Labor Galéria, Budapest
2018. május 23–27.

Kurátor: Szegedy-Maszák Zsuzsanna

© Fotók: Juhász G. Tamás

Bögi Dia: Halastó (tanulmány), 2018, digitális nyomat, 21×29,7 cm

Bögi Dia: Szaturnusz fái

Az emberi sors megértéséhez – kortól és kultúrától függetlenül – gyakran a növényvilághoz fordulunk segítségért: szinte önkéntelenül használjuk a fák világából és életciklusából, az emberi életre kölcsönzött azon kifejezéseket, mint például a csemete, a kivirágzott, a lelombozott, az elfásult vagy a gyökértelen. A Szaturnusszal összekapcsolt befelé forduló, kontemplatív jellem értelmében német nyelvterületen a kopasz, halott fákat a XVI. századtól kezdve Szaturnusz fáinak nevezték.1 „(A melankolikus [Saturnine]) az ismeretlent nem olyasminek látja, amit kellő felkészültséggel előbb-utóbb be lehet cserkészni, hanem ami az emberi létezés és gondolkodás legbelső centruma.”2 Bögi Dia alkotásai sem válaszok és megfejtések, hanem, a művész szavaival a „felszámolhatatlan bizonytalanság elfogadására tett kísérletek”.

A kiállítás központi eleme egy szénporral beterített felület a földön, mely a befagyott horgásztavakon vágott lékek felületbontó gesztusát idézi. A szén, minden szerves vegyület alapja; a vegyületekben való megkötése biztosítja a fák szilárdságához szükséges anyagot. A lékvágás viszont az ember beavatkozása a természetben, amely megbontja a szilárdnak tűnő, de törékeny réteget. A szénporral leszórt felület határaira, a járhatónak vélt felületben rejlő veszélyre négy beszúrt ág figyelmeztet. A majdnem rügyező ágakat az alkotó a tavat körülvevő erdőben vágta ki. Olyan vesszők ezek, melyek a vadon többi ágával ellentétben elakadtak a tavaszi újjáéledésben, elmaradt a levelek növekedése és így, „jégbe” szúrva az újjászületés lehetősége is gátolva van. Az elmúlás, és az újjászületés azonban nem zárja ki egymást, ahogyan a Beuys műtermében négy éven keresztül álló karácsonyfa pusztulása is egy másik életciklusra, az életnek a halálban való folytatására hívta fel a figyelmet.

Bögi Dia Szaturnusz fái című kiállításán látható alkotások az újjászületés, az ideiglenesség és az elmúlás összeegyeztethetőségét taglalják.

Szegedy-Maszák Zsuzsanna

1

Földényi F. László: Caspar David Friedrich, Helikon, 1986, 34. o.

2

Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor, 2017, 30. o.

Bögi Dia: A lékek melankóliája, 2018, faszén, faágak, gyapjúfonal, változó méret

Szaturnusz fái, avagy körforgás a megrekedtben

A befelé forduló, kontemplatív, szaturnuszi jellem értelmében német nyelvterületen a kopasz, halott fákat a XVI. századtól kezdve Szaturnusz fáinak nevezték.

De a fogalom pandantjaként nevezhetnénk őket akár a kontempláció fáinak is, amelyek a körforgás, elmúlás és az újjászületés folytonosságán révednek. Azon a folytonosságon, amely mindig olyan magától értetődő, de amelynek valóságára soha, senki nem tett még ígéretet.

És mi történik akkor, ha ebbe a magától értetődő folytonosságba beáll a csend, és a fa tavasszal nem hoz új rügyeket, ha kontemplatív révedése mintegy belefagy a télbe? Fizikai jelenléte ugyan marad, de részvétele az állandónak hitt körforgásban visszamarad, és az átmenet állapotában örökre megreked.

Bögi Dia kiállítása a természet látványos és magától értetődő folytonosságait, és a folytonosságba olykor beálló megrekedt csend lenyomatait térképezi fel.

A kiállítás alapmotívuma a művész otthona közelében található horgásztó, amelynek víztükrét és az évszakok körforgása által folyton változó környezetét Bögi egy esztendőn át dokumentálta. Megfigyelései során nagy erőfeszítéseket téve az állandó és a változó, az elmúlás és az újjászületés nyomainak tettenérésére. A kiállítótér három termében az ébredő és hanyatló körkörösség fázisait követhetjük nyomon.

A megfigyelt és elcsípett átalakulások azonban nem evidensen köszönnek vissza a képek és az installáció felületeiről. A kipattanó tavaszi lombok színpompája, a halastó megannyi színes élőlénye, a tó körüli flóra és fauna, geometrikus idomokba zárva, monokróm színmezőkké redukálva, mintegy megdermedt valóságként elevenedik meg számunkra.

Mintha az átalakulás folytonosságának kimerevített pillanatait látnánk épp. A ciklikusság szakaszai között beálló csendet. A végződés és az új kezdet közötti szürke zónát, a termékenység és terméketlenség közötti senki földjének hamuszín szürkébe borult vízióját.

És az sem véletlen, ha a látottak azonnal olyan művészettörténeti hivatkozásokat idéznek fel bennünk, mint Caspar David Friedrich romantikus tájképeinek kopasz fái, vagy egy ókori thébai sírkamra halastavának falfestménye.

Bögi alkotói praxisa gyakran operál művészettörténeti referenciákkal. Korábbi munkáiban többek között hivatkozásként találkozhatunk Jan van Eyck ikonikus konvex tükrével, Giorgone A vihar című festményének megfejtés kísérletével, vagy akár a Károlyi Zsigmond életműben is sokáig főszereppel bíró Tangram logikai játék reflexióival. De bármilyen hivatkozást is dolgoznak fel, értelmeznek át, vagy játszanak újra Bögi alkotásai, képi törekvéseinek kiindulási és egyben végpontja is annak a misztikus mozzanatnak a firtatása, hogy hogyan absztrahálódik és hogyan absztrahálható a látvány? Hogyan akkumulálható egyetlen képi térben a látást maximális próbatétel elé állítva a horizontális és a vertikális perspektíva? Hogyan transzformálható a háromdimenziós kiterjedés egyetlen vonal, árnyék és kiterjedés nélküli gomolygó örvényébe? És végül hogyan koptatható le az ábrázolásról a szín, hogyan redukálható a látvány egyetlen monokróm mezővé? A megtalált és újraértelmezett hivatkozások, a megfigyelt folyamatok – jelen kiállítás esetében a természet újjászülető ciklikussága – Bögi praxisában minden esetben aszketikusan redukált képmezőkként születnek újra.

Sőt képfelületei, beleértve a kiállítás központi installációját és az azt kísérő rajzot és fotódokumentációt is, a melankólia ábrázolás iskolapéldái is lehetnének. A kopasz faágak magánya még szívszorítóbb a befagyott halastó grafitperemén ágaskodva. Csenevész, gyökértelen testük a szürkére dermedt tájban már a remény csíráit sem hordozzák magukban.

Megrekedtek.

Megrekedtek a kiteljesedésben és megrekedtek a természet szunnyadó és újraébredő ciklikusságának körforgásában. Melankóliájuk a létezés egy másik dimenziója felé lendítette őket, az életnek a halálban való feltételezett folytatásában, mint ahogyan Beuys műtermében a négy éven keresztül pusztuló karácsonyfa is az életnek egy másik ciklusába lépve nem a halálra való állandó emlékezést, hanem az életnek a halálban való folytatását sugallta…

A kiállítást megnyitom!

Zsikla Mónika

Bögi Dia: A lékek melankóliája, 2018, (részletek)

Bögi Dia: A lékek melankóliája, 2018, faszén, faágak, gyapjúfonal, változó méret

Bögi Dia: Az Ismeretlen lakhelye, 2018, plexi, papír, grafitceruza, 21×29,7 cm