Por meg a pára – állandó jelzők, fizikai állandók | Ember Sári és Szemző Zsófia kiállítása

Kurátor: Szalai Bori

Labor Galéria, Budapest
2017. május 16–21.1

A kerámia hordozójának, médiumának legitimálására – visszakövetelésére az alkalmazott, iparművészettől a képzőművészet számára – kínálkozó egyik lehetőség a posztkonceptuális megközelítés. De számos más, hasonlóképp „egzotikus” – az iparművészet, a design és a kézművesség határán mozgó –, a fogalmi fordulatok mentén revitalizált hordozót is említhetnénk még a textiltől, a tűzzománcon át a neon tárgyakig. A velük kapcsolatos, megélénkült érdeklődés közös nevezőjét, közegét a hibrid formák iránt érzékeny és a tudományközi felvetésekből inspirálódó művészeti projektek egyre szaporodó példái jelentik. A különböző szilikátok – kerámia, porcelán, üveg, tűzzománc stb. –  autonóm művészeti alkalmazása, rögtön eszünkbe jutathatja, hogy mit jelentenek vagy jelentettek ezen a téren az olyan nagy múltú hazai előzmények, nemzetközi szinten is elismerést szerző műhelyek és szakmai hálózatok, mint a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió2 vagy az 1968 és 2011 közt aktív Siklósi Kerámia Alkotóház és Szimpóziumok. Jelen írás azonban nem az ebbe a hagyományba bekapcsolódó, ezt értelmező, feldolgozó munkákra koncentrál, hanem arra az alkotói megközelítésre, ahol maga a választott médium – a kerámia – válik szerves részévé, kiinduló pontjává a művészeti koncepciónak. Lássuk tehát, hogy a Képíró utcai Labor miként szolgált – a  restaurátor műhelyek bensőséges, ugyanakkor szisztematikusságában kimért – kísérleti terepéül Ember Sári és Szemző Zsófia töredékekből és maradékokból építkező közös installációjának. A Por meg pára kiállításról.

A kerámia egyszerre archaikus és futurisztikus anyag, egyidős az emberi civilizációval, olyan elemi keverék, amely (messze az írásbeliség megjelenése előtti időkre visszanyúlva) évezredek óta kísérője, felülete a kultúrának. A kerámia kortárs művészeti térbe emelésénél tehát az egyik kínálkozó irány – pont ennek a művelődéstörténeti kapcsolatnak az apropóján – ezzel a konceptuális megfontolással párosul: az anyag időtlenségét kihasználó, fluid játékot eredményez, ahol könnyen és kényelmesen keveredhetnek a valós referenciák a fikciós történetmesélés elemeivel. Ahol a művész az archeológus, a tudós szerepébe bújik, ahol a feltárás, a nyomkeresés vagy -biztosítás („Spurensicherung” – Günter Metken fogalma alapján), a töredékek összeillesztése lesz az alkotás, a befogadás egyik markáns szervezőelve.

Ember Sári és Szemző Zsófia Por meg pára című mini tárlata, egyteres installációja szemléletében a 2012-es documenta3 egalista (az ökológiai gondolkozást fókuszba állítva sokszor prehistorikus) felfogását idézi, vagy párhuzamba állítható azzal megközelítéssel, amellyel ez év tavaszán a grazi Kunsthausba látogató érdeklődő találkozhatott Ai Weiwei és Edmund de Waal közös kiállítása4 kapcsán.

Ennek az etnográfiával vagy a kulturális antropológiával rokon szemléletnek a művészeten belüli alkalmazása távolról sem újdonság, gondoljunk akár a klasszikus avantgárd törzsi kultúrák iránti fogékonyságára, érdeklődésére, vagy akár az elmúlt évtizedek archiváló, illetve részvevő megfigyeléssel operáló projektjeire, ahol a fenti diszciplínák elsajátított, átemelt módszerei művészeti aktivitásként jelentek meg.

3

http://d13.documenta.de/

4

Kneaded Knowledge. The Language of Ceramics. Kunsthaus Graz, 2016. szeptember 24 – február 19. → Ld. Horányi Attila: A gyúrt tudás szükségességéről. Artmagazin 2017/1., 38-41.

Ember és Szemző közös hívószavai: a maradék, az egészen esett csorba, a törésvonal, illetve az örökség vagy a hagyaték ellentmondásokat is hordozó fogalmai (ld. funkciójukat vesztett régi, ám fontos tárgyak halmaza: magunkkal cipelni, együtt élni velük küzdelmes, miközben emocionális töltetük, a hozzájuk kapcsolódó személyes kötelékek miatt elengedni sem lehet könnyen őket) mentén artikulálódnak. Ez utóbbit mint hozzáadott értéket vizsgálják.

Szemléletes példa, amikor Szemző Zsófi a japán kintsugi technikát5 imitálva, aranyozott szilikonréteggel tölti  ki tárgyai repedéshálóját. A kerámia mint az egyik legelemibb használati tárgy jelenik meg a kiállításban – így szép számban láthatunk maroktárgyakat, tálat, edényt, vázát, csészét, kupát, gyűszűt –, ahol a tökéletlen, a hibás részek kiemelése révén a tárgyak a korábbi használat során keletkezett amortizáció körülményeire tett utalásokká válnak. A választott módszer, a kintsugi is ezt erősíti: a japán wabi-sabi világlátás elveit követve a mulandóságot és tökéletlenséget állítja esztétikai rendszere középpontba. A bemutatott tárgyak így olyan személyes lenyomatokként rendeződnek el, amelyek a funkcionális hiba, a törés ellenére – sőt annak révén – mégis felértékelődnek: az egykori, feltételezett tulajdonos emlékét, a megtalálás és rekonstruálás örömét konzerválják kicsorbult felületeiken.

Ezen a ponton – mivel az installáció enteriőrjei a begyűjtés és rendszerezés illúzióját keltik – eljátszhatunk a gondolattal, hogy az alkotók által tárgycsoportokba rendezett kollekció vajon ki(k)hez, milyen etnikai, társadalmi csoporthoz tartozhatott egykor? A rendszer logikájának felfejtése azonban még várat magára, a kerámiák ebben az értelemben áldokumentumok. Ezt a fikciós keretet erősítik Szemző kerámiák közt megbújó papírkollázsai, amelyek múzeumi tablók – egy valamikori népcsoport életkörülményeivel kapcsolatos – illusztrációs ábráiként hatnak.

A másik, párhuzamos megközelítés Ember Sáritól, szintén a tárgyaknak tulajdonított személyes karaktert kutatja: a vázák és tálak formája, színe, a zománc mintázata kapcsán beinduló asszociációk és fantázia működését. A Labor belső tereit összekötő nyolc méter hosszú, másfél méter széles szivacsos, korallkék szőnyeg több pontján emberi fej, arc vagy szemek, kikacsintó tekintetek formáit azonosítjuk be. Az így beindított absztrakciós lendület van, hogy annyira sikeres, hogy a tárgyegyüttes darabjai közé csempészett humán mintázatokat akkor is keressük, ha egy-egy edény díszítés, vagyis arc nélkül marad, viszont a beállításból, elrendezésből következne, hogy a már megtapasztalt, felfedezett módon „visszanézzen” ránk. Az emberi arc ismétlődő mintáira Szemző több ízben rá is játszik, így a vibráló kék felületen a tárgycsoportok, egymással párbeszédbe kerülő ciklusokként rajzolódnak ki, akárcsak egy  régészeti/társadalomtörténeti tárló értelmező rendszerében. Mint amikor egy törött darab az azonos lelőhelyen talált, kevésbé hiányos, feltételezett párdarabja révén egészül ki a kutató tudós képzeletében. Így mozgósítják az alkotók a mi percepciónkat is, és így futtatjuk le az „arcfelismerő” programot minden egyes apró kerámiatárgy esetében. Ebben a megközelítésben is, hasonlóan a törések történetének kiemeléséhez, Ember és Szemző ezekre, az installációba emelt, általuk készített hétköznapi tárgyakra mint a szándéktulajdonítás6 vizuális nyomaira, személyes történetek hordozóira tekintenek.

Ember Sári másfél év óta foglalkozik kerámiával, Szemző Zsófia pedig az elmúlt hónapokban mélyedt el a szilikátokkal kapcsolatos anyagismeretbe. Az általuk létrehozott darabok, alkotói oldalról nézve, a használati- vs. műtárgy-minőség dilemmáját is feszegetik. A jelen kiállítási szituációban – a rendezés konceptuális természetéből fakadóan, ahol egyszerre találkoznak az alkotói és kurátori megfontolások – az utóbbi, az autonóm művészeti irányba tolódik el a hangsúly. Izgalmas elképzelni, hogy a Laborra szabott installáció vajon ebben a felállásban még lesz-e látható valaha, vagy az egyes, használati tárgy minőségükben is esztétikus darabok visszavándorolnak-e a kiállítás követően az alkotók konyhaszekrényének polcaira.

6

Michael Tomasello fogalma alapján, amely a kognitív tudományok doktora szerint az emberi kultúra evolúciós alapköve.

Az ipari szigetelőanyagból szőnyeggé avanzsált polifoam-hatású „folyamon” helyezkednek el tehát a tárgyak. Segítségül egy, az anatómiai oktatóábrák részletességével vetélkedő vezetőlapot kapunk, hogy azt követve szétszálazhassuk, mely darabok, kinek a keze alól kerültek ki. Ezt a kötelező és praktikus mellékletet leszámítva azonban, mindenképpen a szoros alkotói együttműködés, kollaborációs munka eredményként koherens látványként összeálló installatív tárgyegyüttesen van a hangsúly. Maga a display (Szalai Bori kurátor javaslata), a kék szőnyeg, szintén számos értelmezési teret nyit a néző számára: egy folyó hordalékokkal teli mederétől, egy régészeti ásatás, lelőhely szortírozó felületén át, egy végtelenített múzeumi tárló szisztémájáig (a szőnyeg nem torpan meg fel a falnál, hanem egy ponton finoman felkúszik rá) terülnek el a lábunk előtt az értelmezési lehetőségek. De a tudományos kutatás terei mellett eszünkbe juthat az otthon privát terének kibélelt puhasága (egy tavaszi nagytakarítás előtt, amely után csak „6 háztartás pora” maradt, például Szemző Zsófi Porhegyében), de épp úgy emlékeztethet egy zsibvásár bazársorának földre terített szőttesére is. A folyóból, a kutatóárokból, a vásári szőttesről felemelt/kiemelt tárgyak pedig a szelekció, a valóság figyelem útján kijelölt részleteivel, a kiválasztás folyamatával, mikéntjével szembesítenek bennünket.

Por meg pára az entrópiát a kiállítás középpontba állító, és egyúttal a lassú változást fogalmilag átkeretező (így az entrópiát lefékező) tárgyegyüttesei azonban egy másik, kiegészítő értelmezést is felkínálnak. Az installáció terepasztalszerű elrendezésével megmozgatja a látogatót: hol vizsgálódó kutatóként legörnyedünk a föld közelébe, hol pedig a tárgyak fölébe magasodunk. Ez a léptékváltás nem csak a fizikai kiterjedés viszonylatában érvényes, hanem a kerámiák időhöz való viszonyát illetően is. Az idővonalként elnyúló puha, kék szőnyegen a tárgycsoportok mint egymást váltó, vagy párhuzamosan élő kultúrák maradványai terülnek el előttünk, ugyanakkor a kicsi, ütött-kopott és repedezett – talán családi hagyatékként – ránk maradt maroktárgyak látványa a privát emlékezet személyes történetekkel kiegészülő távlatát is beemeli a kiállításba.

Nem csak a lépték, de a tárgyak, történetek mögött meghúzódó szándék/szándékoltság (meg)léte is kettős természetű – látszólag. Az installációban következetesen visszatérő motívumról a törésről, a törésvonalról fentebb a viszonylagosság és az értéktöbblet kapcsán már beszéltünk. Azonban nemcsak az emberi kéz által épített vagy épp elejtett tárgyak kerültek a válogatásba. Ember és Szemző fazekasműhelyéből a szorosan a hétköznapokhoz tartozó háztartási tárgyak mellett a kerámia révén imitált, mesterséges képződmények is kikerültek: kristályok, cseppkövek (Szemző: Ugyanabba a folyóba, 2017) és kicsinyített hegyvonulatok (Szemző: Athos, Etna, Hara Berezaiti, Ida, Kailash, Koya-San, Meru, Othyris, Olympus, Sinai, Taranaki…, 2017). „Képzett képződmények”: fizikai törvények és állandók alakította formák, mintázatok utánzatai. (Felmerülhet a kérdés, mennyiben befolyásolja a befogadó figyelmét, vagyis mennyire nézzük máshogy azt a törésvonalat, amelyet az évmilliók – magas nyomás, hőmérsékletváltozás, erózió stb. – alakítottak, mint az emberi kéz nyomán létrejövő hajszálrepedéseket, legyen szó szánt szándékkal, egy irányított folyamat során vagy a puszta véletlen révén születő mintázatról.) Ugyanakkor a kiállítás azzal, hogy alkalmat teremt arra, hogy testközelből, kézbe véve figyeljük ezeket a képződményeket – az anyag ekképp megszelídített formáit, az évtizedenként pár milliméterrel gyarapodó cseppkő kerámia kistestvérét –, szemvillanásnyi betekintést kínál számunkra a természet az emberi érzékelés számára megragadhatatlan alakulásába, „egy végletekig lelassított dokumentumfilmbe”, összevetve azt saját dolgainkkal, a napi porral és párával.