Hol lakik az Ördög?

Az ördög, mint azt a keresztény narratívából megtanultuk, a Lucifer nevű bukott angyal, akit az Úristen száműzött a Pokolba, nagy feladatot bízva rá: a bűnös lelkek megkínzását. Az Ördög, aki a Bűnt személyesíti meg, s akihez visszataszító külső társul (habár ezt nem annyira a vallásalapító szövegek, mint inkább a képi ábrázolások teszik nyilvánvalóvá), más kultúrákban is előkerül, számtalan alakban, s többnyire kísértő démonok tartoznak hozzá. A Biblia sem csak a Teremtés Könyvében beszél róla, ahol kígyó formájában jelenik meg, hanem említést tesz például a babiloni eredetű női szörnyről, Lilithről; a 91. zsoltárban pedig Dél démonaként, öldöklő angyalként kerül elő. Ez az öldöklő angyal aztán a szerzetesi hagyományban a test kísértőjévé válik. Keresztény teológiánk és vallási kultúránk leginkább e kísértő démon képében állítja elénk az Ördögöt, aki ilyen módon nem is a Pokolban trónol, hanem itt él, velünk – a testünkben lakozik. A kereszténység első évszázadaiban úgy vélték, hogy az Ördög legyőzésére egyenesen önnön testünk megkínzására van szükség. Ismerjük, például, Oszlopos Szent Simeon történetét, aki évtizedeket élt egy oszlophoz kötözve étlen és szomjan, miközben az időjárás viszontagságainak és a férgek támadásának egyaránt ki volt téve, ám ő ezt vértanúságnak tekintette, az egyház pedig önnön teste kínzásának jutalmaként szentté avatta.

A középkorban, a teológiai doktrínákat elsajátító filozófiai gondolkodásban úgy írták le az embert, mint aki két entitásra van széthasítva: egyfelől szellemi, másfelől testi entitásra; ezen antropológiai meghatározáshoz kiváló megalapozást kínált a görög filozófia. A szellem e szerint felsőbbrendűnek tekintendő a testhez képest, hiszen általa válik képessé az ember a tiszta megismerésre (Platónnál az Ideák világába való felemelkedésre, Plótinosznál pedig már egyenesen a legfőbb Jó, azaz Isten felfogására). Az alantas test ezzel szemben a bűnt hordozza magában; elfojtására a filozófiák különböző megregulázó stratégiákat dolgoztak ki: hol az elsorvasztását sürgették, hol zárójelezték és eliminálták. A test annyiban alantas, amennyiben önnön állatias ösztöneinek és kielégítésre törő vágyainak engedelmeskedik; s annyiban alsóbbrendű, amennyiben az örökkévaló szellemi minőséggel szemben mulandó matériából van megalkotva. Ez a szembeállítás olyan dogmává növekvő értékrendet teremtett kultúránkban, melynek még ma is vakon engedelmeskedünk. Erre az értékrendre ráadásul ráépült az áldozati hierarchia, mely szerint minél inkább testies egy létforma, annál alsóbb szintjén helyezkedik el a létezésnek, azaz annál inkább uralható, elnyomható, kizsákmányolható. Az alsóbbrendű, bűnös testről nemcsak könyvtárnyi teológiai és bölcseleti írás született, hanem annál is több művészeti alkotás.

A Pécsi Galéria három magyar képzőművésznek rendezett kiállítást, melynek címe szintén arra biztatja a látogatót, hogy a test ördögét keresse a kiállított képzőművészeti alkotásokban. A három művész azonban nem csak az ördög kérdésére keresi a választ; a bűnös test reprezentációján keresztül az ember antropológiai képére és világban elfoglalt helyére is rámutat.

Győrffy László művein mindenekelőtt a „fertelmes” embert látjuk, aki visszataszító látványt nyújt, akár a középkori és reneszánsz táblaképeken azok a férfi- és nőalakok, akiket éppen magával ragadott az állatias karakterrel felruházott, szarvakkal, patákkal, felfúvódott hassal ábrázolt Ördög. Ismerjük azokat a kompozíciókat, amelyeken a tükröt tartó, hiú nőalakot egyfelől gyönggyel-bársonnyal felruházva látjuk, másfelől már ott áll velük szemben az ördög által foglyul ejtett, mulandóságában és mezítelenségében megragadott testi én, aki visszataszító látvány: petyhüdt bőre alól előtűnnek a csontjai, fején alig pár szál haj lengedezik. Máshol – kódexlapokon, festményeken – az Ördög egyenesen felfalja az embereket: vér patakzik fej és végtag nélküli testeikből. A Halál diadala-képeken füst- és mészárlástengert látunk. Az Utolsó ítélet-műveken nem is csak a pusztulásnak kitett, rút emberalakok ejtenek kétségbe, hanem a megkísértő gonosz démonok is. Hieronymus Bosch bámulatos változatossággal alkotta meg – bestiáriumok képanyagait felhasználva – szörnyalakjait. A megkísértés témája megjelenik Győrffy alkotásaiban is. A magyar művész Aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is-, valamint a Kiváló holttest-sorozatának ironikus hangoltságú rézkarcain és akvarell-képein, valamint fából készült, gépiesített szerkezeteket imitáló, ám diszfunkcionális objektjein a csontvázszerű formák, s az egészleges testalakot szétdaraboló, horroisztikus motívumok mellett – melyek az embert részekre széthullott törmelékként láttatják – felmutatja a fertelmes vágyat is. S miközben megidézi a bosch-i szörnyalakokat, a kísértést másfajta jellel is jelöli, mégpedig a merevedő férfi nemiszervvel, mely kompozícióiba unos-untalan „behatol”, nem vágyat ébresztve a nézőben (bár azt sem zárhatjuk ki), hanem undort. A freudi-lacani pszichoanalízisben a fallosz nem egyszerűen a vágy jelölője, hanem olyan középpont, amely az emberben a Rációval szemben egy másfajta, uralhatatlanságon alapuló origót jelöl ki, ami immár nem a szellemi felsőbbrendűséget, hanem az alantas ösztön-mivoltot képviseli.

Szöllősi Géza munkáin ugyancsak alantasságunk láttatásának eme undort ébresztő módja dominál. Viszolyogtatóak például az állati húsból létrehozott antropomorf testtárgyaik (lásd: Hús-projekt), egyúttal ironikusak is, hiszen csak imitációi az emberi szerveknek. Amikor a testünkhöz társított undor ilyen rögeszmésen kerül a reprezentáció előterébe, akkor az aligha a művész perverziójára utal, mint inkább arra, hogy szembesíteni kíván az európai kultúra által oly nagy sikerrel elfojtott és megtagadott antropológiai sajátosságokkal. Julia Kristeva az undor kapcsán az identitás alapvető felkavarodásáról beszél: a megnevezhetetlen, látni sem bírt testtárgy azért váltja ki az undorérzést, mert az én-t oly mélyen megalázza, önmaga megszűnésének lehetőségével oly elementárisan megfenyegeti, hogy az kénytelen radikális ellenállással, tagadással, elutasítással válaszolni. Szöllősi művei, miközben provokálnak, s ledöntik a tabukat, transzgresszióra szólítanak fel. Michel Foucault mutatott rá arra, hogy a lehetetlenségként vagy tagadásként felállított határvonal átlépésével az én olyasmit ért meg önmagából, ami a transzgresszió nélkül nem tárulhatna fel számára – ilyen módon a transzgresszió az önmegismerésre szolgál.

De megtörténik ezen a kiállításon a határ átlépésének egy másfajta módja is. Az ember ugyanis nem csak önmagán, a szubjektumon belül lépheti át a tiltás védvonalait, hanem önmaga körül is: az ember-mivoltot meghatározó és rögzítő határvonalak is ledőlhetnek. Különösen Kis Róka Csaba művei kapcsán tapasztalhatjuk ezt meg, habár a másik két művész munkáiban is domináns ez a fajta poszthumán perspektíva.

A test elutasításának morális megalapozottságú elve abban a keresztény narratívában gyökerezik, amely az Isten-hitre épül. Csakhogy szekularizált világunkban Isten, aki megkérdőjelezhetetlen középpontként meghatározta az emberről vallott nézeteinket, már nincs jelen. Nietzsche gyakran idézett, teoretikus felismerése, mely szerint „Isten meghalt, s mi, emberek öltük meg őt”, olyasféle kételyek közé taszították kultúránkat, melynek válságtüneteit a 20. század kezdete óta folyamatosan átéljük. És ha belátjuk a nietzschei igazságot, mely szerint Isten meghalt, akkor – erre szintén Foucault mutatott rá – előbb-utóbb szükségszerű belátnunk azt is, hogy vele együtt az ember is meghalt. Vagy legalábbis a végéhez, a pusztulásához közeledik, hiszen ez a kettősségként meghatározott, csodálatos vagy éppen szörnyűséges antropológiai lény önnön isteni meghatározottsága nélkül aligha létezhet. Avagy létezhet, de immár valaki/valami mássá kell válnia… Ezen a ponton relevánsnak tűnik az a kérdés is: ha Isten immár nem elérhető az ember számára, akkor vajon az ördög sincs jelen többé a világunkban? S akkor a test sem szolgál az ő lakhelyéül? Ha a válaszunk affirmatív, akkor abból az is következik, hogy a testiség többé nem tekinthető az ember-mivolt degradált karakterének. Már amennyiben módunkban áll még egyáltalán Emberről beszélni…

Az emberi paradigma végének víziója a kortárs művészet poszthumanista irányzatának kitüntetett témája – hangsúlyosan jelenik ez meg A test ördöge című kiállításon is. Kis Róka Csaba művei mintha az ember utáni világ kondícióját mutatnák fel: a posztapokaliptikus létezést. Kiüresített terei, melyek sokszor zölddel és sárgával vannak megfestve, nem a semmit, hanem egy organikus élet jelenlétét vizionálják – beazonosítható tárgyi világ nélkül. S bár biomorf, lebegő alakzatok tűnnek elő: nyúlványok, melyekből testrészek bontakoznak ki (nevető koponyák, rágásra nyíló fogsorok, levágott kézfejek), ezek mégsem antropomorf minőséget hordoznak, hanem valamit, ami túl van az emberin. Mintha az ember halála utáni állapotot látnánk, ahol az emberiből csak a férgek munkája által maradt nyoma az életnek. Az emberférgek Győrffy embertörmelékeire emlékeztetnek, csak éppen ott a horrorisztikus karakter, ami az élet erőszakos megszakítottságra és a világ hátborzongató voltára utal, erőteljesebb. Szöllősi Kitin-projektje rovarokat mutat be antropomorfizálva vagy talán fordítva: az embert mutatja ennyire állatiasnak. Tegyük hozzá: a rovarember a kitinpáncél keménysége, fémes színvilága miatt egyúttal robotszerűnek is tetszik – olyan létezőnek, amely három létminőség karakterjegyeit hordozza magán. Nemcsak ezeket a popkultúrára reagáló objekteket ruházza fel a művész emberi attribútumokkal, hanem más szobrait is – például azokat a kitömött, egyúttal (gömbformává vagy éppen hosszúkás nyúlvánnyá) transzformált, szőrös állati tetemeket és testrészeket, melyek pedig kifejezett animális minőségeket hordoznak. Kis Róka Csaba némely művén (pl. Leave No Man; Structure Cross) növényi motívumok tűnnek fel, a posztapokaliptikus világot a növények által leigázottnak mutatva be, jóllehet civilizációnk humanista értékrendjében az élettel felruházott létezők között a növények foglalják el az áldozati hierarchia legalsó fokát.

A Fekete Valéria által rendezett tárlat az ember-mivolt kérdéseit illető jelentésrétegeket bontja ki tehát, különös tekintettel a testiség és a határtapasztalatok problémájára. A különféle médiumú és műfajú, zsúfoltan egymás mellé helyezett alkotások heterogén képét a pincehelyiség középtengelyében futó, vörös szőnyeg fogja egységbe, mely a kommunista diktatúra megidézett díszleteként ironikus ellenpontként szolgál a művek tabusértő szabadságával szemben. De a szokatlan installációs elem értelmezhető úgy is, mint a szexualitásra és az érzékiségre történő utalás – ezt erősíti, hogy a hosszúkás térből kiugró, három „bugyrocskát”, melyekben a három művész különlegesnek minősülő objektjei, képei, filmjei kaptak helyet, a kurátor rózsaszín függönnyel választotta le. A vörös szín felfogható továbbá a pokol világát szimbolizáló, tüzes karakterjegyként is, ekként megint csak az ördögre, s vele együtt az elutasított testiségre történő utalásként. A nézőben ennek ellenére, a kiállítás végére érve, nem az értelmezések útvesztője válik nyilvánvalóvá, hanem inkább az a belátás, mely szerint az ördögnek már csak a szelleme, még inkább az árnyéka maradt velünk – de így is tovább kísért jelenkori világunkban.