválások (Találkozás – elválás, 1982). Maradékok, maradványok, idézetek, megtestesült álmok és különös démonok (Az én démonom, 2022–23). Lángnyelvek és Különféle árnyékok (2023), érzéki nyomstruktúrák, belső tájak. Tapintásra invitálnak, ám egyúttal figyelmeztetnek is: „mire megérintesz: már nem vagyok”. Képpé formálják a létezés és az elmúlás közötti átmenet intenzitását és törékenységét. Felmutatják az egységet a különbözőségben.