Osztás / Division

Káldi Katalin: Osztás / Division

A számtani alapműveletek közül az osztásban szereplő számokat a következőképpen nevezzük: osztandó, osztó, hányados, maradék. A műveletben szereplő számok elnevezése és a műveleti képlet egyszerű alkalmazása mellett időről időre csupán annyi kérdésünk lehet, hogy mégis mit osztunk és mivel? Matematikai művelet révén szinte magától értetődik a válasz, hogy természetesen számokat osztunk. De mégis miféle számokat? Mi az osztó és mi az osztandó és végül egész szám lesz-e a hányados, vagy maradni fog-e maradék?

Káldi Katalin rendkívül konzekvensen építkező életműve sok szálon kötődik a számokhoz és a számtani műveletekhez. „Sokszor azt érzem, hogy Káldi Katalin nem mást csinál, mint számol a térben és számol a síkon. Tudatosan és öntudatlanul is sorban halad: 1, 2, 3, 4, 5, 6, a számostól a számtalanig, a végestől a végtelenig, a mérhetőtől a mérhetetlenig.” – fogalmazott Fehér Dávid remek esszéjében Káldi egy korábbi, 2019-es kiállításához kapcsolódóan.

A számok sorából, a számolásból és az ezekhez kapcsolódó, középpontosan és tengelyesen szimmetrikus alakzatok közül a 7-es és a 8-as szám azonban mindeddig kimaradt. A két számmal eddig csupán a művész – 2020-ban nyomtatásban is megjelent – A számos és számtalan című, Az ismétlés egynemű elemek többszöri alkalmazása egy műalkotáson belül alcímű doktori disszertációjában találkozhattunk. Káldi elméleti munkájában a kísérleti pszichológia által igazolt kutatásokra támaszkodva úgy utalt erre a két számra (7, 8), mint olyan határszámokra, amelyek tartományát az emberi befogadás elemekre/csoportokra felosztva érzékeli, ahelyett, hogy egységes/osztatlan sokaságként érzékelné azt. Az észlelés eme faramuci körülményére Káldi Cézanne 7 db almát ábrázoló csendéletét hozta példának, amit a néző képtelen máshogy, mint 2×3-as csoportokban rendezett és +1 darabbal kiegészített egységekként látni.

Jelen kiállítás keretei között mindkét határszám, a 7-es és a 8-as is megelevenedik. Sőt, nem csak megelevenedik, hanem „egységekké”, emléktöredékek mentén felépített térbeli idomokká, megfestett alakzatokká és „tájképekké” is szenderül. A formákhoz kapcsolódóan Káldi megtarja azt a korábbiakban is használt kompozíciós elvet, miszerint a térbeli alakzatokat és a megfestett (lefotózott) formákat az egy pontból kiinduló vagy egy pontba húzható vektorok strukturálják, és ezáltal az alakzatok végsősoron az egy-et célozzák meg.

A kiállított munkák közül elsőként a Toronyra szegezhetjük a tekintetünket, amely a kiállítás és a kiállított munkák egyik gyújtópontjának is tekinthető. Az alakzat kompozicionálisan egy pont köré szerveződik, de a 8 szögletű (alap) forma függőlegessé emelésével Káldi egy másik törekvést, nevesül a lent és a fent térbeli összekötését is megcélozta. Ahogy saját szövegében utalt erre: „ez a torony összeköti a fentet a lenttel”.

De mi van fent és mi van lent? Ha beleolvasunk a művész kiállításhoz írt saját szövegébe, akkor azonnal kiderül a válasz. Lent is és fent is az emlékek vannak. A lentben a mélység, a szénbánya, ahol 16-17 éves korában Nottinghamben cserediákként járt és ahonnan magával hozott egy panaszos bányásztól kapott széndarabot, amelyet azóta is őriz. A szinte szabályos 6 szögletű fekete széndarab a kiállított fotóinak egyikéről épp a Százados úti műterem üvegasztalán tükröződve köszön vissza. A szénbánya emlékéhez egy nemrégiben olvasott Zola-regény vezette vissza, amelyben Montsou bányászainak feneketlen nyomoráról, társtalan elesettségéről, a bányászok csenevész és jövőtlen szerelmeinek naturalista módon ábrázolt súlyos és hiteles történeteiről olvasott. A regény történéseit épp a brutális társadalmi, gazdasági és technológiai változásokat hozó angol ipari forradalom előszobájában vetette papírra Zola, és leginkább ehhez a történeti és történelmi kapcsolódáshoz tudom kötni a makettekhez használt, Káldi praxisában új anyagként megjelenő bakelitet, mint a legelső, már iparilag előállított valódi szintetikus műanyagot.

Valamint Káldi szövegéből az is kiderül, hogy mi a fent. Nem más, mint a 2352 méter magas Vörös-torony-hágó, ami a Magas-Tátra egyik közkedvelt átjárója, de egyben a legmagasabb pont is, ahol a művész valaha járt: ezt az alkalmat idézi meg a kiállított munkák közül a Vöröstorony hágó című vászonkép.

A hiányzó 7-es és a 8-as számhoz kapcsolódó elképzelt térbeli idomok tehát valós formákon és élményeken alapszanak. A szénbánya mélyéről felhozott széndarab hatszögű alakja, a magas hágó káprázata, illetve a lentet a fenttel összekötő Torony valósága.

Káldi alkotói habitusát azonban tökéletesen jellemezi, hogy nem elégszik meg csupán egy, látszólag egyértelmű válasszal. Nem kielégítő számára egyetlen állítás megfogalmazása, ugyanis művészetének meghatározó mozgatórugója a kétkedés. Így nem is hagyja nyugodni az a körülmény, hogy csupán a lehetőségek egyikét járja körül. Kizárólag azt a lehetőséget említve, hogy mi van akkor, ha a lentet és a fentet összeköti egy „torony”.

Gondolatmenetében az a lehetőség is felmerül, hogy mi van akkor, ha nem köti össze a lentet és a fentet egy torony? Zsigeri késztetést érez arra, hogy tudnia kell azt is, hogy mi történik akkor, ha a fent marad a fentségben a lent pedig tovább él a lentségében. Mindkettő önálló marad a saját „horizontján” és egyenesek formájában tovább osztják a teret. Ekkor Két horizont marad és a két külön látóhatár önállóan, a lentbe és a fentbe egymással párhuzamosan fut, két egymást nem érintő egyenesként. A párhuzamos horizontok egymás visszhangjai lesznek és marad is, de a megduplázódott struktúra lehet akár a kétségeket ébresztő káprázat délibábja is.

Az egység és a kétség lehetőségei között ingázva pedig egyetlen állapot, az én körülményeinek definiálása segíthet a stabilizálódásban. A tájékozódás legérvényesebb pontja az én kijelölése lehet, mint a viszonyítás alapja. Káldi ugyanígy jár el. Megáll a lent és a fent által határolt tér egy pontján és karkörzéssel, vállát egy körző hegyének tekintve megrajzolja maga körül azt a 140 centiméter átmérőjű kört, amelynek rádiuszát saját karjának hossza adja. Testének adottsága, a tér láthatatlan koordinátáit kimetszve egy középpontosan szimmetrikus alakzatot, egy kört rajzol ki a térben. Ezen a ponton ismét visszautalnék Fehér Dávid már idézett szövegéhez, amelyben az egység fogalmához kacsolódóan így írt: „az egység alapformája Káldi Katalin művészetében a kör. A kiterjesztés nélküli pont köré végtelenszámú pontot rajzol. A kör nem más, mint végtelenszámú élek összessége. A körforma nem bontható meg annak csorbulása nélkül.” A 140 centiméteres Új pajzs esetében pedig Káldi maga a kör(zés) alapja, az oszthatatlan és bonthatatlan egységé, amely maradék nélkül létezik a térben.