|
Antal István |
Agócs Attila (1941-2000), Aknay János,
Almási Gertrúd, Balogh István Vilmos, Bán
Miklós, Benkovits Balázs, Benkovits Bálint, Bereznai
Péter, Bertnáth/Y Sándor, Bernáth Zsigmond,
Borgó György Csaba, Bukta Imre, Csajka Gábor Cyprian,
Csontó Lajos, Frózsi-Nánássy Tibor, Gosztola
Gábor, Gubis Mihály, Gyõrffy Sándor, Haász
István, Holdas György, Imre Mariann, Imreh Tibor, Iványi
Norbert (1950-2001), Joláthy Attila (1927-1998), Kis Tóth Ferenc,
K. Kovács Imre (1944-2002), Kótai Tamás, Krizbai
Sándor, Lois Viktor, fe Lugossy László, Mikó F.
László, Mosonyi Kiss Gusztáv, Nagy Barbara, Margit
Szabolcs, Matyófalvi (Matyó) Gábor (1947-1998),
Oláh Mátyás, Pacsika Rudolf, Reha György,
Selényi Károly István, Szirtes János, Sz. Varga
Ágnes (Kabó), Tóth István, Ungár
Ágnes, Vincze Ottó, Wahorn András, ef Zámbó
István
| ||
A 2002-es kiállítási évad
egyik, hitem szerint - egy Mulasics-kiállítást
leszámítva - legfontosabb eseménye volt a szentendrei
Vajda Lajos Stúdió megjelenése a Mûcsarnokban.
Semmilyen értelemben sem akartam a zavaróan vegyes
színvonalú írásokkal elõálló
mûvészeti kritikusok terepére keveredni -
egyébként sem lenne etikus, hiszen dolgoztam a filmes program
összeállításában -, ezért a
mûvészeket kérdeztem meg, hogyan érzik magukat a
tárlat bezárása után.
| ||
A kérdés, amelyre a megkeresett alkotóknak válaszolniuk kellett, a következõképpen hangzott: Indokolt volt-e megrendezni a VLS kiállítást a Mûcsarnokban, s mik voltak a kiállítással kapcsolatos tapasztalatai, és végül meggyõzték-e az ott látottak és hallottak valamirõl? Íme, a válaszok:
fe Lugossy László A VLS kiállítása majdnem egy idõben nyílt, mint ahogy a méltán népszerû és marha érzékeny Big Brother címû tévémûsor megkezdte áldásos tevékenységét. Ez azonban nem igazán indokolja a kiállítás bemutatását, de nem gondoltam, hogy bárkinek is indokolni kéne a trendy-nek, a show-nak, a skandalumnak, a nagyképû cinizmusnak és hervatag kreténségek világának ezt a bemozdulási kísérletét, a VLS antivalóvilágát. Sok apró igazságtalanság, sérelem, nemtörõdömség, félreértés került felszínre a kiállítás rendezése, szervezése kapcsán. Több objektivitásban és hitelességben reménykedtem, egy jóval átgondoltabb elõkészítésben, annak ellenére, hogy nem vágyódtam egy profimódon tökéletes kiállításra sem.
Mint a stúdió régi tagja, szeretem az erõteljes
megnyilvánulásokat, és erre helyeztem volna nagyobb
hangsúlyt a mûvek és a mûvészek
körültekintõbb válogatásával, valamint a
stúdió tagjaira jellemzõ élet- és
magatartásformák dokumentálásával egy
kalandosabb idõutazás is bonyolódhatott volna, mert a
stúdiónak is megvolt a maga nagy testvére, mert a hatalom
elõbb-utóbb megaláz. Abban bízom, hogy a
látszatok világában a hatásvadász dolgok
tömegében, ahol nincsenek már kellõen egyszerû
sugallatok, és a félreértés játssza a
legfõbb szerepet, ez a kiállítás mégis csak
ott van, ahol mindig is voltunk, kívül a margón és
egy kicsit belül.
| ||
Bukta Imre A VLS mûcsarnoki kiállítása hiányt pótol. Ezidáig a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas évek underground csoportjai bemutatkoztak már. Jó, hogy így van ez. Most a VLS került sorra. Kicsit késõn. ,,Bizottságos" korszakában nagyobbat szólt volna. De akkor szó sem lehetett kiállításról. A sznob elit most fújol: mit keresnek itt az amatõrök? Mások lelkesednek: na végre! A mûtöris eltések csodálkoznak: ilyen is volt? A kép vegyes, lehet csemegézni. A VLS soha nem volt kunszthallés társaság, hál' Istennek. Kapott Szentendrén egy dohos pincét, hogy ne legyen látható, de legyen megfigyelhetõ. Aki járt ott egy-egy fe Lugossy performanszon, annak hideg futkosott a hátán a tiszta mûvészet láttán-hallatán. Az érdem nem a mûcsarnoki kiállítás. Nem is az, hogy a VLS alapító tagjait annak idején bebörtönözték - költészet miatt ! -, és most, tessék, itt van. Hanem az, hogy azt az éket ütötte be ezzel a kiállítással a hazai mûvészettörténetbe, ami hiányzott errõl a ,,libalegelõrõl".
Mezõszemere, 2002. október 9.
| ||
Szirtes János A VLS a számos csoportosulás, mûvészeti ,,szabadcsapat" közül az egyik legfrissebb levegõjû, legnyitottabb mûhelye volt a 70-es, 80-as évek undergroundjának. Ezek a csoportok számtalan ponton összeértek, élõ, személyes, spontán kapcsolatban voltak egymással. Számomra ezek egésze testesített meg egy alkotói magatartásformát, egy alternatív lehetõséget a szellemi életben maradásra. Így én nem tudom a VLS-t külön kezelni mint korjelenséget, és érdekesebbnek tartottam volna, ha ezekrõl a kapcsolatokról is szólt volna ez a bemutató! Amúgy, az egyéni életmûprogramok szépen tálalt kamara-kiállításai, mûtárgyak létrehozása érvényesülési célból, a politikai vagy bármifajta rendszerrel való kokettálás fel sem merülhetett köreinkben. Klikkezésrõl szó sem eshetett. A megnyilvánulások az élõ alkotói kapcsolatot, az együttgondolkodást szolgálták, sokszor az alkotói fejek összeértek, és ezt tekintettük csúcsnak. A közös TÉMÁK egyértelmûek voltak: - Ûrkorszaki csont és kéz - Gravitáció - Lépés a jövõbe - A nõ - A kereszt - Tiszta lap Mennyi jó TÉMA !
Nekem jólesett újra látni egy-két akkori
alapmûvet. A számomra sokat jelentõ néhány
alkotótárssal meg hál' Istennek amúgy is
élõ a kapcsolatom. Azt gondolom, hogy a továbbiakban is
sok tennivalónk akad, ha a vajdai szellemiséget meg akarjuk
ismertetni azokkal a fiatalabb glóbusztársainkkal, akik most nem
teljesen tisztán vehették a lapot ezen a
kiállításon. Mármint azokkal, akiket ez
érdekel.<
| ||
Bernáth/Y Sándor Ugye, az volt a kérdés, hogy hány ujja van a kabátnak? Ez esetben a szentendrei Vajda Lajos Stúdió a kabát. - Mások szerint bunda. Úgy, mintha egy ember lenne; a szentendrei VLS harminc éves küszködésének eredménye, azaz felemelkedés, tündöklés és pokoljárás mintadarabjai voltak láthatók a Mûcsarnok összes termeiben 2002. év szeptember havában. A kabát; továbbiakban VLS jobb ujja meg bal ujja most itt mellékes, de nem lényegtelen. Mert a bal ujjából a kabátnak egy ököl vágódott a VLS pofájába l968 és l990 között. Ez látható a kiállítás plakátján. A jobb ujjából a kabátnak egy segítõ kéz nyúlt a VLS felé. ,,Számoljatok el az elmúlt harminc évvel, mutassátok be, hogy mit csináltatok, akkor, amikor még nem volt ennyi TV-csatorna". Ez a töredék volt látható - õrületes nagy mennyiségben a kiállítás röpke egy hónapjában. A Mûcsarnok mint intézmény nagy gondot fordított arra, hogy ez a kiállítás (...VLS.) semmiképp nem csúszhat át a BP.-i Ôszi Fesztivál hivatalos programidejébe... Visszatérve a kabát kérdéséhez, most már tudjuk, hogy van egy jobb ujja, van egy bal ujja, és feltételezzük, hogy van egy hátújja! Jaj! Minden vissza! A hátújjára nincs igazi sablon, mert eleve hejesírási hiba.... Lényegileg: a mûvész nem egy mûvészettörténésszel konzultálja meg a mû elkezdése elõtt, hogy milyen legyen az a mû. Nincs lefizetett közvéleménykutatás sem arra nézve, hogy a mû milyen legyen majd. Amikor a mûvészettörténész felüti a fejét a mûvészet területén, rendre nem társként, hanem kibicként teszi azt. A mûv.történész többnyire tanult ember. A mûvész nem mindig az. Ôt a tudása, nem pedig a tanultsága alapján kell értékelni. A kabát harmadik ujja a hátújja. Ez a gerincoszlopot takarja. Underground, avantgarde és a pop! Nincs semmilyen ideológia. A ,,VLS" tagok nem estek át sem kutyabõr-, sem fitymavizsgálaton. A szt.endrei VLS tipikusan magyar, ezért tipikusan érdekes. Aki tájékozott az asztrológia tudományában, és a tagokat külön-külön megvizsgálja, az rájön a magyar igazságra. Mûvészileg: amikor a törvénytelen rendetlenségbõl átléptünk a törvényes káoszba, akkor jöttek a nagy semmibõl a nagy senkik. Ôk azt mondják: ha van pénz, akkor bulizunk, ha nincs pénz - akkor is. - Mert szerzünk rá pénzt... Nevezetesen, a VLS kabáton nincs zseb... Ennek a kabátnak az utolsó, láthatatlan ujja: a halelujja. Halleluja.
| ||
Krizbai Sándor Mivel a Vajda Stúdiónak én csak Erdélybõl történt áttelepülésem, a megalakulás után 15 évvel lehettem tagja, nem vehettem részt a ,,hõskor" eseményeiben. Ezért gondolataim nem az alapító tagok álláspontját, hanem a Stúdióba történt felvételem (1985) óta (korántsem pusztán a Vajdával kapcsolatosan) bennem kialakult saját véleményemet tükrözik. Ha arra gondolunk, hogy a Vajda Lajos Stúdió - születésétõl, a 70-es évek elejétõl kezdve - a legprogresszívebb mûvészeti tendenciákat, egyéni és honi sorsproblémákat, s az úgynevezett ,,magatartásmûvészetet" felvállaló, az államapparátusi diktatúrával mindig is szemben álló mûvészetet hozott létre, akkor a kiállítás létrejöttét megköszönhetjük. Végre a velünk szemben több, mint 30 év alatt felgyülemlett adósságot a kultúrpolitika egy józan pillanatában egy állami mega-intézménnyel karöltve törlesztette. Ezt a bemutatót felfoghatjuk egy ,,rehabilitációnak" is, az autodidakta mûvészet létjogosultsága nagy ünnepének. A kiállítás koncepcióját a VLS vezetõsége és törzstagsága az általunk elismert, szakmailag kompetens kurátorral együtt dolgozta ki. A rendezés minden szükséges anyagi feltételét a szakminisztérium biztosította, mi, a tagság a legnagyobb nyugalommal és bizakodással éltük meg azt, hogy a szakmai kihívásra méltó módon tudunk válaszolni. A kiállításszer-vezés elsõ mozzanataitól kezdve azonban ellenségeskedést, ellenérzéseket, bizalmatlanságot és szakmai tehetetlenséget tapasztaltunk a Mûcsarnok részérõl. Számunkra teljesen felháborító volt az intézmény vezetésének politikai (a megnyitó személyével kapcsolatos félelmek és fenntartások!), valamint kicsinyes emberi (privát szféra beszûrõdése a szakmai munkába!) szempontjainak érvényesítése a kiállítás egész rendezése során. Talán még sokan emlékeznek arra, hogy a megnyitón, az Ûroperában fellépõ zenészek ,,Minden ugyanaz másképpen" feliratú pólóban szerepeltek. Nem volt prekoncepció benne, de a valóság mégis ezt igazolta: mintha a kincstári mûvészeti apparátus még ma is rettegne a VLS politikai rendszerek fölé emelkedõ mûvészeti szabadságától, s igyekezne sötét pincékbe visszaszorítani a mai napig bizonyos mértékben ,,kócos", egyáltalán nem felkent mûvészként viselkedõ Vajdásokat. Végezetül, a kiállítás tanulságait levonva: a Vajda Stúdió a jövõben is érzékeny lesz az új értékek befogadására, az elõítélet-mentes kiállítási, mûvészeti, szakmai szabadságra. Manapság nagy a veszélye annak, hogy az elméleti szakmai gárda (egy mûvészet-teremtõ szerepben tetszelgõ mûvészeti író és mûtörténész csoport) megpróbálja a Nyugatról importált mûvészeti tendenciák megfelelõit kontraszelektálni a hazai képzõmûvészeti életben, s akik ezekbe a stíluskörökbe nem tagozódnak be, s a saját útjukat keresik, csak nagyon nagy szerencsével kerülhetnek a rangos mûvészeti intézmények termeibe vagy gyûjteményeibe. Megfellebbezhetetlen tény: a megnyitón megjelent kb. 2000 ember, és a kiállítás egész egy hónapos idõtartama alatt 200 fõ/nap volt a látogatottság. Mindez számomra azt bizonyítja, hogy a kezdeti, lázadó, kicsit botrány-ízû szubkultúrából egy olyan õszinte, gyökereit meg nem tagadó kortárs avantgarde mûvészet nõtt ki, amely megállja a helyét az elitkultúra legmagasabb szintjein is. A VLS mûcsarnoki kiállítása talán azt is elõre jelezi, hogy ,,tanult kollégáink" berzenkedése és az ezeket feltétel nélkül elfogadó mûvészeti írók értetlen, lesújtó kritikái ellenére mi változatlanul a magunk független, öntörvényû útját járhatjuk az elkövetkezendõ 30 évben is.
| ||
Aknay János Mint a Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja, teljes mértékben egyet értek Krizbai Sándor elemzésével. Egész mûvészeti pályafutásomat kezdettõl fogva meghatározta a Stúdió, a barátaimmal való közös együttlét, munka és minden más közös megnyilvánulás. Nagyon sajnálom, hogy jópár, nagyívû pályát végigjárt mûvész - mint pl. Matyófalvi (Matyó) Gábor szobrászmûvész barátom - nem élhette meg ezt a kiállítást. Olvasva a kiállításról szóló kritikákat, néhány dolgot felháborítónak tartok: - Általában kiemelnek néhány közismert nevet (köztük jómagamat is), de teljesen említés nélkül hagynak jelentõs életmûveket felmutató mûvészeket, mint amilyen Matyó is volt, de az élõk között Holdas György, Mosonyi Kiss Gusztáv, Bereznai Péter, KisTóth Ferenc, Vincze Ottó; az Erdélybõl áttelepült késõbb csatlakozókat, mint Krizbai, Borgó György Csaba, vagy a fiatalabbak között Bán Miklóst, tovább is sorolhatnám. - Magyarországon - tapasztalataim szerint - nincs alaposan átgondolt, tényekre épülõ, értékelõ mûkritika. A mûvészeti írók egy része szakmai ismeretek nélkül pofátlanul minõsít vagy elhallgat olyan jelenségeket, amelyeknek megítéléséhez nincs meg a kellõ tudása, mások félve a jövendõben kiderülõ tévedés vádjától (lásd: Rózsa Gyula és Kondor Béla esete) inkább általános semmitmondást választ, mint a tényleges (elemzõ) mûkritikát - késõbb igen kínos lehet a ,,mea culpa"! A kiállításra visszatérve: összes ellentmondásával együtt - rendezés, akadékoskodó személyek, az egyes kiállítók nem minden esetben színvonalas anyaga - óriási dolog volt ez a bemutatkozás, mert végre együtt lehetett látni az elmúlt 30 év válogatott anyagát. A tárlatot természetesen mindenki másképpen rendezte volna meg, ebben a formájában az anyag valóban a Vajda történetét, ,,rétegzõdését" és mai állapotát rögzítette.
| ||
Pacsika Rudolf A Vajda Lajos Stúdió csak az utóbbi idõben hívott a tagjai sorába, épp az összegzõ, visszatekintõ projektekbe - így nem voltam része a VLS aranykorának. A kiállítás rendezése alatt viszonylag nehezen találtam helyet a mûveimnek. Nem éreztem a kohéziót a saját mûveim és a többiek alkotásai között. De, mivel a munkáim nyitott állapotúak, másságuk ellenére is képesek kapcsolatot teremteni más alkotásokkal - másrészt a VLS is nagy integráló erõvel rendelkezik -, egy kis kurátori munkával egyensúlyba kerülhetett volna a kiállítás egészében. A kiállítás elmúltával is az a véleményem, hogy jónéhány más, nálam ,,vajdásabb" mûvésznek is helye lett volna az anyagban, mint Vetõ, Zuzu, Regõs, a Hejettes Szomlyazók, a Tudósok és még egy páran. Ez ráadásul a kiállítás szûkebb, szentendreies jellegét is tovább oldotta volna. A kiállítás késõn valósult meg ahhoz, hogy egyenes folytatása legyen a korábbi idõszaknak: a VLS szabadság-sziget szerepe feloldódott. Az egész világ megváltozott. A Vajdában is inkább az egyéni stratégiák dominálnak. Ahhoz viszont túl korán lett megrendezve, hogy kellõ objektivitással, rálátással szemléljük. Nyilvánvaló az ellentmondás a sokakban élõ, az egykori Bizottság által ismertté vált VLS-kép és a helyi szubkultúra valósága között is. A kiállítás tengernyi kérdést, indulatot, szembesülést hoz felszínre, ami a megszokott mûkritikai módszerekkel nem elemezhetõ, viszont az egész kultúránkat érinti.
| ||
ef. Zámbó István Egy olyan könyv, mint amilyen a közelmúltban jelent meg a Vajda Lajos Stúdió 30 éves munkásságáról, sok ember együttmûködése eredményeképpen már magában is elég indok arra, hogy élõben adjon képet önmagáról ez a folyton változó, saját jelentését szakadatlanul kutató csoport. A kiállítással kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy nem mindenki értette a rendezés elvét. Részben én is ezek közé tartozom, mert nem tudom, miért nem lett meghíva sok olyan kiváló képzõmûvész, akik fõleg a 70-es, 80-as években, meghatározó hanggal, markánsan jelen voltak a stúdió életében. Gondolok itt Vetõ Jánosra, Méhes Lórántra, Böröcz Andrásra, Révész László Lászlóra, Roskó Gáborra, Szemzõ Tiborra, Sugár Jánosra, Hegedûs 2 Lászlóra, Csorba Simonra, Sebõ Talánra és az akkor szervezõdõ Titanic Csoport pár tagjára, Beöthy Balázsra, a Hejettes Szom-lyazókra, Bogdándy Szultánra, Kopasz Tamásra, Gál Józsefre, Bada Tiborra, Ocztos Istvánra, Dr. Máriás Bélára... stb., hogy csak pár nevet említsek hirtelen a teljesség igénye nélkül. A VLS mûcsarnoki kiállítása, mint minden kiállítás, mégis rendkívül tanulságos volt, mert meggyõzött arról, hogy mítoszt rombolni is és teremteni is jó.
2002. 10. l3.
| ||
Wahorn András Nagyon örülök. Minden másképp volt, de most már ilyen. Kész. |
