Skip to main content

Mine My Mind

aqb bányarendszer, Budapest
2020. október 31 – 2021. tavasz

Kevés ünnepet tudunk felsorolni, amelynek olyannyira sajátja a borzongás, az elmúlással való szembenézés és a természetfelettihez való kapcsolódás vágya, mint az október utolsó éjszakáján ünnepelt, pogány eredetű Halloweennek. Az angolszász kultúrákban elterjedtebb ünneplésben történetileg a rituálék, a holt lelkekkel való kapcsolatba lépés és mágikus lények kaptak fontos szerepet, kortárs megnyilvánulásai viszont inkább a fogyasztói kultúra kiszolgálásában játszanak jelentős szerepet (azaz az édességgyárak, a horrorfilmeket gyártó filmipar, és a Halloween-bulikra specializálódott jelmezkölcsönzők kaszálnak nagyot az eredetileg mélyen spirituális ünnepen.)

Az aqb mindezidáig elhagyatott bányarendszerében megrendezett csoportos kiállítás résztvevői sem véletlenül választották Halloween estéjét a kiállítás megnyitójául. A föld alá ereszkedve az embernek olyan érzése támad, mintha egy rémálomba csöppenve a valóság és a képzelet, a józanság és az őrület, az élet és a túlvilág határmezsgyéjén botladozna.

A kazamatarendszer romos falai közt egyfajta poszthumán állapot elevenedik meg, amelyben az ember már nem a világ alfája és ómegája, hanem egy bukásra ítéltetett létező, akit lassacskán felemésztett végtelenségig optimalizált léte. A föld alatt bolyongva csontig hatoló apokalipszis-élmény keríti hatalmába a látogatót – jobban mondva ez a környezet felerősíti az évek óta velünk együtt vánszorgó világvége hangulatot. Szorongunk a jövőtől, rettegünk az emberi tevékenység okozta visszafordíthatatlan károktól és azok visszaütő hatásaitól. Ezen a Halloween éjszakán nemcsak az eltávozottakat, de egyben egy elveszett jövőt is el lehetett siratni.

Kiss Adrian: SEXY DEAD asztal, 2020, ágyneműk, párnák, szárított növények, fémszerkezet; változó méret © Fotó: Biró Dávid

A kiállítás címe (MMM – Mine My Mind, és ezen szavak különféle permutációi) a művek által megidézett témák különféle szintjeit kelti életre. Utalhat egyfajta alászállásra saját gondolataink legbenső üregeibe, hogy ott a legmélyebbre temetett félelmeinkkel szembesüljünk. De a „Műveljük kertjeinket!” jeligével arra is felszólíthat, hogy sajtoljuk ki a rendelkezésünkre álló erőforrások utolsó cseppjeit is, legyenek azok természeti vagy épp szellemi tartalékok. Jelentheti azonban mindennek ellentétét is: azt, hogy véges kapacitásainkat szem előtt tartva, óvatosabban bányásszunk a készletekből. A lista hosszan folytatható.

Ebből is látszik talán, hogy az MMM helyszínéül szolgáló bányarendszer bőven több, mint egzotikus kiállítótér: a földalatti, dohos és romos terek, barlangszerű üregek közös állapotunknak is tükröt tartanak, egyéni, társadalmi és szakmai szinten egyaránt.

A nagyon erősen az érzékekre ható kiállítás tökéletes ellentétét nyújtja a bejárási útvonalakat nyilakkal is jelző, letisztult white cube tárlatoknak; itt alapélmény a botorkálás, a toporgás, és még az eltévedés is: a sötétségben gyakran azt sem igazán látni, hova vezet a következő lépés. Ez az egyszerre félelmetes, ugyanakkor magával ragadó élmény furcsa mód otthonos is: úgy tűnik, mintha kivetülne a térbe az, amit az utóbbi években érezni véltünk – az elveszettséget, a tébolyodottságot, a zavart; azt, hogy kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj. Közben pedig mégiscsak vonz és hívogat valamilyen erő, így hát haladunk tovább előre. A kiállítótérbe lépve az egyik első kép, amellyel szembesülünk, egy hatalmas, résnyire nyitott fémkapu látványa, amely mögött a távolban vörösen izzó „YOU” felirat készteti arra a nézőket, hogy az ismeretlentől való félelemmel együtt belépjenek a sötétségbe. Így hát engedelmeskedünk.

Borsos Lőrinc: TRINITY MODEL 2.0, 2009–2020, fényinstalláció: lézermodulok, fémszerkezet, elektronika, 120×20×30 cm; Az Evangéliumi Egyház Gyűjteménye jóvoltából | Kiss Adrian: Big Gate, 2017, fémszerkezet, 200×300×200 cm © Fotó: Biró Dávid

Ha a földalatti bányarendszer félhomálya önmagában nem lenne elég kizökkentő, a kiállító művészek tesznek róla, hogy a látogató kissé szédült fejjel térjen vissza a felszínre. Mátrai Erik – akinek fényinstallációi már sok esetben kérdőjelezték meg azt, amit a fényről és a tér percepciójáról gondolunk – Mozgó Fal című munkájának köszönhetően úgy kezd körülöttünk forogni a világ (és vele együtt a biztosnak gondolt terek határai), hogy eközben egy tapodtat sem kell mozdulnunk.

Az MMM olyan csoportos kiállítás, amelynek hangsúlyozottan nincs kurátora, a kiállítás koncepcióalkotói maguk a művészek, akik egymással és a térrel szorosan együttműködve, organikusan szerveződve állították össze az aqb mélyében bemutatott anyagot. A kiállított művek tökéletes szimbiózisban vannak a katakombákkal és egymással is, így az MMM egy olyan Gesamtkunstwerkként is értelmezhető, amelyben az egyes elemek mintha kissé alá is rendelnék magukat a közös egész élményének. Ahogyan egyértelmű bejárási útvonal, úgy a művészek nevével, műcímekkel és koncepciókkal felmatricázott falak sincsenek – ezek persze utólag visszakereshetők –, az élménynek része az is, hogy sok esetben nem világos, melyik alkotás melyik művész munkája. Ez azt is jelenti, hogy a kiállítás olyannyira kompakt, hogy az egyes művek tökéletes (disz)harmóniába tudtak lépni egymással. Elképesztő látvány például, ahogy Kiss Adrián kifeszített Dunyha Active-jának résén keresztül felsejlik a Borsos Lőrinc alkotópár négykézlábra ereszkedő szörnyetege vagy, ahogy a már említett Mátrai Erik fényinstallációja Kiss Adrián Ring 3 című, tulipánmintát idéző, forgó fémszobrán csillan meg a füstben.

Kiss Adrian: RING 3, 2020, fémszerkezet, tükörgömb forgató motor, 100×100×1 cm © Fotó: Biró Dávid

Az MMM kiállítótereiben furcsa és komplex módon fonódik össze múlt, jelen és jövő. A lépcsőn lesétálni olyan, mint egy régészeti ásatásba csöppenni, ahol a leletekből kirajzolódik az emberi faj pusztulásának egy utolsó, kimerevített pillanata.

Az egész bányát áthatja ugyanis egyfajta baljós hiány érzése: egyértelmű jelek utalnak arra, hogy itt valaha emberek éltek és mozogtak, de mára a dohos, sötét terek konganak az ürességtől. Az itt felfedezett tárgyak egy alternatív faj archeológusaira várnak, akik talán majd archívumba rendezik ezeket a most még jövendőbeli, de akkorra már letűnt korból származó dokumentumokat. A leghangsúlyosabban a Szeri Viktor – Páll Tamás – Muskovics Gyula trió Archívum II. (Odaát) című munkáján érződik mindez, amelynek elemei első pillantásra egy millenniumi szekta bunkerszerű központját idézik meg. Az egyszerre barlangrajzokat és aluljárókat imitáló, profetikus falfeliratok, a zavaros, ám annál ideglelősebb jövőképeket vizionáló videós anyagok, valamint az áldozati vérrel teli tartály egy, a világvége elől menekülő közösség képét festik fel, akik az „Odaáttól”, a jövőtől való rettegésüket időkapszulába rejtve, idő előtt kivetették magukat a süllyedő hajóról.

Szeri Viktor – Páll Tamás – Muskovics Gyula: ARCHÍVUM II, (Odaát), 2020, enteriőr, multimédia installáció: lánc, videó, jósgömb, viasz, művér, szén © Fotó: Biró Dávid

Szeri Viktor – Páll Tamás – Muskovics Gyula: ARCHÍVUM II, (Odaát), 2020, enteriőr, multimédia installáció: lánc, videó, jósgömb, viasz, művér, szén © Fotó: Biró Dávid

A Bolla Szilvia műveit bemutató terem akár egy cyberpunk természettudományi múzeumban is megállná a helyét: a művész kék fényárban úszó Prevail című munkájának mozdulat közben kővé dermedt nőalakját a nyújtózkodás, de a célt soha el nem érés hiábavalósága hatja át, míg az And me I am your dagger, you know I am your wound kétélű fegyverét és a fénykardokat idéző útjelzőket borító plexiréteg jégszerűsége egyfajta váratlanul beköszöntő jégkorszakot sejtet, amelynek következtében egy dermedt pillanatkép elevenedik meg előttünk. Egy furcsán letűnt, ugyanakkor jövendőbeli korról tanúskodnak Kiss Adrian munkái is, amelyekben népi motívumok keverednek futurisztikusabb formákkal és jelképekkel: a dunyhák itt azonban már nem a tisztaszoba hófehér státuszszimbólumai, hanem sokat látott, leharcolt, lyukas anyagtömbök, amelyek már nem tudják elfedni a rothadó valóságot. A Sexy Dead Asztal című műben a hideg fények alatt egy boncterem hangulata sejlik fel – a kitömött fehér leplekből kiálló faágak és növényzet azonban arról árulkodnak, hogy ezek már rég nem egy steril környezet használati tárgyai.

Bolla Szilvia: PREVAIL, 2020, plexiüveg, fém © Fotó: Biró Dávid

A kiállítás másik központi vonulata kétség kívül a spiritualitás, a vallás és a rítusok szerepe: mind témában, mind anyaghasználatban, mind pedig a szertartásos jellegben visszaköszönnek ezek a motívumok. A lépcsőn leereszkedve közvetlenül Kiss Adrian fénysugarú oltára mellett lépkedünk el, míg vele szemben Borsos Lőrinc Ennyike (Weighed, Found, Wanting) című installációja hirdeti, kissé talán rejtőzködve, a Dániel prófétától eredeztetett „Megmérettettél, könnyűnek találtattál” fenyegető ígéretét. Az enigmatikus üzenet nem fedi fel az ítélkezés alapjául szolgáló mércék mibenlétét, így mindenki maga dönthet arról, mivel szolgált rá ő személyesen – vagy akár az egész emberiség kollektív szinten – a végítéletre.

Az MMM kétség kívül legszuggesztívebb és emlékezetesebb alkotása szintén a Borsos Lőrinc alkotópárhoz köthető: a Chaos Reigns című munka részben emberszabású, ugyanakkor eltorzult és bestiális jegyeket öltő figurája a bibliai Nabukodonozor alakját mintázza, akinek megformálásához William Blake monotípiája szolgált inspirációul. A sorsát elkerülni képtelen, őrületbe sodródó asszír király figurája egyfajta kijózanító példabeszéd, amely arra igyekszik emlékeztetni az embert, hogy az állat- és növényvilágot igába hajtó, a természetet uralni kívánó pozíciója milyen bizonytalan lábakon is áll. Az installáció, amely egyszerre tartalmaz állati eredetű és mesterséges anyagokat is, egyfajta rituálékban gazdag áldozati kultúrát idéz meg, s egyben utal Nabukodonozor átalakulására is. A kiállítás egyik legironikusabb vetülete, hogy ez a szörnyeteg az MMM egyetlen emberi lényre hajazó alakja, amely sokat elárul a tárlat szemléletét meghatározó emberképről is.

Borsos Lőrinc: CHAOS REIGNS, 2019, installáció: polisztirol, állatszőr, pata, kecskeszarv, növények, kötél, akril, zománcfesték, víz, acél, csempe, fa, stroboszkóp, audio, 270×270×270 cm © Fotó: Biró Dávid

Nemcsak a keresztény kultúrkör, de a görög mitológia is felbukkan a bányarendszer sarkaiban, ahol a Ppillov művészcsoport öt alvilági görög folyót elevenít meg helyspecifikus installációiban. Így jelenik meg az Acheron folyó örömtelensége, a Styx gyűlölete, a Cocytus kínja, a Lethe felejtése és a Phlegeton tüzes lángja – ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy az Eridanosz, a földi jó tettekre emlékezés folyója már nem kapott helyet az MMM tereiben.

PPILLOV: COCYTUS (wailing), 2020, helyspecifikus installáció sorozat © Fotó: Biró Dávid

Látványvilágában a kiállítás több elemét is nagyban befolyásolja a gamer és net culture esztétikája: a videójátékok vizualitása és színvilága, az internetes fórumok és mémek világa, amelyek egyértelműen visszaköszönnek a munkák többségében, a leghangsúlyosabbak mégis Tóth Márton Emil és Kophelyi Dániel munkáiban válnak.

Tóth Márton Emil: PHYSIBLE CURSE, 2019, objekt, marhacsont, drót, lánc, stroboszkóp, változó méret © Fotó: Biró Dávid

Tóth Márton Emil Physible Curse című munkájának ketrecbe zárt pisztolya valójában egy ún. adat tárgy kézzel készült másolata: a mű egy nyílt forráskódú, 3D nyomtatással elkészíthető fegyver marhacsontból kifaragott mása. Tóth munkája egyrészt reflektál gyerekkorunk károgó felnőttjeinek félelmére, miszerint ha lövöldözős játékokkal játszunk, mi magunk is agresszív, erőszakra hajlamos felnőttek leszünk. Másrészt annak etikai kérdését is feszegeti, hogy mennyiben felelős döntés bárki számára elérhetővé tenni egy gyilkos fegyver elkészítésének lehetőségét. (Az amerikai statisztikákat elnézve erre nem nehéz válaszolni.) A manuálisan kifaragott, ketrecbe zárt fegyver egy olyan jövő válasza az aggasztó jelenre, amelyben egy effajta fegyver már csak elátkozott, antik tárgy, amelyet nézni szabad, de megérinteni nem, elkerülendő, hogy rossz kezekbe kerülve katasztrófát okozhasson.

Manapság népszerű fordulat régebbi alkotásokra és nyilatkozatokra vonatkozóan, hogy „rosszul öregszenek.” Kophelyi Dániel Glo Down című munkájában is ilyen elhasználódott, tehát mondhatni rosszul öregedő mémek bukkannak fel: jó példája ez fogyasztói kultúránknak is, ahol azt, ami aktuálisan tetszik nekünk, addig használjuk, míg rá nem ununk, utána pedig az út szélére vetjük. Így van ez emberekkel, tárgyakkal, de akár a vicces fordulatokkal és elméletekkel is. Kophelyi efféle, zölden foszforeszkáló feliratokat párosít a kiállítótérben burjánzó gombaszabásúakkal: a zölden világító, a plutónium mérgező színét idéző, de értelmüktől megfosztott mémek technofosszíliái alatt organikusan nődögélnek boldogan a kipusztíthatatlan gombák.

Kophelyi Dániel: GLO DOWN, 2020, installáció: süngomba, termőföld, gyurma, zománcfesték, szilikon, fluoreszkáló ejtőernyőzsinór; változó méret © Fotó: Biró Dávid

Az MMM egyszerre veszi górcső alá a közel- és régmúltat, tekint vissza jelenünkre egy elképzelt közeljövőből, és alakítja ezzel furcsa mód jelen pillanatunkat is múltbelivé. Kérdésfeltevései relevánsak, hangulata letaglózó, művei pedig a látogatás után is hosszan velünk maradnak. Ezért persze már csak költői a kérdés, hogy hogyan kerül az elmúlt évek egyik legmagávalragadóbb kiállítása egy földalatti bányába, de annál őszintébb a remény, hogy nem lesz mindez az enyészeté, mielőtt a kiállítóterek újra megnyílhatnak.

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.