Az észlelés határvidékein

Making Sense

Krystyna Bilak és Biró Dávid kiállítása

Pince, Budapest
2018. október 3 – október 19.

Nem könnyű fotográfusnak lenni. Persze kőművesnek, postásnak vagy geográfusnak lenni sem könnyű, és soha nem is volt az. Ám a fotográfia művelése manapság az általános emberi és szakmai – ez esetben művészeti – helyzetnél valamivel még nehezebb. Amikor szinte mindenki fotókat készít, és a véletlen varázsának köszönhetően a folyvást készülő millió felvétel között szép számmal születnek remekművek is – ember legyen a talpán, aki kiszűri ezeket a szembeszökő hulladék hekatombáiból; vagyis amikor szinte mindenki művész, elég nehéz a fotót művészetként művelni. A helyzet leginkább a festészet helyzetével mutat párhuzamot – a fényképezés megjelenése idején. Amikor a kézműves ábrázolás művészi misztériumát a fotó apparátusának és alkímiájának tagadhatatlan realizmusa fölülmúlta, a festőknek is más feladat után kellett nézniük.

Persze ma nemcsak a fotográfusokra áll ez a feladvány, nem kevésbé az artistákra is, lévén hogy a művészet is keresi a helyét. A művészek feltáratlan területekre irányítják az antennáikat, olykor a természettudományok felé orientálódnak, néha űrkutatókkal dolgoznak együtt – mint például Laurie Anderson, Aleksandra Mir –, vagy a társadalomtudományoktól inspirálódnak, és a szociális mező aktoraként kezdeményeznek új szerveződésformákat; peremterületeket keresnek és tárnak föl. Ezt látjuk a Making Sense kiállításon is: Krystyna Bilak, mint írja, a „fotográfiára felderítő eszközként tekint”, ismeretlen területek felé tájékozódik. Ennek során rátalált egy feltáratlan területre a sötétség és a világosság határán. A fény hiányában tétován és tanácstalanul botorkáló alakokra villantotta rá a fotográfia fényét – és tett láthatóvá valószínűtlen mozdulatokat, természetellenes testtartásokat, emberi helyzeteket. Amelyekről önnön magunkra ismerhetünk, hisz valamennyien félhomályban botorkálunk, s néha földöntúli megvilágításban van részünk.

Krystina Bilak: UNSEEN Study, photobook, 2017

A felderítő nagyon találó fogalom. Ugyanis a modern művészet megnevezése sokáig az avantgárd fogalmával történt, egy szintúgy katonai terminussal. A felderítő szerepe az előőrshöz, az élcsapathoz képest – ez az avantgárd eredeti jelentése – egyszerre szerényebb, ugyanakkor nagyobb jelentőségű. Közvetlenül nem vesz részt a küzdelemben: nemhogy a hadműveletek élén, de még a hátvédben sem. Nincsen kiválasztottságtudata, vezérlő elhivatottságtól duzzadó énképe. Ám annál inkább képben van az előtte álló ismeretlen minéműsége tekintetében: a terület kiterjedése és összetettsége, a rendelkezésre álló ismeretek bizonytalansága, avulékonysága, kétséges volta felől. Ugyanis a háború – amint azt a nagy kínai stratéga, Szun-ce 2500 éve íródott hadművészeti traktátusából tudjuk – mindig a megtévesztés útját járja.

A háború persze ez esetben nem konkrét, nem is retorikai, hanem éppúgy, mint a felderítés: képletes. A bennünket körülvevő ismeretlen, zűrzavar, kaotikus hatás- és képtömeg ellen folyik. Ennek az általános hadiállapotnak a kérdései és képei vannak jelen Biró Dávid munkáiban is. A kérdések majdhogynem ismeretelméleti mélységekig menően kiélezettek, mivel észlelésünk viszonylagosságát és megbízhatóságát érintik. „Az észlelés – mint a kiállítás koncepciójában írja – minden létező számára más úton történik: fizikai korlátokon túl, egyéni gondolkodásmódok és ismeretek is befolyásolják a folyamatot.” Képei mégsem vesznek el a relativizmus révületében, talált egy biztos és szilárd, nem minden irónia nélküli archimédeszi pontot: a színkalibrációs táblát. Ez egy kétségtelen, tudományosan megalapozott és praktikus bizonyosság, ha nem is az egyetlen, ami e világban fellelhető. Mindenesetre alkalmas arra, hogy kellően ironikus mércéje legyen színeinknek és színtereinknek.
Mindkét kiállító munkája koncepciózus; nem talált tárgyak, esetleges témák, véletlen együttállások képi tudósítása, hanem kétkedő, kutató, reflektáló gondolkodásból született fotográfia. Lévén, hogy a fotográfiában „az építészethez hasonlóan a döntő dolog mindig az alapgondolat” – miként azt John Pawson is megállapítja a Vizuális leltár című albumának előszavában.1

1

John Pawson: A Visual Inventory, Phaidon, London, 2012. 9.o.