acb Galéria, Budapest
2018. január 26 – március 23.

Tilo Schulz: Seizing two moments at once, vers | Fotók: Eln Ferenc

Könyvből ki-be tűzött egymásba fűzött lapokból Carrara kőfejtőjéből kötetlenül kitördelt tövek szavak mellett oson el a tekintet kemény szilánkként hasít agyadba értelmet színlelni értelmet ültetni a tekintet mögé ami a tiéd.

Ujjal markolni formává gyúrni egymás alá egymásra gyűrni nyomokat tüntetve mégis láthatóan megkötötten momentumtól a figuráig mindennek közepén te vonalakon bogozódva feléd sóváran múlva abban ami a mindig neked.

Redőket le föl vetve csinált pózba dermedve biztos lendülettel rúdra függesztve dűlőkön kézzel rongyosan vonszolva tompa sajgással telten repedésektől tépetten mutatnám meg neked nyitnék gondolatot nekünk.

Adamik Lajos fordítása

Tilo Schulz: Seizing two moments at once, kiállítási nézet

Tilo Schulz acb Galériában bemutatott legújabb művei a művészre jellemző mediális határzónákban születtek. A kurátorként és költőként is aktív Schulz munkásságának középpontjában a bemutatás és a reprezentáció kérdései valamint a tér és a befogadás együttes plaszticitása áll. Tilo Schulz installációiról elmondható, hogy ezek a teret nem neutrális közegként értelmezik, hanem azt architekturális minőségeik, az érzékelés és a befogadói tapasztalat révén elsődleges komponensként kezelik. Ezzel egy időben a lezártság, nyitottság, átmenetiség és köztesség társadalmi és egyéni szféráinak konnotációi gazdagítják a gyakran festészettel is kapcsolatot ápoló művek esztétikai és fogalmi horizontját. Schulz acb Galériába tervezett installációja és helyspecifikus, szöveg-alapú műve mellett zártabb, autonóm alkotásokat is bemutat, miközben a tőle megszokott strukturális egység a hordozók anyagi hasonlóságai, különböző technikák rokonjelenségei és áthallásai révén épül ki.

A nagyméretű installáció Schulz eddigi, nagyobb léptékű helyspecifikus műveinek az alapkérdéseit járja körül, ráirányítva a látogató figyelmét a kint és a bent relatív viszonyrendszerére: a szobor bizonyos szempontból nyitott, más oldalról zárt elem, amely nem csupán a teret tagolja, hanem különböző vektorok szerint dinamikusan szervezi is. Ugyanígy a festett betonba mártott, és a lécekre akasztott textilek közül valamelyik a „külsejét”, valamelyik pedig a „belső” részét engedi láttatni, ami az eltakarás és az exklúzió irányát változtatja. A szobor, talán éppen egyszerű szerkezetében ismerős építmények képét hívja elő, de valójában nem feleltethető meg semminek, s ezzel a kísérteties egyezés (hiányának) elbizonytalanító effektusát közvetíti. A ruhákkal együtt egyfajta narrativitás, időbeliség dimenzióját hordozza; egy eseményre vagy előzményre, egy lehetséges pusztítás nyomaira utal. Emberi léptékében és a tárgyi benyomásokon keresztül a jelenlét és a hiány, valamint a helyszín fogalmaival gazdagítja plasztikus minőségét.

A művész a rongyot hirtelen mozdulattal merítette meg a színnel kevert betonba. Ez a festői gesztus köszön vissza a papírszobrok és a keretezett, polcon bemutatott akrilfestmények alkotási folyamatában. Utóbbiak kalligrafikus formái a kontrollálás szándékolt racionalitását húzzák át, utalva egyben a címek által is sugallt kognitív nehézségre; a tökéletes fogalomalkotás vagy a tiszta gondolati egység lehetetlenségére. Az abszurditással játszó cím mellett a ceruzával rajzolt rácsszerkezetek a felosztás, az egységek lokalizálhatóságának, elhatárolhatóságának, és ilyen módon a kint és a bent világos viszonyainak ironikus kiindulópontjaként szolgálnak – egy olyan háttérként, amelyet felülír a gesztus szertelen természete. A rácsszerkezet emellett egyszerre destruálja a kompozíciót, és sugallja a folytathatóságot. A multiplikálás érzetével a festmények a kategóriák érvényére kérdeznek rá, miközben a múzeumi-természettudományos bemutatási mód a tudás reprezentálásának metaforájaként a rendszertanok valósághűségét is megkérdőjelezi. Az installáció homogén anyagisága ebben a multiplikálási folyamatban is jelentős szerepet játszik; a polc és a keret tölgyfája révén a festmények éppen hogy kevésbé az egyes táblaképek, mint inkább ezek térbeli és anyagi kapcsolódása, tehát a szobrászat logikája szerint működnek együtt.

A falakon látható papírszobrok szintén műfaji hibridek: a papírokat a művész pigmenttel együtt markolta és gyűrte össze, majd diszperziós alapozóval festette le, amely egyben a különálló papírdarabok ragasztására is szolgált. A gyűrődések, ráncolódások, hajlítások térbeli mikrostruktúrákat hoznak létre, és a részek illesztéséhez statikai megfontolásokra is szükség volt. A művek Schulz építészet-szobrászat-festészet határterületén mozgó munkásságának újabb példái, és a fizikalitás, amely eddig a befogadás és a műalkotásokkal való találkozás momentumában jutott kitüntetett szerephez, ezúttal az alkotói folyamat közvetlen, improvizatívabb anyaghasználatában talált kifejezési módot. Az akrilfestmények az absztrakt, ismeretlen eredetű, elvben a gondolat megragadására szolgáló kalligráfiákat mint valamilyen szintaxist (rácsok révén: készletet) használták. Hasonló módon a ruhadarabok is valamilyen múltba vesző, megfejthetetlen szcenárió képét idézik. Maguk a papírszobrok pedig materialitásuk révén a morzsolódó írás absztrakciójának, használhatatlanságának, kiismerhetetlenségének érzetét szintén egy különös időbeliség felől közvetítik. Ezt a történeti dimenziót erősítheti az archaizáló, márványra emlékeztető textúra is.

Az írás Schulz munkásságában, így az acb Galériába tervezett, helyspecifikus munkájában is kitüntetett szerephez jutott. Az előteret (mint átmeneti, vagyis a kint és a bent egyidejű állapotának terét) aktivizálva, a művész saját versét ragasztotta fel körbe a feketére festett falakra. A szöveg felfogható prológusként, a kiállítótérben látottakhoz írt bevezetőként, de erős utalásossága, poétikus nyelvezete korlátozza a megértéshez való hozzáférést. Ez a kettős természet: az ismerős-ismeretlen, nyitott-zárt, megmutatás-eltakarás, a részleges megismerés, és a (térbeli vagy materiális) köztesség, a (fizikai és elvont) határok dinamikája Schulz kiállításának alapkaraktere, amelyet festői és plasztikus művei különböző módokon bontanak ki.

Tilo Schulz 1972-ben született Lipcsében. Műveit a kilencvenes évek óta olyan jelentős képzőművészeti intézmények mutatták be, mint a müncheni Haus der Kunst, vagy a Kunstverein Hannover. Művei szerepeltek a luxemburgi Manifesta, a Fridericianum és a stockholmi Moderna Museet csoportos kiállításain, az 56. Velencei Biennálé ideje alatt pedig kiállított az Espace Louis Vuitton Veneziában. Munkáit a hazai közönség az acb Galéria, a Műcsarnok, a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, és a Kassák Múzeum kiállításain láthatta.

Forrás: acbgaleria.hu

Tilo Schulz: Tumbling tumble thought (06), 2018, papír, pigment, diszperziós alapozó, 110×100×18 cm

Tilo Schulz: 163 ways to catch a thought (08), 2018, ceruza, akril, papír, 76,5×54,5 cm

Tilo Schulz: 157 ways to catch a thought (02), 2018, ceruza, akril, papír, 76,5×54,5 cm

Tilo Schulz: 139 ways to catch a thought (05), 2018, ceruza, akril, papír, 76,5×54,5 cm

Tilo Schulz: 83 ways to catch a thought (04), 2018, ceruza, akril, papír, 54,5×40,5 cm

Tilo Schulz: 173 ways to catch a thought (07), 2018, ceruza, akril, papír, 76,5×54,5 cm

Tilo Schulz: 173 ways to catch a thought (06), 2018, ceruza, akril, papír, 76,5×54,5 cm

Tilo Schulz: 83 ways to catch a thought (03), 2018, ceruza, akril, papír, 54,5×40,5 cm

Tilo Schulz: 163 ways to catch a thought (01), 2018, ceruza, akril, papír, 76,5×54,5 cm

Tilo Schulz: Tumbling tumble thought (05), 2018, papír, pigment, diszperziós alapozó, 84×77×16 cm

Tilo Schulz: Tumbling tumble thought (01), 2018, papír, pigment, diszperziós alapozó, 73×73×15 cm

Tilo Schulz: Tumbling tumble thought (04), 2018, papír, pigment, diszperziós alapozó, 80×60×21 cm

Tilo Schulz: rag, 2018, textil, pigment, beton, diszperziós alapozó, 98×83×18 cm, részlet

Tilo Schulz: rag, 2018, textil, pigment, beton, diszperziós alapozó, 160×50×17 cm, részlet

Tilo Schulz: rag, 2018, textil, pigment, beton, diszperziós alapozó, 123×109×15 cm, részlet